Akármennyi egyedi variációt produkáltak is az idők folyamán a nemzetállamok, két alapvető attributum nélkül nem biztosíthatták saját alapjukat: a viszonylag nagyfokú gazdasági autarkia és az ország védelmére megfelelő hadsereg. E nélkül csak vagy egy erőszakos politikai - rendőri rendszer, vagy éppenséggel a külső körülmények szerencsés összejátszása tarthatta fel azokat addig - ameddig.
Ma már a világgazdaság előrehaladott interdependenciája miatt kvázi autarkiának egyáltalán a lehetőségéről is csak kontinensnyi országok esetében gondolkodhatunk. Kisebb országok autark törekvései csak az eszkalálódó erőszak és a tömegnyomor kombinációjával lehetségesek. Ezek azután külső biztonságukat immár nem tényleges katonai erejükre, hanem a valamiféle zsaroló potenciáljukra tudják csak alapozni.
Eme tényhelyzet ellenére sok országban van fogadókészség a nacionalizmus és a gazdasági önellátás lidércfénye iránt. Ennek oka nyilvánvalóan az önmagát meghaladott világrenddel való tömeges elégedetlenség. Az általános prosperitás időszakában a fogyasztás expanziója volt az a materiális és mentális tényező, amelyik a békés és alapjában elégedett közállapotokat fenntartotta a fejlett és a felzárkózó országokban. Ha ez kimerült, érthető, hogy labilissá vált a belső kohézió. Ám éppen, mert ténylegesen a nemzetállami megoldás sem képes a "jó élet" biztosítására, a vele való kísérletezés igazán csak addig vonzó, amíg ez elsősorban a jövőre irányuló ábránd, törekvés. Ha győz és jelenné válik, a csalódást a belső erőszakon kívül csak a háborús fenyegetéssel lehet majd féken tartani. Ha pedig ebből tényleges háborúk robbannak ki, akkor a romok fogják megmutatni e vélt "megoldás" csődjét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése