A termelőeszközök állami tulajdonán alapuló államszocializmus Magyarországon úgy bukott meg, hogy a gazdaság csúcsán álló párt- és állami funkcionáriusok is belátták : a rendszer folytathatatlan. A belső erőforrások kimerültek, a Szovjetúnió már a 80-as évek elején visszautasította, hogy ő állja a magyar devizaadósságot és hogy ne érvényesítse Magyarországgal szemben a növekvő világpiaci energiaárakat. Az ország fizetőképességének fenntartásához be kellett lépni az IMF-be. Ezt a Szovjetúnió tolerálta, semmint hogy fizetnie kellene a magyar cechhet.A 80-as évek végén pedig azt is jelezte, hogy inkább eltűri középeurópai hatalmi övezete elvesztését, mintsem katonai intervencióval magára vegye e régió politikai és gazdasági terheit.
A magyar gazdaságpolitikai elitnek még a konzervatív szárnya is világosan látta, hogy a magyar devizaadósság fedezete nem lehet más, mint az állami termelőtőke, amiről akkor még Nyugaton azt hitték, hogy ér valamit. A színfalak mögötti tárgyalások politikailag elakadtak, az erózió Magyarországról átterjedt a többi "testvérországra" is, így különalku helyett az egész kelet-középeurópai szovjet rendszer omlott össze, majd maga a Szovjetúnió is. Így egy egész régió állt a külföldi tőke rendelkezésére egyezmények kötésére, tulajdonszerzésre.
A korábbi gazdaságpolitikai - gazdasági elit ezek után nem hencegett a csődjével, inkább hallgatni igyekezett róla. Kivételt azok jelentettek, akik a gazdasági liberalizmus feltétlen hívévé váltak, s akiktől - tapasztalataikat összegezve - a címben szereplő szentencia származik.Akik azonban nem látták az állami tulajdon csődjét saját szemükkel, azok a privatizációs folyamatot gyanakvással szemlélték, nyilvánvaló visszásságait látták, nem értették, hogy ami hatalmas értéknek látszott, az hogy porladhatott el rövid idő alatt - de gyanújuknak éles formában nem adtak hangot. Várták, hogy hátha az új rendszer meghozza a jó életet számukra és akkor kár firtatni a hozzá vezető utat.
Azon kívül, hogy ez a jó élet késett, azt is tapasztalták, hogy egy sor nekik nem tetsző dolgot már hiába próbálnak számon kérni az államon, mert az rendre arra hivatkozik, hogy immár nem tulajdonosi állam, hanem adóállam, tehát bármit "ad", azt máshonnan, másoktól kell elvennie. Ugyanígy arra hivatkozott az állam, hogy munkahelyeket is csak a tőke tud teremteni, az állam csak adópénzen foglalkoztathat vagy segélyezhet. Mindez az új tapasztalat életben tartott illúziókat az állami tulajdonnal kapcsolatban, sőt potenciálisan fokozhatta is azokat. Amikor azután a rendszerváltás sikertelenségét az eladósodás manifesztté válása mellett egy gazdasági világválság hatása is tetőzte, a hatalomra törő, majd hatalomba szavazott Orbán - féle rendszer etatizmusa, piac- és tőkeellenessége sokak számára reménykeltő volt.
Az elmúlt két év a részleges kiábrándulás időszaka lett. Ez megmutatkozik a politikai közvéleménykutatások eredményeiben csakúgy, mint abban, hogy a lakosság túlnyomó része pesszimista a saját és az ország jövőjét illetően. De ez nem jelenti azt, hogy egyszersmind eltűntek volna az autarkiával, az állami tulajdonnal, a "népbarát" erőszakos állami beavatkozásokkal és a külfölddel való szembefordulással kapcsolatos illúziók is. Ezért mehet tovább kisgömböc - politikájával a jelenlegi hatalom a nélkül, hogy ezzel tömeges elégedetlenséget váltana ki. És ezért nem lehet közérthető, markáns alternatív politikát kidolgozni, ami mögé tömegek odaállnának.
A hatalom abból indul ki, hogy ha időt nyer életet nyer. Hónapokban mérve ez igaz is. De ez alapvető tévedéseken, tudatlanságon nyugvó, a puszta akaratra építő rendszert semmi sem tehet életképessé. Minthogy ennek belátása a hatalom centruma részéről kizárható, a hatalom perifériáján pedig nem látszik alternatív erőcsoport kialakulni, a kataklizma nem látszik elkerülhetőnek. De félő, hogy az állammal, mint tulajdonossal és mint erőszakos beavatkozóval kapcsolatos illúziók a valódi összefüggésekkel való szembesülés nélkül még egy kataklizmát is képesek túlélni.
A bejegyzésben minden stimmel, de hozzátennék valamit: Orbánék rablógazdálkodásra és nem hosszútávú működtetésre rendezkednek be. Úgy viszonyulnak a meg-, illetve visszaszerzett állami vagyontárgyakhoz, mint a korábbi Simicska-cégekhez. Kiszipolyozzák, kifacsarják, lerabolják őket, majd a fölhalmozott terhekkel s a csőddel együtt megszabadulnak tőlük. A hatalmat s az országot majdan úgy adják el, ahogy eldobnak egy kifacsart citromot. És az övék marad a lé. Debreczeni J.
VálaszTörlésPardon: úgy adják át.
VálaszTörlésD.J. barátom gátlástalannak,cinikusnak, de racionálisan gondolkodónak tartja "Orbánékat". Simicska esetében ezt el is tudom fogadni...
VálaszTörlésJanos Setenyi
VálaszTörlésBálint, ez a megállapítás még szegény szerencsétlen Bauer Tamást idézi, a 90-es évekből. Az állam nem a legrosszabb tulajdonos. A sokáig jól menedzselt skandináv és kontinentális állami cégekről (autógyárak, atomerőművek, fejlesztési bankok) most nem is beszélnék.
A modern globális kapitalizmusban mindhárom tulajdonosi körnek (klasszikus magántulajdonosok, menedzserek sok-sok részvényessel, állam) megvan a maga különös és változó szerepmegosztása. Ha pl. a nagybankokat a magántulajdonosi csoportok lerabolják, a nagybankok és biztosítók tisztán állami vagy kvázi állami tulajdonba kerülnek és a károkat "társadalmasítják" (bankmentés, konszolidáció, kamatmentes hitelek stb.). Ilyenkor az állam pótolhatatlan tulajdonos.
Az államot akkor lehetne kiiktatni a képből (á la Bauer Tamás), ha a bankok és nagyvállalatok szabadon dőlnének be és mehetnének csődbe. Ez nem lehetséges, a finánctőke és az állam már "nincsenek külön", a modern világgazdaság a multinacionális nagyvállalatokra épül, aki ezt nem érti meg, az elveszett. Így tehát az állam esetenként jó tulajdonos, máskor pedig egyenesen pótolhatatlan. "Békeidőben" és konjunktúrában pedig - valószínűleg - tényleg fölösleges szereplő, ami a tulajdonlást illeti. A kormányzás művészete az lenne, hogy a szerepek gazdagságát és változását a légzés ritmusával és rugalmasságával kezeljük. Erre a mai jogi-intézményi szabályozás sehol nincs felkészülve a világon.
Ami a lerablást illeti, az világtendencia. Az aranyalapról való letérés, a dollár fedezet nélküli nyomása, a menedzsrszerződések, a Glass-Steagal eltörlése, az universal banking....jól követhető folyamat. A lényege a tervező és fejlesztő ipari tőke felmorzsolódása és eltűnése. Kelet-Európában - erős fináncoligarchiák hiányában - a politikai lieblingek és a tiszta szélhámosok rabolnak, de ez lényegtelen különbség. A rablás folyamatos, a rablás folklórja eltérő. Most más folklórt élünk, mint nyolc évvel ezelőtt. Ha lenne magyar politikatudomány, akkor a Malév négy évtizede vagy a Richter/OTP/MÁV stb. alatt kitenyésztett csoportok és mechanizmusok elemzése már rég meg lenne írva. Az egy kis tükör lenne. (Direkt írtam állami és nem állami vállalatokat).
A kérlelhetetlen és komprádor baueri dogmatizmus volt a fő oka annak, hogy a mérsékelt, centrista hazai középrétegek máig fuldokló gyűlöletet éreznek, az "szdsz" szó puszta említésére.
híved,
J.
2 perceBalint Suranyi
Jánosom, peched van. Majdnem teljesen egyetértek veled. Nálam az bosszulja meg magát, hogy az eredetileg idézőjelbe szánt címnél lehagytam az idézőjelet abból a gyermeteg okból, hogy az előző bejegyzésem címe is idézőjeles volt.
Utólagos engedelmeddel üzenetedet hozzászólásként átemelem a blogomba, mert fontos az olvasóknak.
Vetted észre, hogy Romney környezetében most felmerült az aranyklauzulához való visszatérés gondolata? B.