A kérdés nem a fölháborodásra vonatkozik. Az széleskörű és őszinte.De azok, akik az Orbán - rendszer két évét eddig is galádságok sorozataként élték át, az újabb botrányban csak a sorozat egyik újabb tagját láthatják, semmi meglepőt. És főképp nem szégyellik őszintén magukat, mivel a hatalom egyetlen lépésével se azonosulnak, tehát ezt a piszkos üzletet se veszik magukra.Hozzászoktak Magyarország nemzetközi rosszhíréhez és rendszeresen egyet értenek a külföldi felháborodókkal.
A kérdés az, hogy a rendszer aktív és kevésbé aktív támogatóinak felháborodása mire vezeti az ide tartozó embereket. Mert felháborodni - ki őszintén, ki látszatra - ők is felháborodnak. Náluk a szégyen valamilyen foka sem elkerülhető, mert akik ezt tették, azok számukra evidensen a "mi"-be tartoznak. Ismerjük a kognitív disszonancia redukció elméletét, vagyis azt az általánosnak mondható emberi sajátosságot, hogy nehezen viseljük el, ha ugyanazzal a dologgal kapcsolatban egymásnak ellentmondó gondolataink és érzelmeink vannak. Ezt a feszültséget valahogy fel akarjuk oldani. Ennek azonban számos módja lehet. Például hozzá lehet szokni az ilyen disszonanciához és attól kezdve ez már nem okoz belső feszültséget.Végre lehet fejben hajtani annyi kisebb - nagyobb átalakítást, átfogalmazást, amitől a feszültség immár nem feszültség. Lehet bűnbakot találni amitől az egyén már tisztának érzi magát attól, amiért különben szégyenkeznie kellene.És végül a disszonancia kiinduló pontja lehet a gondolkodás nagyobbfokú átalakulásának is.
A magyar jobboldali szavazótábornak, a fanatikusabb és lazább Orbán - hívőknek át kell menni valamiféle disszonancia - redukción a baltagate hatására. Noha ez mindenkinek egyéni feladat, a többség számára a sémák hozzá kívülről érkeznek: a médiától és a véleményirányító referenciaszemélyektől. Olyanoktól, amikben - akikben eddig bíztak. Ezért hát figyelmünket a jobboldali médiára és a jobboldali mértékadó személyekre kell irányítanunk: okoz-e körükben a szégyen komolyabb lelkiismereti válságot, átértékelik-e eddigi véleményeiket, kiállásaikat, vagy igyekeznek mennél hamarabb napirendre térni a kínos eset felett.
Az igaz, hogy ebben a belső vívódásban nincs érdemi szerepe hazai politikai ellenfelüknek. Sőt, mennél hangosabb az ellenzéki kórus, annál nagyobb a kísértés a disszonancia véleményváltozás nélküli redukciójára. Ellenben igen nagy szerepe van külföldi elvbarátaik véleményeinek és aktivitásának. Mennél elemibb a nemzetközi jobboldal felháborodása a brutális gyilkos nemzeti hőssé segítése miatt és mennél tovább marad ez a kérdés a világpolitika napirendjén ilyen, vagy olyan formában, annál nagyobb itthon is a kihívás, hogy az újra és újra feltámadó kognitív disszonancia a politikájuk, személyi lojalitásuk lényegi megváltoztatása nélkül nem oldható fel. Különben a balliberális ellenfél fog újabb és újabb szavazókat szerezni a téma tartós rendszerromboló hatása miatt.
A leírt gondolatmenet az Orbán rendszer mai aktív és kevésbé aktív támogatóiról szól. De rajtuk és a tudatos ellenzékieken kívül van a választópolgároknak egy harmadik, népes kategóriája is. Ezt azok alkotják, akik 2010-ben helyeselték a hatalomváltást, de azóta már kiábrándultak a létrejött rendszerből, de nem jutottak el határozott politikai állásfoglalásig. Rájuk is nyilvánvalóan hat a baltagate és nyilván nem úgy, hogy újra közelednének a kormányhoz. Hogy ez mennyire szégyen számukra, mennyire felháborodás vagy mennyire síma véleményalkotás, azt a jövő fogja megmutatni. Benne az, hogy ez a történet mennyire bizonyul (vagy nem bizonyul) majd fordulópontnak a magyar belpolitika alakulásában.
VálaszTörlés