Megszemélyesített politika

A klasszikus polgári demokráciákban pártok versengtek a kormányzati hatalomért. Pártok, amelyeknek közismert és állandó elvei és ismert vezető figurái voltak. A választók jelentős része akár generációkra is elköteleződött egyik vagy másik mellett. A sajtó is vagy tradicionálisan kötődött valamelyik párthoz, vagy nagyonis ügyelt arra, hogy saját, párthoz nem kötődő egyéni hangja legyen. Így a politikát nem a pártok, adminisztrációk első emberei dominálták. Ha a hivatalban lévő miniszterelnök, elnök valamiképpen lejáratta magát, nagy volt a valószínűsége, hogy a következő választásokat egy (a) másik párt jelöltje fogja megnyerni, a saját pártot meg új vezető veszi át.

Ez a sztereotíp kép a 20.- században megváltozott. A Világháború előtérbe hozta a sikeres katonákat, az egyes emberek egzisztenciája pedig egyre nyilvánvalóbban kezdett függni a nagypolitikától. Ezért a bizalom és remény fokozottabban kezdett személyekhez kötődni. Az európai kontinensen diktátorjelöltek jelentek meg mozgalmak élén és - kihasználva a velük szemben állók megosztottságát és kudarcait - hatalomra is kerültek. Válaszul a velük szemben álló demokratikus országokban is megnőtt a kiemelkedő politikusok jelentősége. ők és markáns kijelentéseik  is a újságok, a filmhiradók címlapjára kerültek. Az újabban előlépett médiumot, a rádiót is sikeresen állították politikájuk szolgálatába egyes diktátorok . Ez a helyzet kulminált a II. Világháború időszakában, amikor a pártpolitika szerepe igencsak visszaszorult.

Az utána következő hidegháború által átszínezett békekorszakban sorra - rendre eltűntek a nagy "bölények" a politikai életből, a pártok pedig halványabb formában visszanyerték korábbi szerepüket. A médiában  előretört, dominánssá vált az új versenytárs, a televízió, amely jellegénél fogva személyesebb volt, mint a korábbi médiumok. Egy meginduló új tendencia, a nemzetköziesedés révén inkább a pluralizmus vált uralkodóvá, mint a "tiszta" pártok szerinti tagozódás: egyes országokban koalíciók kormányoztak, de ahol nem, ott is napivá vált a (munka)kapcsolat a különböző országok különböző pártcsaládokba tartozó prominensei, kormánytagjai között. Az ismétlődő választási kampányok során a korábbi "kétlépcsős kommunikációt" (a pártoktól és a médiából az üzenetek az u.n. véleményirányítók közvetítésével jutnak el az egyes választókhoz) egyre inkább felváltotta az egyes választókat közvetlenül megcélzó propaganda. A fejlett országokban a társadalmi tagolódás is megváltozott: végetért az ipari korszak és az azt követő bonyolultabb társadalmi képletet a tömegfogyasztás és a tömegmédia fogta át.

Ez a fejlemény nem maradt hatás nélkül a rendszeralternatívát jelentő államszocialista országokra sem. A klasszikus hiánygazdaságot egyre kevésbé lehetett a jövő társadalmaként bemutatni, így mind a Szovjetúnióban, mind Kínában helyet kellett adni valamilyen formában a tömegfogyasztás térhódításának. Ez - több áttételen keresztül - a szovjet rendszer bukásához, illetve Kinában a pártdiktatúra és a magántulajdonon alapuló sajátos piacgazdaság szimbiózisához vezetett.

Ezek után bekövetkezett az a pillanat, amikor divatossá tudott válni a "történelem vége" hipotézis, amely a gyakorlatban a Pax Americanat jelentette. Ennek szövedéke azonban mindig fölfeslett valahol, amit lehetett ugyan a rendszer szempontjából periferikusnak nyilvánítani, de ez a kép mind katonai-biztonsági, mind pedig - főképp a 2008-as pénzügyi válság után -  gazdasági szempontból megkérdőjeleződött és kikezdte a politikát is. Egyben a tömegmédiának is hatékony versenytársa akadt az interaktív közösségi média elterjedésével.A pártoknak a lappangó válsághelyzetre sehol nem mutatkozott meggyőző válasza. Mígnem a kvázi demokratikus Oroszországban kibontakozott az autoritér putyinizmus (megtartva a többpárt-rendszer kulisszáját), amely közvetlenül és közvetve követőkre talált. A történelem iróniája, hogy ez éppen akkor következett be, amikor a Közelkeleten az USA iraki intervenciója  és az u.n. színes forradalmak megdöntötték a nem vallási, hanem személyi alapú helyi diktatúrákat. Helyükre a polgárháború lépett.  A NATO-tag Törökország viszont egyre inkább a putyini model követőjévé vált.

A klasszikus politikai demokrácia egyre több országban szenvedett látványos választási vereségeket. A görög esetet még vissza lehetett terelni a megszokott ösvényre. A Brexit úgy lett a populista demagógia következménye, hogy első lépésben nem érintette a polgári demokrácia kereteit. A korábbi világrend szívében azonban Trump győzelme csak pro forma intézhető el azzal, hogy a választásokat a Republikánus Párt és jelöltje nyerte és nem történt más, mint ami a politikai váltógazdaságban megszokott.

A populizmus és az autoritér nemzeti, a vezető egóját előtérbe állító  politizálás előretörése nem intézhető el azzal, hogy hát az establishment mind a politikája tartalmát tekintve, mind pedig tömegkapcsolataiban nem volt tekintettel a választóira és ez bosszulta meg magát. Ez ugyan igaz, de ebben a tekintetben visszaút nincs: a hagyományos pártpolitikában nincs olyan tartalék, amely ezt a folyamatot visszafordíthatná. Merkel példája olyan kivétel, amit nem lehet modelnek tekinteni más államok számára, mint ahogy a jóléti kapitalizmus Észak- európai utótörténetét sem - speciális esetek ezek sajátos körülmények következtében.

Mindebből nem következik az, hogy a jövőben a józan, kooperatív, a jogállamot tisztelő demokratikus politikának ne lennének lehetőségei. De ehhez - sajnos - előbb az ettől eltérő utak sokak számára nyilvánvaló kudarcaira lesz szükség több országban, annak összes következményével együtt. És minden valószínűség szerint ezt a demokratikus visszatérést is  - ha egyáltalán - olyan politikusok tudhatják megvalósítani, akik nevükkel, személyükkel képesek ehhez a választók bizalmát megszerezni. S hogy ez nem puszta spekuláció., hadd emlékezzünk egy speciális történelmi példára: Paasikivi és Kekkonen Finnországának sikerére a Világháború alatt és az utána következő évtizedekben.