Európában és Európán kívül divatja van az integrációs folyamat hibáztatásának. A telivér euroszkeptikusokon kívül van, aki csak a keleti bővítést marasztalja el, más a délit is, van, aki az euro bevezetésének időpontjára és konstrukciójára koncentrál. De kijut az elmarasztalásból a demokratikus deficitnek, a brüsszeli Molochnak és sok minden másnak.
A hibáztatásoknak rendszerint van igazságmagva. Csak azt nem veszik a bírálók figyelembe, hogy az Unió kialakulásának és fejlődésének egyetlen etapját se tudományos műhelyekben, vagy rajzasztalokon tervezték meg. Azok politikai válaszok voltak aktuális problémákra. Ráadásul sohasem egyetlen, jól körülhatárolható problémára. Mindig egy sokszorosan összetett, rengetegféle a témához tartozó és nem tartalmazó, összegabalyodott erőhatás eredőjeként született meg a fejlődés - alakulás újabb lépése, rendszerint nagy késéssel és sok kompromisszummal. Ráadásul mindig állt mögötte egy vagy adottnak tekintett, vagy fenyegetőnek tartott világhelyzet. Ha a folyamatot - épp az itt vázolt jellegénél fogva - nem a polgárok demokratikus vitákban kiforrott akaratnyilvánítása vezérelte, a polgárok többsége mindig elfogadta a döntések mögött meghúzódó nagypolitikai realitásokat és az azokra adott válaszokat. Ezen túlmenően a polgárok folyamatosan éltek mindazokkal a kedvező lehetőségekkel, amiket az integráció újabb és újabb etapjai kínáltak számukra.
A legtöbb ellenérzés a terebélyesedő brüsszeli bürokráciát, annak valóságos vagy vélt elidegenedett túlhatalmát kísérte a közvélemény részéről. Ezt az ellenérzést nemegyszer saját kormánypárti vagy ellenzéki politikusai szították a polgárok körében. Így aztán rejtve maradt az a paradoxon, hogy a bürokrácia elburjánzását, újabb és újabb tématerületek részleteibe hatolását éppen a nemzeti önzés és rámenős nemzetállami érdekérvényesítés generálta. Az egyhangúság elve, vagyis minden tagország vétójoga minden kérdésben oda vezetett, hogy a makacskodó akadékoskodókat valami nekik fontos,egészen más tématrületre vonatkozó résszabály elfogadásával szerelték le. Így az integrációs szabály-és intézményrendszert a junktimok hálója szőtte körbe, amiknek eredetét, kanyarulatait aztán a feledés köde lepte be.A sok ad hoc részletszabályozás aztán további részletszabályozásokat is szült a maga természetes logikáját követve. Ezért az acquis communautaire -ek tömegének szülőatyja nem a bürokrácia, hanem a politika volt, ezen belül mondenekelőtt a sokféle nemzeti politika.
Ma, amikor az EU válságban van, nehezen kétségbe vonható módon fény derül az eddigi fejlődés balfogásaira is, amelyek egy része már a születésekor is hiba volt. Ennek oka egyaránt lehetett a politikai erőszakosság, vagy a szakmai gyengeség. Más, ma hibásnak látszó konstrukciók a maguk korában helytállóak voltak, de mára a körülmények megváltoztak. Ám akár így, vagy úgy keletkeztek, ma változtatásra szorulnak Abban, hogy milyenekre, nem látszik egyetértés. A legfőbb különbségeket az eltérő perspektíva okozza.Az integrációs folyamat elkötelezett hívei, akik az úton való visszafordulásban a kontinens történelmi katasztrófáját látják, evidensnek, sürgetőnek látják az integráció további elmélyítését. Mások abban hisznek, hagy a nemzeti hatáskörök visszaadása oldhatja meg a gondokat. A dilemmák és konfliktusok az adósságprobléma kezelésében, illetve az euro jövőjének alakításában csúcsosodnak ki. Kísérője a harcnak egy elég általános félelem a polgároktól elszakadó csúcsállamtól. Érdekes módon azonban fel sem vetődik, hogy talán a legfontosabb kérdésekben növekvő uniós szereppel párhuzamosan egy deregulációs felülvizsgálat is végbemehetne, amely kigyomlálná a történelmileg lerakódott felesleges egységes szabályozásokat.
Az Unió válságával kapcsolatosan a különféle lényegi és parciális ellentétek miatt általában félmegoldások születnek, amelyek haladékot tudnak ugyan adni, tartósabb megoldást azonban nem. Az idő azután vagy olyan, az integráció továbbfejlődését hozó újraszabályozást érlel meg, amelynek ma még nem adottak a politikai feltételei. Vagy pedig az integrációs folyamat visszafordul és a kontinensen részleges vagy teljes dezintegrációs folyamatok lesznek úrrá. De akár így lesz, akár úgy, már most is felvethető, sőt fölvetendő az a kérdés, hogy vajon nem volt-e elhamarkodott maga az integrációs folyamat.
A kérdésre - amely nem a részletekre, az egyes konstrukciókra, hanem a folyamat fővonalára vonatkozik - csak értékfüggő, szubjektív elemeket (is) tartalmazó válaszok adhatók. Egy tényt azonban bizonyára alapvető tévedés lenne figyelmen kívül hagyni a válasz latolgatásakor. Kétségtelen, hogy a két világháború után a kettéosztott Európa számára az egyik lehetséges perspektíva a részleges, illetve teljes integráció volt. Ez az út a fantaszták és szobatudósok terrénuma maradt volna, ha a nagy politikai és gazdasági erők nem használták volna ki ténylegesen az integráció révén megnyíló fejlődési pályát. Annak, hogy ma Európa számára tényleges alternatíva az elmélyített és "kijavított" integráció, a lehetőséget csak és kizárólag az eddigi integráció teremtette meg. Ezért és ennyiben - esetlegességeire és fogyatékosságaira való tekintet nélkül - semmiképpen sem lehet elhamarkodottnak minősíteni a végbement, a "realitásokat" átszabó európai integrációs folyamatot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése