A jogállamiság ígéretének hitelvesztése

Amikor arról beszélnek, hogy az orbánizmus eltakarítása után nem pusztán a korábban 20 évig volt állapotokat kell visszaállítani, hanem valami újat kell teremteni, akkor a politikai rendszer és a demokrácia korábbi fogyatékosságaira szoktak utalni, valamint a korábbi rendszer szociális teljesítményének elégtelenségére.A politika vadhajtásairól és a korrupcióról ugyan esik szó, de arról, hogy az állampolgárok első sorban a meg nem valósult jogállam miatt nem érezték sajátjuknak azt a rendszert - arról nemigen hallunk.

A rendszerváltó élcsapat egyik részét mindenekelőtt a szabadságjogok érdekelték, más részüket az információs önrendelkezés. Ezekben a mindennapi józan észt meghaladva igyekeztek mennél markánsabban szakítani a korábbi rendszerrel. A lakosság nagyobb része ezeknek nem tulajdonított akkora jelentőséget, hogy  úgy érezze: más lett az élete. Ilyen érzés sokakat inkább a forint konvertibilissé válásával és az utazás szabadságával érte őket - és ehhez kapcsolódva az olyan árucikkekhez való hozzájutás lehetősége, amiről korábban legfeljebb csak álmodni mertek. A szabadságjogok körül úgyis korán kitörtek a viharok. A sajtószabadság tekintetében a  szóhasználat a közszolgálatiság meg a pártatlan tájékoztatás volt, a tapasztalt valóság meg a médiaháború a maga vaskos és otromba eseménysorával. A jog e tekintetben nem állott azon a magaslaton, hogy a politikát korlátok közé tudta volna szorítani. Sem a közmédia, sem pedig a magánmédiumok szárnyrabocsájtásának szabályozása terén.Ráadásul mind maguk az újságírók, mind a fogyasztók azt tapasztalták, hogy a magánosítás nem a naívul remélt újságírói és nézői szabadságot hozta el, hanem a tulajok, a nézettségi mutatók és a reklámok uralmát.A gyülekezési jog körül a taxisblokád mutatta meg,  valamint a tévéfoglalás meg a Harag Napja, hogy ez sem olyan egyszerű dolog, mint gondolták,. A szólásszabadság sorsa a mindennapi józan ész helyett a dogmatikus politikusok és alkotmánybírák szájíze szerint alakult - sokak megbotránkozására és felháborodására.

De mindezeknél húsbavágóbb volt, ami a tulajdon szabadsága körül történt.Rögtön kiderült, hogy egy ilyen viharos, brutális jogfosztásokkal tarkított múlt után a reprivatizáció csak egy önkényesen kijelölt időponthoz kapcsolva lenne egyáltalán lehetséges, amely így azonnal vitatható lenne, végrehajtása pedig mind technikailag, mind politikailag lehetetlen. Az egyházak, amelyek kivételes módon hozzájutottak a reprivatizáció révén korábbi tulajdonuk egy részéhez, ügynökügyekkel megtépázottan további "rosszpontokat" gyűjtöttek az egyes ingatlanok körül keletkezett konfliktusok során. Végülis a kárpótlás, ami kárpótlási jegyekkel ment végbe, szintén nem öregbítette a jog uralmába vetett bizalmat. A kárpótoltak nagy része nevetségesen kevésnek tartotta, amit névértékben kapott, ugyanakkor a tűzhöz közelállók egy része remek üzletet tudott vele lebonyolítani akár a földárveréseken, akár a vagyonszerzés más területein.Mindennek betetőzése volt, amit a kárpótlási jegyek másodlagos piacának fejleményeiről a nyilvánosság megtudott.

A tulajdon szabadsága tekintetében a köztudat fekete krónikaként emlékszik az egész privatizációs folyamatra. A korábbi állami tulajdont rövid idő alatt kellett lebontani úgy, hogy semminek nem volt világos a reális ára. A vállalatok "értékét" minden irányból jelentősen túlbecsülték, ehhez képest a vételárak nevetségesen alacsonynak tűntek. A külföldiek által vásárolt cégek körüli helyzetet misztikus homály fedte, amelyet aztán a médiumok és a kerengő szóbeszéd próbált - joggal, vagy jogtalanul - rémmesékkel megvilágítani. Kétségtelen, hogy voltak rosszhiszemű, csak piacszerzésre irányuló felvásárlások. De ki tudta ezeket reálisan elkülöníteni a többitől? A lakosságot egyébként nem érdekelte, hogy az egész szocialista nagyrégióban egyszerre omlott össze a szocialista rendszer, ezért a külföldi tőke a túlkínálatban nyomott árakon ott vásárolt, ahol azt kedvezőnek látta és a továbbiakban megintcsak folyamatosan alakuló érdekeinek megfelelően járt el. Ráadásul széles körben élt és él a régi "védegyleti" felfogás:ezt mi is meg tudnánk termelni, elő tudnánk állítani, miért importálják ezt nekünk külföldről?! :De nem volt népszerűbb a hazai kezek és zsebek által lebonyolított privatizáció sem. A vételáron kívül gyanús volt, hogy honnan volt a vevőnek készpénze, mi folyt a kormányok kezdeményezésére létrejött kedvezményes hitelek körül, mi állt az olyan bankhitelek mögött, ahol aztán a bank tönkrement és közpénzből kellett a bankot konszolidálni. És természetesen: mi volt a bennfentes információk szerepe abban, hogy ki mihez tudott hozzájutni.Volt a privatizációnak egy állandó, a közfigyelmet foglalkoztató kísérő vonása is : egy cég privatizációja során a vevő hozzájutott ingatlanokhoz, árukészletekhez is, amelyek materiális mivoltukban közelebb álltak a kisember léptékéhez, fantáziájához, mint a működő cégek. Ha ezeket tette pénzzé egy csődbe jutott vagy cégét átszervező új tulajdonos, sokan élék ezt meg úgy, hogy azt tőlük, mint állampolgároktól vették el csellel, bűnösen. Ezt a közfelfogást politikai hangulatkeltők alaposan kihasználták.

A városi lakosság a privatizációból legközvetlenebbül azt élte meg, hogy az önkormányzatok a lakásingatlanuktól olcsó áron igyekeztek megszabadulni, hogy ezáltal szabaduljanak meg a leamortizálódott épületek karbantartásának és felújításának költségeitől és az ezzel járó konfliktusoktól is. Ezt a lakók nagy része örömmel fogadta, de a közhangulatot itt is a visszaélések, az igazságtalanságok és a reprivatizáció elmaradásából eredő méltatlankodások alakították - különösen azok körében, akik ekkor nem bérlakásban laktak, vagy az alacsony vételárat és a megnövekvő költségeket nem tudták viselni.

Az állami tulajdon megcsapolását nem csak a privatizáció formájában sérelmezte a közvélemény.A rendszerváltás utáni évek egyik fő slágertémája volt az olajszőkítés, amely azon alapult , hogy a parlament fenntartott egy olyan, visszaélésre szinte felhívó kettős árrendszert, amit aztán nagyban ki is használtak. A szálak a politika, az államigazgatás és az erőszakszervek legfelsőbb körei felé látszottak vezetni, de a felderítés, következésképpen a büntetőjogi megtorlás valahogy mindig félrecsúszott a jogállam nagyobb dicsőségére. Ugyanígy botránykő lett, amikor az állam és az önkormányzatok közötti vagyoni vitákba  gyanús "magán" közvetítők léptek be búsás haszonnal.

A jogállam a szerződések védelme tekintetében sem nyújtotta azt, amit joggal elvártak volna tőle. A lakosságot érő első, megrendítő pofon a Kádár korszakból megmaradt olcsó lakáshitelek kamatainak a jog által is megerősített önkényes felemelése volt. Ennek közgazdasági indokoltsága nem vitatható, de hiányzott annak a precíz jogi körülhatárolása, hogy milyen esetekben érvényes a szerződés utólagos felülvizsgálata és milyen esetekben szent a megkötött szerződés. Így aztán elszabadult a pokol: a ki nem fizetett jogos követelések, a körbetartozás, a fölényből következő hitelszerződések, amelyek "apró betűje" a hitelezőt mindenféle neki kedvező feltételmódosításra hatalmazta fel - a sort a végtelenségig lehet folytatni.

Az állam, mint állam is vastagon részt vett a jogtudat rombolásában. Az elmaradt államháztartási reformot lehet úgy interpretálni, hogy a polgári állam "elfelejtette" módszeresen megvizsgálni : mit tart magára nézve kötelezőnek az államszocializmus vállalásai közül, minek az esetében léptet életbe módosításokat a feltételekben és mik azok, amelyek a rendszerváltás következtében érvényüket vesztik. E helyett mindig ad hoc döntések születtek, amik hol kedveztek a polgároknak, hogy megfosztották őket valamitől. Ez politikai kegygazdaságot eredeményezett, amiben a szerzett jogok fogalmát aligha lehet értelmezni és érvényesíteni. A legeklatánsabb példa a nyugdíj- és az egészségbiztosítás, amely - ha eltorzítva is - nevében még az államszocializmusban arra utalt, hogy valamiféle szerződéses viszony áll fenn a biztosító és az állampolgár között.Történt ugyan kísérlet a biztosítók önállóságának megteremtésére, de ennek sikertelensége után a két rendszer a folyamatos önkényes politikai rángatás martaléka lett.

Az állam szerepének másik kiemelkedő területe a jogállamban való hit rombolásában a közbeszerzések gyakorlatának alakulása, amelyek tisztaságáért nincs ember, aki szavatolna. Folytatva ezt a pártfinanszírozás rosszhiszemű, hipokrita és valóságidegen szabályozásával itt se látszik a sor vége az állampolgári bizalom aláásásában.

Nem jártak jobban a rendszerváltás óta a jogrendet biztosítani hivatott intézmények sem. A függetlennek elképzelt ügyészség azóta vált a politika bábjává, vagy legalábbis nem szabadulhat ennek az alapos gyanújától, amikor a legfőbb ügyészt a házelnök egy "beszélgetés" során - a közhit szerint - lemondásra késztette és helyére a kormánypárt egy volt képviselőjelöltjét állították. A bíróságok tekintélyvesztése hosszabb folyamat volt, amely a közelmúltig nem kötődött közvetlenül a politikához. A bírósági ügyek irreális elhúzódása, az első és másodfokú ítéletek közötti feltűnően gyakori diametrális eltérés, különösen a kiemelt ügyekben, továbbá a sztárügyvédek térnyerése, akik a jogegyenlőség hiányának érzetét keltették a közfelfogás szerint - külön külön és együttesen vezettek a széleskörű bizalmatlansághoz. A rendőrség iránti bizalom elenyészése önálló lajstromot igényelne a közrendőri kikényszerített korrupciótól, a polgárok személyi- és vagyonvédelmének biztosítására való képtelenségen át egészen a magasabb hierarchikus körökig, a nagyobb "ügyekig".

Ennek a hevenyészett pásztázásnak nem volt más célja, mint a figyelemfelhívás arra, hogy ha a kormányváltásra törekvő erők valóban új rezsim kialakítását vették célba és ehhez akarnak bizalmat kapni a választóktól, akkor az eddiginél sokkal nagyobb és komplex erőfeszítést kell tenniük egy olyan program kidolgozására, amely végrehajtásával az állampolgárok valóban úgy érezhetik, hogy a jog uralkodik Magyarországon.