Új időszámítás kezdődik Európában

Valóban most kezdődik? A régi felbomlása nyilvánvalóan nem most. Felfogás dolga, hogy a 2004-ben Rómában elfogadott "Alkotmány" francia és holland népszavazási elutasítását tekintjük-e határkőnek, vagy a 2008-as nemzetközi pénzügyi válság tagállamokat eltérő módon érintő voltát, esetleg valami más fejleményt, eseményt tekintjük a kiindulópontnak. Kétségtelen tény, hogy míg korábban az Unió mindig fel tudta oldani a konfliktusait és továbblépett, az utóbbi 10 évben ez egyre kevésbé járt sikerrel. Ennek világos és félremagyarázhatatlan manifesztációja a Brexit: az egyik legerősebb tagállam kilépési döntésével vége annak a korszaknak, amelyet az EU folyamatos területi és tartalmi bővülése jellemzett.

Ugyanekkorra az EU-t meghatározó külső környezet is megváltozott. Az elődintézményektől kezdve mindeddig az volt az alaphelyzet, hogy az integrálódó Európa fölött ott volt az USA védernyője, amelynek katonai jelenléte a II. Világháború óta folyamatos volt a kontinensen és a NATO keretében biztossági garanciát adott európai tagjainak. Az USA geopolitikai elköteleződése Trump elnökké választásával bizonytalanná vált, így reális problémává vált, hogy Európa (vagy annak egy része) perspektivikusan gondoskodik-e saját biztonságáról. Ugyanakkor Európa keleti környezete is megváltozott. Míg hajdan, a hidegháború idején a Szovjetúnióval és a Varsói Szerződéssel mint potenciális ellenséggel számoltak, Törökországgal pedig, mint NATO-taggal  és EU társult taggal szövetségesként, ez a szovjet rendszer összeomlásával pozitív irányban látszott változni. Egyes volt Varsói Szerződés tagállamok NATO és EU tagokká váltak és Oroszországgal is valamiféle szövetségesi viszony sejlett fel, Törökország nyugati elkötelezettsége pedig vitathatatlannak látszott. A későbbiekben azonban a putyini Oroszország, majd az erdogani Törökország elhajolt a demokratikus piacgazdaság modeljétől és egy autokratikus rendszert épített ki amely a nyugati szomszédai számára is sok tekintetben aktuális illetve potenciális fenyegetést jelent.

A bomlási folyamatok által dominált Európa számára ezek a kihívások kezelhetetlenek voltak. A francia elnökválasztás óta, amelyet minden bizonnyal az Európa-eszmét képviselő pártok győzelmét hozó német választások követnek, egyre egyértelműbben megfogalmazódik egy olyan politika, amely válaszolni akar ezekre a kihívásokra és keresi az erre alkalmas eszközöket és formákat. Ennek közkeletű megfogalmazódása a többsebességes Európa elképzelése, amely az erre hajlandó országokban az integráció eddig nem megszokott formáival, mértékével járna együtt. Ám az nem tudható, hogy a mind szorosabbá váló francia-német együttműködés az Európát sújtó sokféle válságjelenségek milyen széles skálájára fog tekintettel lenni. Ha túl tág frontot nyit, akkor szinte biztos hogy kudarcot vall. Ha viszont túl szűkre veszi a megoldani, vagy legalábbis hatásosan kezelni kívánt problémák sávját és/vagy nem elég körültekintően állítja rangsorba azokat, az viszont azzal fenyeget, hogy nem várt fejlemények elsodorják a kezdeti eredményeiket is.

Egy szoros francia-német kormányzati együttműködés esetében felvetődik ennek demokratikus alátámasztásának kérdése is. Nyitólépésként a legutóbbi választási eredmények bizonyára kellő legitimációs erővel szolgálnak. Ám a két kormánynak folyamatosan ügyelnie kell majd arra, hogy a politikájuk választói támogatottsága megmaradjon, különben az új politika alapja ingataggá válik. Kissé más a helyzet azokkal az EU tagállamokkal, amelyek részvételére számítanak a mélyülő integráció során. Itt ugyanis a demokratikus legitimáció igénye úgy módosul, hogy ezeknek az államoknak a kormányai és választói arról legyenek meggyőződve, hogy érdekeiket a francia-német  politikával való együttmozgás szolgálja, nem pedig a különállás, a más irányokban való próbálkozás.

A többsebességes Európa keretében nyilvánvalóan lesznek olyan tagországok, amelyek az elvileg nyitott, erősen integrálódó csoporthoz nem tudnak, vagy nem akarnak csatlakozni. Itt felvetődik az a kérdés, hogy ezek megmaradnak a "régi EU" keretei között, vagy kilépnek belőle. Ok van annak feltételezésére, hogy a francia-német politika nem tartja érdekében állónak, hogy az EU-n belül egy új kvázi - vasfüggöny épüljön fel. Ezért várhatóan törekedni fognak arra, hogy kellő vonzereje maradjon az alacsonyabb sebességfokozatú Európában való megmaradásnak is. A makacs különutasok "megbékítésére" ez nyilván nem elég, sőt ez nem is lehet cél. Azonban ezek a most hatalmon lévő kormányok aligha lesznek képesek kedvükre rángatni az új rendszer kereteit. Az ilyen országok kormányainak sorsáról választóiknak kell dönteni. Ha ezek a választók netán ténylegesen nem is lesznek döntési helyzetben, az önmagában bizonyítéka az ottani rendszer európai inkompatibilitásának.