Szivárványkoalició

A magyar önkormányzati választások után divatba jött ez a megnevezés azokkal a településekkel kapcsolatban, amelyekben az ellenzéki összefogás polgármesteri poszthoz és testületi többséghez jutott. Méltán tartják kivételesnek, hogy eddig egymással rivalizáló, egymásétól akár szélsőségesen más politikai nézeteket valló pártok, mozgalmak fogtak össze közös kormányzásra azért, mert mindennél fontosabbnak tartják szembenállásukat a személyi kultuszon alapuló, magát illiberálisként címkéző tekintélyutalmi rendszerrel. Közös programjuk is elsősorban azokból az elemekből állt össze, amelyet a közel 10 éves Rendszerben mindannyian tűrhetetlennek tartanak.

Ez a speciális helyzet elfedi a megfigyelők előtt azt a nyilvánvaló tényt, hogy a modern politikában a bizarranak látszó szövetségeket egyáltalán nem lehet kivételesnek mondani. Hogy mindjárt a legfontosabbra utaljunk: a "három nagy" szövetsége, amely megnyerte a II. Világháborút és kialakította az azt követő világrendet annak reprezentatív szervezetével, az ENSZ-szel - evidens módon szivárványkoalíció volt. Hogy ennek keretei között több, mint félszázadon át  masszív hidegháború, számos lokális háború és még mi minden folyt, azt nem szükséges itt elősorolni. De az egész szisztémát felrúgni egyik félnek se tűnt hasznosnak, ezért pl. az ENSZ - inkább konzultációs fórumként, mint tényleges hatalomként - mindmáig fennmaradt. És ennek árnyékában megszületett számos multilaterális szervezet és megállapodás, amelyeket mindmáig többé-kevésbé minden ellenérdekű fél betartott - így biztosítva a folyamatosan változó globális világrend működőképességét. Ha az utóbbi években a még mindig gazdaságilag és katonailag legerősebb állam. az USA elnöke a multilateralizmust megkérdőjelezi, akkor végső soron az eddig úgy-ahogy funkcionáló világbéke válik kérdésessé.

A lépésről lépésre kialakuló, fejlődő EU-t nézve is azt tapasztaljuk, hogy a tagországok a hagyományos és aktuális érdekkülönbségeiknél, potenciális konfliktusaiknál előbbre valónak tartották a közös érdekeiket és az így létrehozott és fejlődő szervezet javára hajlandóak voltak szuverenitásuk egy részét feláldozni. Ez sem tekinthető másnak, mint szivárványkoalíciónak államok és pártcsaládok között. Hogy ez sem megy torzsalkodások nélkül, sőt most éppen a Brexit, vagyis egy tagország kilépése került előtérbe, az nem szorul itt kifejtésre.

Az utóbbi évek - amelyek egyik fő jellemzője a hagyományos elitek bizalomvesztése a választók szemében - minden eddiginél látványosabban mutatják meg, hogy a korábbi kétpártrendszerek domináns pártjai mindigis valójában széles belső koalíciók voltak, ahol pedig korábban is sokpártrendszer volt, ott a kormányzás csak (gyakran ingatag) koalíciók formájában volt lehetséges. Mindezek fényében a mai magyar ellenzéki összefogás nem tűnik annyira egyedinek és sajátosnak.

Az összefogás-problematikának a következő években számunkra talán legfontosabb területe az EU jövőjének alakulása lesz. Sokan (nagytőkések, tábornokok, politikusok, értelmiségiek) felismerték azt, hogy a nagyhatalmak versenyében Európa csakis akkor tud valamrnnyire is tényező lenni, ha a jelenleginél sokkal erősebben integrálódik. Ennek azonban eddig nem volt realitása, mert egyes tagországok (élükön Nagy-Britanniával) hallani se akartak az EU "mélyítéséről". Most a lehetőség és a kényszer gyakorrlatilag is napirendre tűzi ezt a kérdést. Ám most kell szembenézni azzal, hogy az integráció fokozását kívánók között milyen változatos, egymást kizáró konkrét elképzelések vannak. Ezért csak akkor lesz az EU reformjából valami, ha fontos tényezők záros határidőn belül megkötik a maguk szivárványkoalícióját és az működőképesnek is bizonyul- beleértve annak a lakosság számottevő része által való elfogadottságát is. Egy ilyen koalíció meg tudja találni azokat a jogi formulákat is, amelyek "felülütik" az integrációt ellenző tagországok ellenállását. Az erősek kialkudott, de azután kellő eréllyel képviselt koalíciója nélkül azonban az EU de facto bukásra van ítélve.