Ma kaptuk a hírt, hogy a Szocialista Internacionálé kongresszusa újraválasztotta magyar alelnökét. Kis hír, noha több. mint 100 párt képviseltette magát a világ legkülönbözőbb részéből. Deklarációt is elfogadtak, ami a mai, korszerűsített nemzetközi szolidaritást hirdeti. Kis hír, mert mindenki tudja, hogy egy ilyen kongresszus nem határkő: nem lesz más tőle a válságok és egyéb bajok sújtotta milliárdok élete, de még a tagpártok politikája sem. Mégis számos, országából sok fontos politikus elutazott Afrikába az eseményre, mert úgy gondolta, ez őt is erősíti, miközben ő meg erősít másokat. Egy alelnöki poszt is formalitás: az országában befolyásos pártnak szól, nem a személynek.
A globalizálódó posztmodern, mediatizált, az internetes kapcsolatokkal átszőtt világban a pártok már régen nem ugyanazt jelentik, mint a korábbi korszakban. Sem a társadalomban elfoglalt helyüket, szerepüket illetően, se szervezetszociológiai értelemben. A parlamentáris demokráciák mégis a pártokba horgonyozzák modeljüket és napi működésüket: e nélkül nem tudnának azok lenni, amik. Gombaként felduzzadhatnak új pártszerű képződmények, amelyek egy- egy választáson akár át is tudják rajzolni egy-egy ország politikai térképét, de ezek a képződmények mindeddig bomlékonyaknak bizonyultak. A demokratikus politikai élet mindig vissza - visszazökkent a hagyományos, megszokott pártképletekbe. Ahol a politikai élet kétpólusú, ott a kormányon lévők hitelvesztése rendszerint a hagyományos váltópárt kormányra segítésével jár, bármilyen viharvert állapotban volt légyen ez a párt még a közelmúltban is. Mert lehet az egész politikai elit elleni proteszként üstökösként feltűnt új csillagokra szavazni, de aztán, látva a kialakult politikai bizonytalanságot és a mindennapi élet fenyegetettségét, a megismételt szavazáson mégiscsak egy nemzetközi beágyazottságú elit kap kormányzati lehetőséget. Ha másképp nem megy, akkor az ősellenségek nagykoaliciójával.
A nagy nemzetközi pártcsaládokhoz tartozó nemzeti pártok ezért mindig előnyben vannak a bizonytalan nemzetközi hátterű versenytársaikkal szemben.Kormányon és kormányzásra készülve a pártcsaládoktól politikai, logisztikai, anyagi, know-how-beli és egyéb segítséget kaphatnak, ha kérnek, a család neves vezéregyéniségei rendszeresen feltűnnek testvérpártjuk választási gyűlésein is. Mindez persze akkor, ha a nemzeti pártok is szolidárisak pártcsaládjuk legfontosabb ügyeivel és akcióival. A nagyon önfejű nemzeti pártok esetében folyhat a színfalak mögött iszapbirkózás is a politikai családon belül, de a választó csak azt látja, hogy formálisan rendben látszik-e lenni a tagi viszony és hogy milyen intenzitással segítik a pártcsaládok helyi tagszervezetük kampányát.
A magyar helyzet ebből a szempontból sajátosnak mondható. Az előző választásokon az egyik nagy politikai családhoz tartozó párt tönkreverte a rivális pártcsalád magyar tagját. A győztes célul tűzte ki az egész politikai berendezkedés átszabását, a tényleges politikai verseny de facto felszámolását. A rivális nemzetközi politikai családok érthető módon fellármázták e miatt az egész globális nyilvánosságot. E közben azonban beleütköztek abba, hogy a magyar kormánypárt pártcsaládja hol szégyenkezve, hol határozottabban kiállt az unorthodox tagszervezete mellett.
Most a magyar belpolitikai harc középpontjában az a kérdés áll, hogy a hatalmon lévőknek sikerül-e a politikai rendszert tartósan egypólusúvá alakítani, vagy újra megerősödik egy rivális politikai pólus. A hatalom a gyenge, fragmentált, tehetetlen ellenzéki képletben érdekelt. Ezt eddig el is tudta érni: az ellenzéki pártok befolyása gyenge, ők maguk összefogásra képtelenek. De változóban van a helyzet. Egyfelől a kormányzat kudarca mind több területen válik nyilvánvalóvá, egyre több társadalmi csoport érdekeit sérti meg, állítja szembe a rendszerrel. Másfelől belép a képbe az európai "szabvány" : a legkevesebb aktív mérlegelést az igényli és a legkisebb kockázatot az jelenti, ha a rivális nagy politikai család helyi tagszervezetében keresik a választók a váltógarnitúrát. Persze ehhez a változó helyzethez a korábbi kormánypártnak is fel kell nőni. Ki kell lépni a szűklátókörű, pártpozícióban gondolkodó defenzív gyakorlatból és soraiban és politikai barátai körében meg kell találnia azokat a kulcsfigurákat, akikről a választók elhiszik, hogy az ország jobb irányítására, nemzetközi respektusának helyreállítására és a kínálkozó döntési alternatívák közül a választóiknak kedvezőbbek megtalálására képesek. A program adott: konszolidáció, jogállam, méltányosság. S ha a ma legnagyobb ellenzéki párt erre az útra lép, nem kétséges, hogy meg kapja hozzá az automatikusan kijáró formálison túl nemzetközi pártcsaládja sokoldalú és intenzív támogatását is.Annál is inkább, mert a napnál világosabb, hogy nincs az a válsághelyzet, amelyben a jelenlegi hatalmi garnitúra konszolidált politikai erőkkel szövetségre tudna lépni. Erre alkatilag totálisan alkalmatlan.
Nagy az inga ereje. Nehéz azt tartósan az egyik szélső pozícióban tartani.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése