Ciklusokra várva

Az egyes ember is, meg a nagyobb embercsoportok is akkor érzik magukat relatíve biztonságban, ha a külvilágot valami egyszerű kép, forma, metafora alapján értelmezhetik. Hosszú évszázezreken keresztül  domináns forma volt a ciklusosság. A napok, a hónapok, az évek ismétlődése közvetlen élmény is volt és meg is határozta az élet teendőit és fordulatait. A nappaloknak és éjeknek éppúgy meg volt az életet szabályozó rendje, mint a tengereknél a holdhónapnak. Az év meg a mezőgazdálkodás számára határozta meg a vetés és az aratás, valamint a közbenső munkák idejét. Természetesen voltak jobb évek és rosszabbak, áradások és aszályok, de bízni lehetett abban, hogy a szerencsétlen éveket hamarosan szerencsés követi majd.

Ahogy a gazdasági fejlődés során a modernitás egyre inkább elszakadt az agráriumtól, úgy a természet ciklusosságának meghatározó szerepe is csökkent a városlakók számára. Nem mintha az élelmiszer - árak nem maradtak volna az élet fontos tényezői, de a helyi termés ingadozását a raktározás és az export - import fejlődése tompítani tudta. Ám a meghatározó gazdasági ág, az ipar is a ciklikusság jegyeit mutatta. Időnként válságokat produkált, amelyek során gyárak tönkre mentek, de amelyeket igazán a munkások és általánosabban a szegények szenvedtek meg. Míg a természet ciklikusságának a "gazdáját" nem a földön keresték és csak imákkal és ajándékokkal próbálták befolyásolni, a válságokért lehetett a tőkéseket okolni. Bár bőséggel születtek elméleti magyarázatok a válságok szükségszerűségéről, bizonyos pozitív szerepéről, sőt elméleti agyak az ismert ciklikus válságok mögött nagyobb időtávú ciklusok létét is felismerni vélték, a kiszolgáltatottakban erősödött a vágy a ciklusmentes fejlődés és a biztos gyarapodás iránt. Ezt ígérték a szocialista mozgalmak.

A gazdaság nemzetköziesedésével a válságok is szinkronizálódtak és az 1929 - 32 -es világválság tömegpánikot okozott és felvetette a szabad piaci rendszer fenntarthatóságának kérdését. Az a válság is "elmúlt" és máig tart a vita a közgazdászok között, hogy vajon az is egy sajátos ciklikus válság volt, vagy pedig leküzdése kizárólag a világháborús készülődésnek és magának a világháborúnak "köszönhető"-e. A háború egyik győztese a piactagadó Szovjetúnió volt, amely egzisztenciális kihívást jelentett a győztes piacgazdaságok számára:nem engedhetik meg maguknak a szokásos válságokat. Ki is alakultak olyan makrogazdasági eljárások, amelyek a kesztyűt felvéve a növekedést állították a középpontba. A közfelfogás is átalakult és a ciklikusság helyett egy másik egyszerű formában, a többé- kevésbé lineáris fejlődésben értelmezte maga körül a világot. Az ipar dominanciáját az egyre komplikáltabb szolgáltató szektorok váltották fel. Ennek kétévtizedes sikere ugyan felébresztette az aggódást a "növekedés határaival" kapcsolatosan, de ez nem ellensúlyozta az alapvető optimizmust, ami a modern gazdaság térbeli kiterjedése mellett az innovációra, új fogyasztási szerkezetre és alakuló életformára, a technológia folyamatos fejlődésére, a hitel- és biztosítási rendszer expanziójára alapozta a további növekedéssel kapcsolatos optimizmusát. A "fenntartható fejlődés" gondolatának terjedése megmaradt a szándék és a remény szintjén.

A piacgazdaságok magabiztosságát növelte a szovjet versenytárs bukása és a kínai versenytárs alakváltozása. Így az időnként és speciális formában jelentkező válságok megmaradhattak az általános érzékelési küszöb alatt. Áttörést jelentett azonban a 2008-as, eleinte pénzügyi formát mutató válság: ezt a köztudat válságnak tekintette a maga kézzelfogható következményeivel együtt. Az erős gazdasági szereplők, mindenekelőtt a fontos államok kormányai arra emlékeztek, hogy ilyenkor (szemben a kiinduló ponttal, a Lehmann - testvérek csődbe engedésével) nem lehet kíméletlen kinnlevőség - behajtás politikáját folytatni, mert az látványos összeomláshoz vezet, hanem valamilyen anticiklikus monetáris politikát is kell folytatni. Így az elmúlt éveket a rossz adósságok és a rossz adósok, valamint a kockázati szempontból reálisan meg sem ítélhető pénzügyi konstrukciók megrendszabályozásának kísérleteit egyidejűleg a monetáris lazítás jellemezte.

A makacsul véget érni nem akaró válságot (amely csak kisebb- nagyobb alakváltozásokat és enyhüléseket hozott) az utca emberétől egészen  a legmagasabb gazdasági és politikai körökig a majdani fellendülés reménye kísérte- kíséri. Vagyis a ciklikusság, ami a mostanában véget érő történelmi korszak kiinduló pontján maga volt a mumus, immár a reményforrás szerepébe került. Mert hát - mondja a közhely - semmi se tart örökké, minden válság véget ér, és fellendülés követi. Ezért a megélénkülés minden jelét újra és újra nagy remények kísérik.

Különösen így van ez a recessziónak becézett válságban élen járó Magyarország esetében, amely komoly GDP visszaeséseket produkál. A kormányhatalom a nemzetközi világrend átalakulása során élenjáró szerepet jósol magának és unortodox módszereitől csodás fellendülést remél. Igaz, máskor meg a jólét és jóllét fogalma körüli tintafelhő - kibocsájtással próbál kellő homályt teremteni a benne bízók körében. A különféle ellenzékiek pedig a kalandor, útonálló politika leváltásától remélik a gazdasági konszolidációt és a mérsékelt fellendülést. Változatlan, vagy pláne javuló nemzetközi környezetet feltételezve erre alapos okuk van.

Valójában a jövőbe nem láthatunk. Munkahipotézisként a pesszimizmus nyilvánvalóan semmi haszonnal nem jár. Az óvatos optimisták a rövid ciklusok logikájának megváltozott eszköztárú, gazdaságföldrajzilag módosuló visszatérésével kalkulálnak. A még óvatosabb optimisták pedig azzal, hogy a tudomány és a technika ugráspont - jellegű fejlődése egy új, felfelé ívelő hosszú ciklust indít el.