A Római Klub 1972-es első jelentése, A növekedés határai című dobta be a köztudatba, hogy tossz úton járunk, amely környezeti katasztrófába vezethet. Hatását nem nevezhetjük pusztába kiáltott szónak, minthogy egyfelől sok írás jelent meg róla és ezáltal fő gondolatai széles kört elértek, másfelől különféle zöld mozgalmak, pártok alakultak világszerte, amelyek ezt a problematikát a legfontosabbnak nevezve sok helyen parlamenti képviselethez is jutottak. Igazi áttörést azonban nem tudtak elérni. Ha most - fél évszázad múltán - a világra tekintünk, azt kell mondanunk, hogy számos nemzetközi egyezmény, a negatív hatásokat korlátozni, csökkenteni kívánó törvény, rendelet ellenére a globális felmelegedés és egyéb negatív környezeti ártalom tekintetében közel ott tartunk, mint ha a probléma felismerése és a sok erőfeszítés elhárítása érdekében meg se történt volna.
Nem lévén a tematika egyik részének szakembere sem, alighanem csak arra kell felhívni a figyelmet, mennyi érdek szól a hatékony zöldpolitika érvényre jutása ellen. Az egyik póluson a nemzetközi és nemzeti nagytőke és nagybirtok érdekeit találjuk, akiknél a növekedési és profitnövelő késztetés adott esetben keresztülgázol minden zöld megfontoláson. A másik póluson a fogyasztót és egyben választópolgárt látjuk, aki mind napi életvitelét, mind életcélját a növekedés elvárása jegyében fogalmazza meg és e tekintetben árgus szemekkel figyeli, hogy pozíciója nem romlik-e abszolut, vagy legalábbi másokhoz viszonyított értelemben. Sőt, ha megtakarításai vannak, azokat is igyekszik a gazdagok mintáit követve befektetni. A két pólus közé szorulva a politikai osztály érthető módon elsősorban a növekedést mérő statisztikák és tőzsdei mutatók alakulását követi figyelemmel, lévén ezen mérik sikerét és ez okozhatja bukását. Ilyen formán a környezeti kérdésekban mutatott aktivitás csak dísz lehet a ruhán, vagy jobb esetben önigazolási próbálkozás.
Ebben a helyzetben a fenyegető környezeti katasztrófától való félelmet könnyedén előzi a recessziótól, a pénzügyi krachtól, a terrorizmustól vagy a migrációtól való félelem, különösen ha azok önkényes magyarázataival felnagyítják és bűnbakképzéssel vulgarizálják ezeket a problémákat.Ezzel szemben a kevésbé kézzelfogható formában jelentkező környezeti veszélyeket egyrészt bagatellizálják a másban érdekelt körök, másrészt minden lehetséges eszközzel megpróbálják hitelteleníteni magát a jelenséget és annak különféle szószólóit.
Ilyen formán a környezet problémáinak akkor és csak akkor van esélye az agenda élére kerülni, ha ezt a kérdéskört a pánik emeli a többi probléma fölé. Ez utóbbi kialakulásának két előfeltétele van. Egyrészt olyan, tömegek által közvetlenül érzékelhető bajokra (elviselhetetlen hőhullámok, komoly tengerszintemelkedés, ivóvízhiány, lakott területek tömeges lakhatatlanná válása), ami ezt a kérdéskört a távoli és hiptetikus státusából átviszi a konkrét és közeli szférába, másrészt olyan politikai- és médiaképviselet, amely harci helyzetet teremt a környezetre, illetve a régi típusú növekedésre koncentráló életforma, jövedelemtermelés, politika és propaganda között. Természetesen a harci helyzet "katonái" nem szorítkoznak szigorú és cáfolhatatlan tudományos eszköztárra - ennek megkövetelése erősen társadalomidegen lenne. Érzelmeknek és mintáknak is komoly szerep jut. Ha nem tévedünk, ennek a fordulatnak az előjeleit látjuk napjainkban. S ha a régi paradigma képviselői és haszonélvezői, akik a maguk oldalán nem riadtak vissza a tudatos pánikkeltéstől a környezeti ptoblémák előtérbe helyezését morális pánikkeltésnek minősítik, azon nincs mit meglepődni. Ez is a kialakuló harc része.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése