A XX. sz. ban a világ gazdasági és politikai centrumában az volt a jellemző,. hogy időnként feltartóztathatatlan erejű politikai hisztériák lettek úrrá a népeken. Ezek hol a politikai-katonai-gazdasági centrumok szította háborús hisztériák voltak, hol valamiféle ideológiát hirdető mozgalmak ragadták magukkal a lakosság tömegeit. A harc két világégéshez vezetett és általában a legfulminánsabb centrumok teljes vereségével járt. (A bolsevizmust és a Szovjetúniót ezúttal hagyjuk figyelmen kívül, mint speciális esetet.)
A II. Világháború a végén az atomfegyver megjelenése azzal a következménnyel járt, hogy a centrum-országokban a hatalmi csoportok is, a tömegek is arra a belátásra jutottak, hogy a konfliktusok végső kiélezését kerülni kell és helyette a tárgyalásoknak, kompromisszumoknak, egyezményeknek és az ezeken alapuló intézményeknek kell teret nyerniük az indulatok eszkalációja és a háborúk helyett. Ez a kvázi közmegegyezés nagy tömegeknek békés évtizedeket biztosított, amelyekben a születéskori várható élettartam folyamatos és nagyfokú növekedése mellett a társadalmi mobilitás, a tömegfogyasztás, a tömegdemokrácia, a tömegmédia, az utazás szabadsága és más személyes törekvések kielégítést, vagy legalábbis reményt nyertek. Hisztériák ebben a korszakban is lábra kaptak, de jobbára gyorsan ki is múltak.
Aztán egy ponton ez az általános pozitívnak érzett folyamat véget ért és ellentmondásossá vált. Sok tekintetben változatlan maradt az előrehaladás, de nőni kezdett az objektív és szubjektív, abszolút és relatív vesztesek tömege. A generációcserével egyre inkább homályba tűnt a háborútól való irtózás csakúgy, mint az establishmentek különböző köreinek felismerése, hogy a stabilitás csak a win-win megoldások előnyben részesítése mellett biztosítható. Ugyanakkor a globális problémák megoldási kísérleteivel szemben mind az üzleti életben, mind a politikában a rövidtáv vált egyoldalúan dominánssá. Ezzel párhuzamosan viszont a centrum országaiban erőre kaptak az anti-establishment érzületek, majd indulatok és ezek képviseletében jelentek meg különféle mozgalmak, pártok.
Aligha van értelme "hajókatalógust" készíteni az anti-establishment mozgalmakról, témákról, politikai személyiségekről, annyi félét találhatunk. Ugyanígy nem érdemes sorra venni programjaikat, ígéreteiket, mert azok tartalmilag aligha komolyan vehetőek, erősen inkoherensek. Társadalmi bázisuk is annyira heterogén, hogy abból célszerűtlen néhány markáns társadalmi csoportot kiragadni, mert az éppen a jelenség általánosságáról, képlékenységéről vinné el a fókuszt. Ugyanis a katalán függetlenségi mozgalmat és a Brexitet, vagy Trump elnökké választását is inkább a közös proteszt-elem kapcsolja össze, mint a hirdetett célok.
Ami azonban már most rögzíthető, az az, hogy ha egyszer egy ilyen indulat utat kapott, akkor akiket ez egyszer meghódított, azok hiába szembesülnek a ráció világában bekövetkező negatív fejleményekkel, azokat következetes negligálják.Hiába szembesülnek a brit polgárok az EU-ból való kilépés negatív országos gazdasági következményeivel és személyes életükben különféle új akadályokkal, a válaszuk az, hogy vállalják és nem magukat,vezetőiket, hanem az ellenséges környezetet okolják érte. De ugyanez elmondható az USA adminiszráció sarlatán és kusza politizálása közvetlen hatásairól is. Ott se elnökük a hibás, hanem mindazok, akik bent és kint akadályozzák őt, s a sikertelenségeket könnyedén átmenetinek minősítik.
A lecke, amit ez az új közérzület az establishmenteknek felad, drámaian nehéz. Mindenekelőtt a politikacsinálásban és a vezetésben tartalmi korrekciókra és nagyobb felelősségre és méltányosságra lenne szükségük, De ezek már első szinten abba ütköznek bele, hogy markánsabb változtatásokat se tudnak keresztülvinni azon érdekcsoportokkal folytatott alku, és így az eredeti elképzelés felvizezése nélkül, amelyek különben maguk is egy elszabaduló proteszt-mozgalom kiindulópontjává válhatnának. Ám ez még csak egy politika tartalmi problematikája.
A II. Világháború a végén az atomfegyver megjelenése azzal a következménnyel járt, hogy a centrum-országokban a hatalmi csoportok is, a tömegek is arra a belátásra jutottak, hogy a konfliktusok végső kiélezését kerülni kell és helyette a tárgyalásoknak, kompromisszumoknak, egyezményeknek és az ezeken alapuló intézményeknek kell teret nyerniük az indulatok eszkalációja és a háborúk helyett. Ez a kvázi közmegegyezés nagy tömegeknek békés évtizedeket biztosított, amelyekben a születéskori várható élettartam folyamatos és nagyfokú növekedése mellett a társadalmi mobilitás, a tömegfogyasztás, a tömegdemokrácia, a tömegmédia, az utazás szabadsága és más személyes törekvések kielégítést, vagy legalábbis reményt nyertek. Hisztériák ebben a korszakban is lábra kaptak, de jobbára gyorsan ki is múltak.
Aztán egy ponton ez az általános pozitívnak érzett folyamat véget ért és ellentmondásossá vált. Sok tekintetben változatlan maradt az előrehaladás, de nőni kezdett az objektív és szubjektív, abszolút és relatív vesztesek tömege. A generációcserével egyre inkább homályba tűnt a háborútól való irtózás csakúgy, mint az establishmentek különböző köreinek felismerése, hogy a stabilitás csak a win-win megoldások előnyben részesítése mellett biztosítható. Ugyanakkor a globális problémák megoldási kísérleteivel szemben mind az üzleti életben, mind a politikában a rövidtáv vált egyoldalúan dominánssá. Ezzel párhuzamosan viszont a centrum országaiban erőre kaptak az anti-establishment érzületek, majd indulatok és ezek képviseletében jelentek meg különféle mozgalmak, pártok.
Aligha van értelme "hajókatalógust" készíteni az anti-establishment mozgalmakról, témákról, politikai személyiségekről, annyi félét találhatunk. Ugyanígy nem érdemes sorra venni programjaikat, ígéreteiket, mert azok tartalmilag aligha komolyan vehetőek, erősen inkoherensek. Társadalmi bázisuk is annyira heterogén, hogy abból célszerűtlen néhány markáns társadalmi csoportot kiragadni, mert az éppen a jelenség általánosságáról, képlékenységéről vinné el a fókuszt. Ugyanis a katalán függetlenségi mozgalmat és a Brexitet, vagy Trump elnökké választását is inkább a közös proteszt-elem kapcsolja össze, mint a hirdetett célok.
Ami azonban már most rögzíthető, az az, hogy ha egyszer egy ilyen indulat utat kapott, akkor akiket ez egyszer meghódított, azok hiába szembesülnek a ráció világában bekövetkező negatív fejleményekkel, azokat következetes negligálják.Hiába szembesülnek a brit polgárok az EU-ból való kilépés negatív országos gazdasági következményeivel és személyes életükben különféle új akadályokkal, a válaszuk az, hogy vállalják és nem magukat,vezetőiket, hanem az ellenséges környezetet okolják érte. De ugyanez elmondható az USA adminiszráció sarlatán és kusza politizálása közvetlen hatásairól is. Ott se elnökük a hibás, hanem mindazok, akik bent és kint akadályozzák őt, s a sikertelenségeket könnyedén átmenetinek minősítik.
A lecke, amit ez az új közérzület az establishmenteknek felad, drámaian nehéz. Mindenekelőtt a politikacsinálásban és a vezetésben tartalmi korrekciókra és nagyobb felelősségre és méltányosságra lenne szükségük, De ezek már első szinten abba ütköznek bele, hogy markánsabb változtatásokat se tudnak keresztülvinni azon érdekcsoportokkal folytatott alku, és így az eredeti elképzelés felvizezése nélkül, amelyek különben maguk is egy elszabaduló proteszt-mozgalom kiindulópontjává válhatnának. Ám ez még csak egy politika tartalmi problematikája.
Ezen túl még valamilyen módon újra utat kellene találniuk a polgárok "lelkéhez" is, tudomásul véve a nyilvánosság megváltozott szerkezetét (globalizáció, a verbalitás visszaszorulása a vizualitással szemben, közösségi média, a tömegmédiától részben független horizontális kapcsolatok, destruktív kommunikációs ágensek megjelenés). A "lelkeket" illető reális ismeretszerzést még csak-csak el lehet képzelni egy felvilágosult, demokratikus állam keretei között. De ennek a tudásnak a praktikus alkalmazása már aligha egyeztethető össze az ilyen állam vállalt missziójával. Ezért ebben a politikai hisztériakeltők gátlástalansága vajmi nehezen kompenzálható adottság.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése