Nyugat - Németország (és közelebbről a CDU-CSU) politikája a II. Világháború után formálódott ki. Feladata volt maga mögé állítani a lakosság zömét, amely nehezen ocsúdott fel a totális háborús vereséget és a nácizmus törvényen kívül helyezését követően. A nyugati megszálló hatalmak ebben a helyzetben tétjüket az Adenauer (a Hitler előtti időkben Köln polgármestere) körül alakuló katolikus pártra tették és megértőek voltak annak olyan vonalával, mely kerülte az egyértelmű zárást jobbfelé. Ez a vonal nyert később megfogalmazást a bajor testvérpárt, a CSU vezetője, F.J. Strauss híres-hírhedt formulájában, hogy nem szabad megengedni pártjától jobbra álló politikai formáció kialakulását. Az NSZK megalakulása, integrálódása a NATO-ba és ezzel párhuzamosan a "gazdasági csoda" kedvezett e politika megszilárdulásának, lakossági elfogadottságának. A 60-as évek közepéig a második legfontosabb párt, az SPD szavazótábora nem volt elegendő ahhoz, hogy váltópártként egyáltalán szóba jöjjön.
Nem szükséges a Németországot körülvevő világ és ebben Németország és ezen belül CDU-CSU politikájának kisebb- nagyobb fordulatait végig követni a közel hét évtized alatt, minthogy egy fontos tekintetben a helyzet konstans volt : a keresztény pártoktól jobbra elhelyezkedő szavazók végig látenciában maradtak, illetve csak sporadikus szerepet játszottak - egészen a közelmúltig. Az AfB-nek mint szélsőjobboldali pártnak a legutóbbi választásokon viszont - sokak számára váratlan - előretörése (amelynek okai, azok áttekintése szétfeszítené ennek az írásnak a kereteit) elsősorban és közvetlenül a CDU-CSU számára jelentett és jelent kihívást. Egyrészt azért, mert az oda szavazók jelentős része korábban az ő szavazói voltak, másrészt azért, mert az új többpártiság számukra koalíciós kényszert jelent, ami egy fokon túl az ország kormányozhatóságát teszi kétségessé. A kihívásra a korábbi tradíciónak megfelelően a legkényelmesebb válasz az elpártolt szavazók visszaszerzését megcélzó politika lett volna. Voltak ennek hívei a pártszövetségen belül, de pár hónapon belül nyilvánvalóvá vált, hogy egyrészt a jobbra nyitás nem hozná vissza az elvesztett szavazókat, másrészt a pártot és az országot Európában és a világban a senki földjére vezetné.
A kettéosztott Németországra találó volt a "gazdasági óriás - politikai törpe" bonmot. Ez ma már messze nem igaz, de arról sincs szó, hogy a mai Németország politikai óriássá vált volna. Befolyását inkább a színfalak mögött, különféle nyomásgyakorlásokkal tudta érvényesíteni. Ezért amíg (az olyan - amilyen) világrend fennált és működött, a német politika megengedhette magának azt a luxust, hogy kerülje a markáns állásfoglalásokat és bizonyos helyzetekben akár inkonzisztens legyen. A nemzetközi színtéren a korábbi világrend nyilvánvaló bomlása ellenére ez a német gyakorlat mindmáig fennáll. Ez viszont azt is jelenti, hogy helyette más ország vagy politikai tényező sem képes az európai vezető szerepre. Macron megpróbálta, de nem sikerült neki. Az EU helyzete közben annyiban tisztázódott, hogy a Brexit immár visszafordíthatatlan, tehát vagy egy fajta német-francia hegemóniával jön létre egy új Európa, vagy az EU szétesik és a kontinens nemzetközi tekintetben jelentéktelenné, darabonként pedig szabad prédává válik. Egy ilyen hegemónia előfeltétele viszont, hogy a német politika szakítson eddigi bevált beidegzéseivel és nyílt sisakkal vegyen részt egy új kezdet kialakításában.
Ennek a fordulatnak napjainkban kezdenek látszani a jelei a CDU-CSU politikájában. Túl korai még a pillanat, hogy érdemes legyen ezeket a jeleket számba venni és nyilván a helyzet is nagyon képlékeny. Az EU parlamenti választások kampányfinise, a választások országonkénti kimenetele és az új EP megalakulása után lehet majd számbavenni, hogy valóban kialakultak-e egy új Európa víziójának körvonalai és hogy mi az esélye egy ilyen vízió valamelyes sikerének.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése