Ha az orbánizmusról felhajtjuk a leplet, a cezarománia és a lózungok alatt a nemzeti burzsoáziát találjuk.Olyan társadalmi képletet, amely a rendszerváltáskor nem juthatott szerephez, mert lényegében nem létezett.Létrejöttéhez - néhány tiszteletre méltó kivételtől eltekintve - nem volt elegendő a magántuilajdon alapjára kerülő új rendszer létrejötte, hanem állami akaratra és állami forrásokra volt szüksége. Miután a reprivatizáció feltételei hiányoztak, csak a kárpótlás, az állami tulajdon olcsó áruba bocsájtása, a kedvezményes állami hitelek és a központi költségvetés másféle megcsapolása teremthette meg induló felhalmozásuk forrását. Ez önmagában utólag nem lenne kifogásolható, hiszen egy egészséges gazdaságban a helyi tőkének is adva van a szerepe: nem csak úgy általában törekszik megtérülésre, függetlenül annak földrajzi elhelyezkedésétől, hanem az adott országban is keresi és megtalálja a piaci réseket és ezzel komplettálja a gazdaság kínálati skáláját. Szüksége van olcsón hozzáférhető hitelre azoknak a hazai innovatív kezdeményezéseknek is, amelyek aztán szerencsés esetben akár célba vehetik a világpiacot. Továbbá ahhoz is forrás kell, hogy az országba jövő multinacionális vállalatok mennél több hazai beszállítót találhassanak és így ittlétük ne szigetszerű legyen, duális gazdaságot hozzon létre. Azok a hazai vállalkozók, vállalatok, amelyek a fenti célokon munkálkodtak és értek el sikereket, kétségtelenül az ország érdekét szolgálták. Csak kevesen vannak.
Van azután a közepes és a magyar viszonylatban nagynak számító vállalkozók egy olyan szélesebb csoportja, amely nem csak az induláshoz várt állami segítséget, hanem ezt folyamatosnak képzelte és képzeli ma is.. Ehhez azonban közel kellett mennie a politikához. Ez a közelség sok formát öltött : a különféle kedvezményekért való kuncsorgástól a nyomásgyakorlásig, az állami megrendelésekért való, eszközökben nem válogató könyökléstől a tenderek különféle eszközökkel való megcsáklyázásáig - hogy csak tipikus jelenségeket említsünk. Ezek egy része tulajdonképpen törekvésként érthető, önmagában még nem jelentene bajt. Ha a politika - közeliség azonban korrupciós összefonódást, jogszabályok kijárását, a rendőrség és az ügyészség munkájába belenyúló patronázst jelent, az már eltávolítja az országot a nyugatias modeltől. A nemzeti tőke bekapcsolódása a pártfinanszírozásba, az irányzatos média létrehozásába szintén nem önmagában idegen a nyugatias modeltől, de a mértéke teszi a magyar esetet jellegében keletiessé.
A kérdések kérdése mégsem az, hogy mennyire torzítja el a gazdaság és a politika direkt kapcsolatának túlzott volta a demokratikus modelt. Hanem az, hogy ezenközben egy hatékony, versenyképes gazdaság fejlődik-e, vagy sem. Magyarország esetében egyértelműen az utóbbi alternatíva érvényesült. Kevés az exportképes, nyereséges magyar vállalat, az állami beruházások látványosan túlköltekezve, pontatlanul és gyakran kétes minőségben valósulnak meg. Kevés a minőségi és határidős követelményeket teljesíteni tudó magyar beszállító. A sort folytatni lehet. Az eredmény a transzparencia hiánya a gazdaságban is, sok a tartósan kifizetetlen számla, áttekinthetetlenül sok a peres ügy - mindebben itt is, ott is tetten érhető az állami - önkormányzati kéz. Mindehhez, hogy működni tudjanak, valamennyire alkalmazkodniuk kellett az itt működő nemzetközi cégeknek is. Cserébe csak rossz hírünket tudják kelteni a világban.
Az állami emlőkön élősködő nemzeti tőke jobban - rosszabbul alkalmazkodni tudott minden regnáló kormányhoz. De vágyát egyre kevésbé tudta fékezni egy olyan kormány iránt, amely nyíltan is felvállalja támogatásukat. Ehhez jutott el 2010-ben, mégpedig egy 2/3-os többséggel rendelkező, sok mindenre elszánt kormány képében. Azonban rögtön kiderült, hogy a világválság végéhez és a szabadjára eresztett államháztartási hiányhoz fűzött reményeik homokra épültek. Ezt próbálta pótolni a kormány a nálunk működő nemzetközi tőke drasztikus megsarcolásával, az állami szabályozás száz meg száz , a nemzeti tőkének kedvező újraírásával. A maradék állami vagyont is célzott kezekbe juttatták, a költségvetés megrendeléseit is irányított kezekbe kerültek. Mindez a nemzeti tőke nagy többségen nem igazán segített, mert egy stagnáló gazdaságot eredményezett, amelyben a belső kereslet folyamatosan szűkül. A nemzeti tőke javára "eltéríthető" forrás - az állami vagyon elfogyása és költségvetés újraosztható részének összezsugorodása miatt - lényegében az EU-s támogatásokra szűkült. Ezt is erősen korlátozza a rossz minőségű állami szabályozás és a dezorganizált bürokrácia, ami akadályozza a pénzek szándékolt helyekre irányítását, illetve azok olajozott lehívását Brüsszelből.
Az így kialakult helyzetben a nemzeti burzsoázia, illetve annak egyes tagjai számára elvileg két konzekvencia adódhat. Az egyik az út kudarcának tudomásul vétele és felkészülés egy új korszakra, amely tudomásul veszi a mindenkori európai és világpiaci realitásokat és az állami emlő helyett a piac felé orientálódik, igyekezve ott versenyképesen helytállni. A másik út a protekcionizmus melletti kitartás, kerül, amibe kerül. Ugyanis még egy jövőbeni esetleges prosperitás körülményei között sem bízik abban, hogy sikeresen tudna boldogulni. Nem beszélve privilegizált helyzetének reményéről való végleges lemondásról. A jelek arra mutatnak, hogy az államfüggő, parazita nemzeti tőke körében ez a domináns opció. Inkább az álom, mint a rideg valóság.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése