Amíg a Pax Amaricana jegyében fogant világrend működött vagy működni látszott, addig nem maradt sok tér a koncepciózus politizálásra, különösen nem Európában. Így olyan politika és politikus-nemzedék került a különböző országokban élre, amely ívben kerülte a látványos döntéseket is, a nagyobb léptékű koncepciók kidolgozását és meghirdetését meg különösképpen. Ami politikai döntés volt Európában, az többnyire a felszín alatt történt, illetve - ha kellett - egyes tagországok kormányainak megregulázására irányult. Defenzív volt a válasz a 2008-as pénzügyi válságra is és az "olcsó pénz" monetáris politikát is inkább suba alatt vezényelték le, nem pedig harsonaszóval.
Közben Európa körül mind a geopolitkai környezet, mind a világgazdaság, mind pedig a kilátásban lévő technikai bázis megváltozott. Az USA érdeklődése Európa iránt lényegesen lecsökkent, az EU-tól keletre Oroszország és Törökország letért a parlamentáris demokrácia újtáról és komplex fenyegetést jelentenek a szomszédaiknak, Kína pedig egyre inkább az USA fő riválisává válik, s egyben rendszer-alternatívát is képvisel. A világgazdaságban a pozíciók átrendeződtek és az USA sem rendelkezik már akkora súllyal, mint korábban - Európáról nem is beszélve. S minden bizonnyal egy új ipari - szolgáltatási forradalom előtt állunk, amelynek centruma a mesterséges intelligencia és a robotizáció. Minderre Európának válaszolnia kellett volna, de mindmáig érdemben képtelennek mutatkozott rá. Az európai establishment nem csak a külső kihívásoknak nem tud jól megfelelni, de a választópolgárai bizalmát sem bírja úgy, mint a korábbi évtizedekben, Ennek legdrasztikusabb oka a pénzügyi világválság, amelynek mind meggyőző magyarázatával, mind pedig a megismétlődése elleni garanciákkal adós maradt. De nem volt válasza sem a relatív helyzetüket tekintve romló rétegek, sem pedig a reményeikhez képest rosszabb starthelyzetbe kényszerült fiatalok problémáira. És egyáltalán: hiányzott egy a társadalom integrálására alkalmas perspektíva, amit az establishment képviselt volna.
Nem meglepő, hogy ilyen körülmények között a hagyományos vezető pártok eróziója következett be és feltűntek politikai ambicióval rendelkező csodadoktorok és vezér-önjelöltek, akik a frusztrált szavazók körében kisebb - nagyobb választási sikereket értek el. Ebből a tarka kínálatból mára egy olyan mix bizonyult a legvirulensebbnek, amely -pozitív program híján - a nacionalizmusra, a vallási obskurantizmusra, a szociális média gátlástalan profi kezelésére, a hamis hírek gyártására, a lejárató kampányokra és a nyelvi zűrzavar felidézésére alapoz - és persze mennél több pénzt és egyéb vagyontárgyat harácsol össze. Ez olyan kihívás, amire országonként a konszolidált pártok összefogásának van csak esélye válaszolni, ám Európán ezen túlmenően csak az integációs folyamat fokozatos előrehaladása segíthet mind a nemzetközi versenyképesség, mind a nemzeti alapú konfliktusok elkerülése érdekében.
Az EU fejlődésének fő dilemmája már korábban is a szélesítés kontra mélyítés volt. A döntések megvétózásáőnak széleskörű lehetősége, s ezen belül a számos alapvető derogációval rendelkező Nagy - Britannia EU tagsága miatt a minden tagországra kiterjedő mélyítés valójában sohasem volt reális. Így a két legfontosabb integrációs eredmény, az euro és a schengeni egyezmény nem EU-szintű volt, hanem a tagországoknak csak egy-egy csoportja vesz benne részt. A kisebb jelentőségű EU szintű megállapodásokban az egyhangúságot gyakran csak úgy lehetett a Tanácson, a legfőbb döntéshozó szerven keresztülvinni, ha egyidejűleg a vétóval fenyegető egyes országok kedvenc "gumimacskája" is bekerült az EU szintű szabályok közé. Ez szükségszerűen hallatlanul elbonyolította a joganyagot, amit a különböző, a választók kegyét kereső miniszterelnökök nem átallottak a "brüsszeli bürokrácia" nyakába varrni, noha ők maguk, illetve szervezetük, a Tanács volt a valódi ludas. Így ők szállítottak municiót az anti-establishment érzelmeknek.
Most a Brexit, az új EU-költségvetési periódus kezdete és a világból érkező különféle kihívások összegződése lehetőséget adhat egy nagyobb integrációs lépés megtételére vagy az EU egésze, vagy a tagországok nagyobb csoportja számára. Ennek első lépcsőfoka az, hogy olyan EU Parlamentet (és ennek folyományaként olyan Bizottságot) válasszanak meg a polgárok, amely pártolja az integrációs folyamatot. Ezért május végéig szükségképpen a voksvadászat fogja eluralni az európai politikát, amiből vajmi nehéz kihüvelyezni, hogy később az adott ország adott pártja milyen integrációs politikát fog követni. A kampány során mégis érdemes külön figyelni a jobbközép pártokat, hogy vajon nyitnak-e a szélsőjobb felé, vagy inkább onmaguktól balra nyitottak majdani szövetségkötésre, Annál is inkább kulcskérdés ez, mert egy eredményes reformpolitikát amúgy sem egyetlen pártcsalád, hanem egy koalíció lenne képes kialakítani és végigvinni. Egy ilyen koalíció létrejöttéhez (vagy létre nem jöttéhez) az út a voksvadászaton keresztül visz. Mennél kevesebb szélsőjobboldali, nacionalista EU képviselőt küldenek a választók Strasbourgba, annál jobbak az esélyei egy koncepciózus (bár egyelőre nem túlzottan propagált) reformpolitikának. Megvalósulására garanciát azonban még a mérsékeltek meggyőző parlamenti többsége sem jelent.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése