Sokan felismerték (kutatók, publicisták és helyenként politikusok is), hogy az EU eddigi statútumaival és politikai gyakorlatával csak vesztes pozícióba kerülhet az újra formálódó világban. De szinte ahány erre vonatkozó indoklás hangzik el, az annyi féle, következésképpen a terápiával kapcsolatos elképzelések is erősen szóródnak. Nem csoda hát, hogy koherens politikai tervvel úgyszólván nem találkozunk. Macron francia elnök próbálkozott ilyesmivel már jóval a mostani EP választási kampány előtt, de ahogy telt az idő, elképzeléseinek heves ellenzői támadtak, várt szövetségesi pedig a képzelt támogatás helyett inkább tematikus elhatárolódásokban jeleskedtek.
Ráadásul a koncepcionális sík mellett ott a választási feladvány: hogyan lehet a következő választásokon annyi képviseletet szerezni országonként, hogy a homályos vagy világos EU szintű elképzeléseikhez az azokat támogatók elegendő többségi szavazat birtokába jussanak. Vagyis a pártlogika és azon belül különösen a kampánylogika időben feltétlenül előzi a komolyan vehető stratégiai gondolkodást. Annál inkább így van ez, mert ha vannak egyáltalán, akkor a nagyobb léptékű elképzelések csak búvópatakként léteznek, amiből az következik, hogy az egyes pártokban sem folyt róluk hosszas érdemi vita, amely azt eredményezhette volna, hogy az egyes pártoknak legyen egyértelmű programja és az ezzel egyet nem értő párttagok, pártirányzatok távoztak volna a szervezetekből és a politikai spektrum más pontjain találhattak volna szövetségesekre. Ha ez igaz a pártokon belüli viszonyokra, fokozottan igaz ez az adott párt potenciális szavazóira nézve. Így ha a közvetlen cél a mennél nagyobb frakció elérése, még fokozottabban célszerű homályban hagyni a jövőre vonatkozó egyértelmű politikai víziókat, amelyek a mai közegben inkább viszik a voksokat, semmint hozzák. Nincs tehát mit csodálkozni, ha most az EU parlamenti választások küszöbén fogalmunk sincs arról, hogy ilyen vagy olyan összetétel mellett mire számíthatunk az EU-ban az új ciklus során. Ilyen formán már maga az is bizonytalan, hogy mely tagállamok milyen társadalmi és politikai hátterű választói mennek majd el voksolni és milyen arányban.
A bizonytalanságot tovább fokozza, hogy ha majd összeül az olyan amilyen új EU parlament, milyen professzionalizmussal és kreatív érzékkel kerül túl a pozíciók elosztásán. És akkor még csak a startvonalon állunk a nagyobbléptékű irányválasztás tartalmi és taktikai döntéseihez. Ha az eddig vezető utat kiábrándítónak tartjuk, akkor nincs okunk a túlzott optimizmusra a további stratégia és taktika sikeressége tekintetében sem. De erre lehet mondani, hogy eddig se volt minden eleve kikövezve, mégis az előd-szervezetek, majd az EU előbb-utóbb meghozta a szükséges lépéseket és az integráció folyamatosan előrehaladt. Csakhogy az egy évtizedeken át tartós külső környezet viszonyai között történt. Ráadásul vitathatatlan volt az USA dominanciája, amely saját érdekében is támogatta a bővülő és integrálódó EU-t. Ma mindez nem áll fenn: A környezet változékony Az USA befolyása csökken és politikája (ezen belül Európa-politikája) enyhén szólva is kiszámíthatatlan. Ezen túlmenően az USA, Oroszország, Kína és Törökország ma mindent szívesebben lát, mint egy erősödő, egységesülő Európát. Ott meg nem tartunk, hogy éppen ez ösztönözzön az EU-ban erősebb belső kohézióra.
A tervezett irányszabás gyengeségeit ellensúlyozhatná a körülmények hatalma is. Az egyre fokozódó külső kihívások (amelyek közé a politikaiak mellé felsorakozik a világgazdaság és a globális környezetnek az emberiség számára bekövetkező romlása is) akár kikövetelhetnének olyan folyamatos válaszokat is, amelyek összeállhatnak egy tartósan működőképes és nem lemaradó Európává. Azonban a külső kihívásra adott defenzív, statusquo védő (vagy annak látszó) válaszok már az 1930-as években a kontinentális Európa teljes összeomlásához vezettek. Ugyanígy a mai időben az obskúrus kampányt követő, minimális többséggel megszavazott Brexit se ahhoz vezetett, hogy Nagy - Britannia pártjai és egyéb politikai erői összekapták volna magukat, hanem egy végtelenített, egyszerre szomorú és nevetséges döntésképtelenséget produkált, ahol a józan ész ebek harmincadjára jutott.
Azt azért nem mondhatjuk, hogy ébredésnek egyáltalán nincsenek jelei. Kis szurkolói reménykedéssel ilyennek láthatjuk, hogy a bajor nagytőke és a CSU észbe kapott, belátva, hogy külső stabilitás nélkül külön érdekei és szimpátiái önveszélyesekké válnak és a diktatórikus jobboldali opcióval szemben minden ésszerű érv a mainstream koalició mellett szól. Ez reményt ad arra, hogy mégiscsak szorosabbá válik a német-francia együttműködés, amely nélkül se a közvetlenül fenyegető olasz és lengyel kihívással egyáltalán nem lehetne boldogulni, se egy múködöképesebb megváltozott EU statútum nem jöhet létre.. Ha a német-francia centrum köré elindul egy kristályosodási folyamat, akkor egy minden bizonnyal konfliktusos világban kialakulhat egy Európának nevezett, nem a "futottak még" kategóriába sorolható önálló szereplő, amely őriz a tradícióiból is, meg alkalmazkodni is tud a mindenkori változó korkövetelményekhez is.
A karakteres program hiányának oka lehet a tradicionális nagy pártok visszaszorulása Európaszerte. Így előre tudják a választásokon induló pártok, hogy koalícióra fognak kényszerülni. Folynak is ezügyben előzetes puhatolózások, de a megállapodások a választások utánra maradnak. Így egymás ellen is kampányolnak a leendő partnerek a több volsért, de nem olyan markáns szövegekkel, amelyekkel elveszthetik a potenciális szavazóik egy részét, illetve amelyek lehetetlenné tennék a későbbi koalíciós politizálást.
VálaszTörlés