Mi is az a rossz kormányzás? Mihez képest? Mivel mérhető? Ezek mind jogos kérdések. De Magyarország esetében bármilyen módon próbálkozunk megválaszolására, ugyanarra az eredményre jutunk.
Mindenekelőtt itt a puszta tény: az a lakosság, amely az államszocializmus időszakában (de azt megelőzően is) nem tapasztalta meg, hogy szavazataival elküldheti az aktuális kormányt, a rendszerváltás után mindegyik kormányát leváltotta. Egy kivételével, de abban az esetben a nagy népszerűségvesztés hónapok alatt bekövetkezett. Lehet erre azt mondani, hogy a választópolgárok, mint a gyerekek éltek a kezükbe adott eszközzel. De csak lehetne: ugyanebben az országban a polgármesterek újraválasztása, esetenként többszöri újraválasztása egyáltalán nem ment ritkaság - számba.
Adódik egy másik kézenfekvő viszonyítási alap is. A rendszerváltás ígérete az volt, hogy egyre inkább fel fogunk zárkózni a szomszédos Ausztriához. Mind a mindennapos tapasztalat, mind a statisztikai elemzés azt mutatja, hogy ennek az ellenkezője történt. Lehet erre azt mondani, hogy a cél eleve irreális volt, meg azt, hogy a fokozódó lemaradást nem indokolt közvetlenül a kormányok tevékenységének tulajdonítani. De minden fínomabb elemzés eljutna oda, hogy a kormányok nem használták ki potenciális lehetőségeiket és esetenként az ellenkezőjét tették annak, amit tenniök kellett volna.
Magyarország külső megítélése és tőkevonzó képessége már nem mutat ilyen egységes elmarasztalást az egész időszakra nézve. A 90-es években Magyarország jobbára pozitív példa és vonzó befektetési célpont volt a régióban. Ez a 2000-es években változott meg és mára kiugróan negatív a megítélésünk.
Szakemberek készítettek ilyen - olyan elemzéseket arról, hogy egy adott tématerületen milyen volt az ország teljesítménye. A különféle szempontú és időpontú elemzések összaldója ugyanolyan lehangoló, mint a nem szakszerű vélekedésé.
Tegnap került nyilvánosságra a TÁRKI közelmúltban végzett retrospektív vizsgálata az 1990 utáni kormányok lakossági megítéléséről. (Index 2012.dec.10. 18,09 ). Egy ilyen vizsgálattal szemben is a módszertani kifogások légióját szokás előhozni, ha nem tetszik az eredmény. Azt azonban első ránézésre meg kell állapítanunk, hogy az általános elmarasztaló vélemények nagyon érzékeny belső differenciáltságot is mutatnak. Ugyan mindegyik kormány összmegítélése az iskolai 3-as osztályzat alatt marad, a Horn kormány teljesítményét közel ugyanannyian tartják jónak, mint rossznak, enyhe az elmarasztalók többsége az Antall és a Bajnai kormány esetében is. Két kormány megítélése kiugróan negatív: Gyurcsányé és még azt is felülmúlóan a jelenlegi Orbán - kormányé.
Ha ezek után az is ismételten kiderült, hogy az országban politika- és politikus - ellenes a közhangulat, azon nincs mit csodálkozni és nem lehet érte a lakosságot elmarasztalni. Hiszen nagyon differenciált érvelés húzódik meg mögötte, hogy az egyéni tapasztalatokat, a saját életkörülmények abszolút és relatív alakulását akár ne is vonjuk be a vélemények alakulásába - noha nyilvánvalóan lényeges, esetenként a legfontosabb tényezőről van szó.
De mi következik mindebből? Az, hogy a magyar lakosság nem vár többé "megváltást" egy következő kormánytól. Nem adja könnyen a szavazatát és nem tartja választójogát kiemelkedő értéknek. Ez magyarázza a közvéleménykutatásokon a sok véleményt nem nyilvánítót, a bizonytalant abban a tekintetben, hogy egyáltalán elmenne-e szavazni. És ez magyarázza annak passzív fogadtatását is, ha módszeresen korlátozni akarják a választójog egyszerű gyakorlását, ha a trükkök százait találják ki és foglalják törvénybe, alkotmányba, hogy a jelenlegi kormányt a kialakult közhangulat ne tudja leváltani. De az is következik a fentiekből, hogy a politika negatív közmegítélése távolról sem sommásan differenciálatlan. Valóban szabad választásokon a jövőben sem lenne kétséges a rosszul kormányzó garnitúra elzavarása. És csodavárás nélkül is rászavaznának arra a pártra, amelyiktől az aktuálisnál jobb kormányzást remélnek.
Hasonló lenne a lakosság attitűdje EU tagságunkkal kapcsolatban. A korábbi nagy várakozásokat bizonyos csalódás, kiábrándulás váltotta fel. De ha reálisan szembesítenék a választópolgárokat azzal, hogy mi várna rájuk akkor, ha valahogy kívül kerülnénk az EU-n, aligha kétséges, hogy a túlnyomó többség a maradásra voksolna.
Vagyis ha baj van a magyar közhangulattal és mentalitással - és baj van! - az nem jelenti azt, hogy a "csendes többségnek" ne lenne a helyén az esze.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése