Noha régóta senki előtt nem kétséges, hogy az EU alapszerződés fölött eljárt az idő, az alkotmánytervezet bukása óta az is világos, hogy egy gyökeres reform nagyon kemény dió. Élt azonban a remény, hogy ha az Uniót kemény kihívások érik, arra majd fog tudni válaszolni és az út az előre menetel (előre menekülés) lesz, nem pedig a visszaút, az önfeladás. A kemény kihívások megérkeztek, de a válaszok kiábrándítóak.
Az EU polgárainak számottevő része mindazt a jót, amit nekik az integráció hozott, valahogy természetadta dolognak tekintette, nem pedig az integráció és az azzal együtt járó kompromisszumok eredményének. Így baj esetén a nemzetállamot és az autarkiát tekintik célravezetőnek. A helyzet mára oda fajult, hogy ha olyan közvetlen előnyök, mint amivel a határok nélküli utazás és kereskedelem, valamint a közös pénz veszélybe kerül, azt nagy felháborodás ugyan kísérni fogja, de a szemek kinyílása aligha.
Hogy az így kialakuló helyzetben mit fog tenni az európai gazdasági és politikai elit messzebb látó része, azt nem tudjuk. Nyilván megpróbálnak minden lehetőt megtenni a szétesés fékezésére. Esélyeik azonban nem jók.-
S hosszabb távon? Ha nem Keynes ismert aforizmájához nyúlunk, akkor nem tudunk semmit. De hogy a világ egy kicsinyes konfliktusaiba belesüppedt, hanyatló Európát kibír, az nehezen vonható kétségbe.
A szöveg kerülni akart minden konkrét utalást. Ám az nyilvánvaló, hogy az európai kohézió alapja és mindmáig gravitációs centruma a francia - német megbékélés. Így minden olyan föderalizációs törekvés, amit a franciák blokkolnak, hamvába holt ügy.
VálaszTörlés