Az európai integráció tegnap kritikus napot élt át. Ahogy a politikusok ódzkodnak határozott lépéseket tenni az integráció gyorsabb haladása érdekében, még jobban tartanak tartanak attól, hogy egyértelműen és személyesen a sírásójának szerepét vállalják el. A német politikusok két világháború kirobbantásának terhével a vállukon különösen nem vállalnának ilyen szerepet. Ezen felül ők mindenkinél jobban tudják, hogy mit profitál - a látszattal ellentétesen - az Unióból és az euroból és mit vesztene abból, ha léket kapna. Ezt azonban egyik nagy párt sem akarja közérthetően elmagyarázni a választóinak, akik egy esetleges népszavazáson félő, hogy az egészből csak annyit fognának fel, hogy mások élősködnek az ő adójukon.
Minthogy tömegével érkeztek beadványok az utóbbi idők uniós pénzügyi döntéseinek német alkotmányellenességéről, a karlsruhei Alkotmánybíróságnak döntenie kellett. Sokan féltek attól, hogy a bírák egy dogmatikus felfogás alapján a politika döntését az ország szuverenitásába ütközőnek minősítik és valamilyen formában elgáncsolják és ezzel az Unió felbomlásának de facto előidézőjévé válhatnak. Ez viszont azt jelentette volna, hogy a végrehajtó és a törvényhozó hatalom korábbi egyértelmű (esetünkben rivális pártok által hozott kétharmados) döntésével szemben a bírói hatalom kisajátította volna magának egy történelmet meghatározó döntés egyoldalú felülbírálatának jogát.. Ennek felelősségét nem vállalták és az az összegbeli felső korlát, amit felállítottak, szintén nem kötelezi többre a politikát, mint egy újabb döntésre.
Ezzel természetesen nem dőlt el sem az euro, sem az Unió jövője. Csak a hatalmi ágak szétválasztásának montesquieui elve állt ki egy sokadik gyakorlati próbát. Garanciát nem jelent, mert mindössze az Unió egyetlen - bár igen fontos - országában egyetlen időpillanatban döntött és mert alkalmazásához mindenütt felelős demokratákra is szükség van, akik foglalkoznak döntésük belátható következményeivel is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése