Magyarországon sohase volt és ma sincs polgári társadalom

A magyarországi feudális társadalom is eléggé sajátos volt. A három részre szakadt ország, a belháborúk, a folyamatos betelepítések, a perszonálunió, a hamvába holt szabadságharcot követő provizórium utalásként is elegendő ennek jelzésére. 1867 után egy prosperáló félfeudális - félpolgári Magyarország jött létre az Osztrák - Magyar Monarchia részeként - megterhelve többek között a nemzetiségi kérdéssel is. A prosperitás árnyoldala a milliós kivándorlás volt - elsősorban a feudalizmusból ki nem szabadult agráriumból.

Magyarország önállóvá a vesztes I. világháború és a Monarchia szétesése után vált. A királyság területének kétharmadát a trianoni béke következtében elvesztette, a független ország önmagának is saját ideiglenességét hangsúlyozta: folyamatosan területi követeléseket hangoztató király nélküli királyság lett. Noha az arisztokrácia és a dzsentri krémje döntő befolyását mind az agráriumban, mind a politikában megtartotta, nincs okunk rá, hogy a kialakult államot ne polgárinak tekintsük. Ennek keretei között az idő előrehaladtával a polgári társadalom is alakulgatni kezdett, de súlyos tehertételekkel. Egyrészt nem volt világos ebben a társadalomban a határon túli magyarok státusa, másrészt a zsidók állampolgári jogait kezdettől államilag korlátozhatónak tekintették, harmadrészt Hitler hatalomra jutása után a német nemzetiségűek hovatartozása is opcionális jellegűvé vált. Ehhez járult a városok és a falvak közötti éles különbség.

A háború közeledtével a náci Németországnak köszönhető részleges területi visszacsatolások tovább fokozták a társadalmi zűrzavart, olyan új csoportok jelentek meg, mint az "ejtőernyősök", a zsidótörvények következtében az "aladárok" és egyéb, hirtelen felemelkedő csoportok - és ezzel együtt a státusvesztők. Mindez belefutott a háborúba, aminek során előbb a behívások, aztán a bombázások, a menekülések, a zsidók deportálása, javaik eltulajdonítása, az ország fronttá válása, emberek halomra gyilkolása, a tulajdon prédává válása stb. betetőzte az amúgyis fogyatékos társadalmi háló szétszaggatását. De a lakosság egymás iránti bizalmatlanságát az is jelentősen fokozta, hogy a hatóságokhoz - ekkor is és a háborút követően is nagy tömegű feljelentés érkezett.

Magát a megszállást elvben a teljes lakosság megszenvedte, de távolról sem egyforma mértékben. A front elvonulta után az új élet kezdete összehozhatta volna a megmaradtakat, de azonnal megindult a helyezkedés a jobb pozíciókért mind az alakuló pártok körül, mind más formákban. Az általános élelmiszerhiány nyomán a feketekereskedelem és az egyre fokozódó infláció megint csak új különbségeket gerjesztett. A magasabb státusúak körében az igazoló eljárások, majd a B-listák hoztak nagy változásokat. A falvak társadalmát meg a földosztás alakította át. A köztársaság 1946-os kikiáltása, a forint bevezetése és az újjáépítés hozott ugyan bizonyos konszolidációt, de az államosításokkal kezdődő  kommunista hatalomátvétel ismét teljesen felforgatta az egzisztenciákat és az életvitelt.

A pártállami időszakra a hatalom monopolizálása volt a jellemző. Szántszándékkal felszámolt minden autonómiát le, egészen a mindennapi élet szintjéig és helyükre felülről lefelé építkező, bármikor átalakítható, kinevezett vezetők által irányított szervezeteket hozott létre. Az egyházakat állami is kontroll alá helyezte. A formális szervezet mellett és mögött ott állt az "állam az államban" jellegű titkosszolgálat, amely szintén leért a lakosság mindennapi életéig. Természetesen mint mindent, ezeket a kereteket is az emberek valahogyan "belakták", valamiféle társadalmasodás is végbement, de ez maximum szigetszerű lehetett és a pártállam részéről bármikor "felülírható" volt. A pártállami időszak távolról sem volt egységes periódus. A különféle kurzusok változásai alapjában egy a kemény-től a puha diktatúra felé tartó mozgást mutatnak. Ám még a felbomló diktatúra körülményei közt sem válhattak a kerülőutak, a kisebb autonómiák a társadalom emancipálódásának forrásává.

Maga a rendszerváltás is kívülről érkezett, néhány újonnan jelentkező elitcsoport részvételével, de a nép inkább csak tudomásul vette a történéseket. Az alkotmányosan tágranyitott kapukat sem a tömegek, hanem az állami pozíciókért harcoló pártok használták ki, valamint a konjunktúrát meglovagoló kisszámú vállalkozó. Az állami dominancia mindmáig megmaradt, akárcsak a magas adóék, s a javak fölötti rendelkezést az állam kezében tartotta a privatizációtól mindmáig, az EU-tól kapott pénzekig. A lakosság szerepe annyi volt, hogy a ciklus végén elzavarhatta az aktuális kormányt, polgármestert, vagy megtarthatta azt. Bármiféle szolidaritás az országban - mindettől nem függetlenül - csak kivételként mutatkozik meg.

Ez a nagyon vázlatos, gyakran a történésekben önkényesen válogató áttekintés az alapja annak az állításnak, hogy Magyarországon a szó megszokott euroatlanti értelmében nem alakult ki polgári társadalom. Ezért attól autonóm cselekvést várni, netán elvárni teljesen alaptalan.