Mussoliniről terjedt el egy vicc hatalma utolsó időszakából. E szerint kettesben egy autóba került a titkosszolgálat főnökével. Megkérdezte tőle, hogy milyen a politikai hangulat. A titkosszolga kezdte sorolni: monarchista kb. 40%, kereszténydemokrata kb. 20%, szocialista kb. 25%...Mire Mussolini idegesen közbevág: És a fasiszták? A válasz: Ja, mind fasiszták!
Erre mondja az olasz: Se non e vero...De így, vagy úgy, az olasz felszabadulás utáni világból eltűntek a fasiszták és csak később, kisebb radikális pártokban tűntek fel újra. Hasonlót figyelhettünk meg a hosszan továbbélő diktatúra bukása után Spanyolországban és Portugáliában is. Különösen a spanyol példa szemléletes: a valódi demokratikus fordulatot János Károly király, Franco kiszemeltje és neveltje és Adolfo (Nomen est omen!) Suarez, a falangista ifjúsági mozgalom vezetője vezényelte le - példaszerűen. Még egy restaurációs puccskísérletet is órák alatt elfojtottak.
Kalandozhatnánk más földrajzi tájakon is - és hasonló fejleményekre találnánk. De térjünk haza. Magyarországon a pártállam hatalma "szilárdabb volt, mint valaha". Ugyanakkor a rendszer választott legitimációjának, a környezethez képest magasabb életszínvonalnak a finanszírozása egyre inkább devizaadósságra épült, a gazdaság így a kettős függés állapotába jutott. A hatalom csúcsán sokáig húzódó generációs csere az önjelöltek intrikái közepette lökésszerűen ment végbe. De az újak, a győztesek és vesztesek még egy ideig nem gondoltak rendszerváltásra, nem szánták el magukat pártszakadásra, ami az alapvető tartóelem kiverését jelentette volna. Reformokban, maximum modellváltásban gondolkodtak, a külföldi működő tőke ellenőrzött beengedésében, miközben egyik szemük mindig Gorbacsov kül-és belpolitikáján függött - nem véletlenül. A mindent behálózó párttagság se hagyta el rajokban a süllyedésveszélyes hajót. Amikor pedig a rendszer külpolitikai és gazdasági okokból már menthetetlennek látszott, a tárgyalásos hatalomátadás mellett döntöttek. Az állampártot is felülről verték szét: feloszlatták és vezetők két utódpártot alapítottak. A közel egymilliós tagság, amelynek a kettő közül önként kellett volna választani, túlnyomó többségében eltűnt, mint a kámfor. Ilyen - olyan káderei a többpártrendszer kialakulása után a legkülönfélébb politikai alakulatokban tűntek fel ilyen - olyan hangadóként. Még ha ebből képzeletben ki is vesszük azokat, akiket alighanem "küldtek", szemünk elé tárul a Mussolini viccből ismert képlet. A korábban megalakított két utódpárt közül a kommunistának nevezhető törpe alakulatként nem jutott érdemleges szerephez, a jobbára a korábban is "nyugatosokból" alakult, a szociáldemokrácia felé orientálódó másik pedig az első szabad választásokon a szavazatok 10%-át szerezte meg.
Ennek a csak jelzésekre szorítkozó áttekintésnek ma Magyarországon újra aktualitása van. A "fülkeforradalom" után a győztesek gyors, határozott lépéseket tettek egy vezérközpontú, a "központi erőtérre" felépített politikai rendszer kialakítására, amelyben a jobb- és baloldali ellenzéki pártok valójában súlytalanok és jobbára csak a dekoráció szerepét szolgálják. A Hatalom most ezt a rendszert szeretné konszolidálni, minthogy a felszínen az átalakítás sikeres volt. Bármennyi érdeksérelmet okozott is különféle választói csoportoknak az új hatalom, vele szemben nem tudott fenyegető ellenerőt kiépíteni semmilyen politikai párt vagy egyéb képlet.
Valójában ez a siker látszólagos. A kiépült Hatalom nemzetközileg elszigetelődött és általános ingerültséget váltott ki, a gazdaság stagnál és közeli csőddel fenyeget, a kormányzóképességben kiugróan gyenge a teljesítmény és a lakosságot (különféle csoportjait és egészét is) megélhetésében sújtó elkerülhetetlen lépések java még hátra van. A hatalom centrumában és közvetlen bázisában már mutatkoznak ugyan kisebb - nagyobb repedések, de az bebizonyosodott, hogy palotaforradalomtól az egyébként igen gyanakvó, preventív lépéseket is megtevő Orbán csoportnak nem kell tartania. Ez azonban nem teszi konszolidálhatóvá az agyaglábakon álló rendszert.
A hatalmat nem támogató, illetve azzal szemben álló politikai erők, elemzők és publicisták az eddigieket látva vagy túlbecsülik a kiépített rendszer életképességét, vagy ha nem, akkor is zömükben az Orbán mögött álló konglomerátum tartós egyben maradásával kalkulálnak hosszabb távon is. Pedig az autokratikus rendszerek megroppanása utáni külföldi és hazai történetek nem ezt támasztják alá. És különösen indokolatlan ezt az erős kohéziót feltételezni Magyarországon, amely valójában gazdaságilag és intézményesen sokkal inkább beintegrálódott az EU-ba, mint azt a politikai felhőjátékok mutatják. Nagyon valószínű, hogy a látszategységet mutató hatalmi táboron belül magánhaszálatra ma is elég tág politikai legyező húzódik meg. És ez egy döntő krízis után napfényre is kerül, hacsak az ellenzéki létben gyengén teljesítő erők nem válnak ekkor hirtelen kérlelhetetlen bosszúállóvá és verik továbbra is egy táborba a divergáló mai kormányerőket. Ez utóbbitól talán a krízis konkrét eseménysora és az Uniós környezet, valamint a gazdasági nehézségeink megmaradása megvédi az országot, különösen, ha realista, belátó vezetők kerülnek majd előtérbe. Ha így lesz, ismét utólagos bizonyítékát fogjuk látni a Mussolini - vicc mély igazságának.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése