Hosszú ostromot követően ismert jelenség a szabadrablás és a tömeges nemi erőszak. Nem elsősorban az elcsigázott frontharcosok megjutalmazásáról, kényszerűen visszafojtott vágyaik kielégítéséről van szó. Ehhez nem kellene nyilvánosság, kérkedő tömegesség. Üzenetértéke van.
Üzeni, hogy mi vagyunk a győztesek. Üzeni, hogy mindent megtehetünk. Üzeni: féljetek és felejtsétek el önérzeteteket.Aki személyes megaláztatásnak éli ezt meg, az ne csak az erőszaktevőkre haragudjon, hanem a saját meggyalázott önérzetével éljen tovább és bizonytalanul nézzen a többi ember, a nézők szemébe, mert nem tudhatja, ki mit gondol róla. De búcsúzzon az önérzetétől az is, aki a megszállók oldalán van. A tömeges kiszolgáltatottság élményével a háta mögött ő se hiheti ezután, hogy ő valaki, akinek szava van, aki megengedheti magának az önálló vélemény luxusát.
Az üzenet nem csak azoknak szól, akik személyesen átélték a traumatikus élményt. Szól a szakmának: ne higgyék, hogy teljesítményük immunitást ad. Legközelebb rájuk is sor kerülhet. És szól a közönségnek: ilyenek a hőseid. Mellettünk senkik, törpék. És senki se bízzon a nemzetközi szakma, a nemzetközi sajtó védelmében. Teszünk rá.
Vannak persze öntudatosak, a demonstratívan ellenállók. Akik vállalják a retorziót is a nyilvános szembeszegülésükért. És van a közönség, amelyik ugyan néhány kisebb demonstráción túl csendben van, de a lábával szavaz és nem felejt. A kérdés: mennyien vannak az ellenállók és mennyien a lábukkal szavazók. És az, hogy a megszégyenítettek hogyan dolgozzák fel azt, ami velük történt. Mit lépnek holnap és holnapután. A kérdések kérdése pedig az, hogy meddig maradnak a megszállók.
A trauma megtörtént, emléke megmarad. De a csendes harc folytatódik, mert azt egy látványos megszállás nem tudja eldönteni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése