Politikaelméleti szempontból lehet, hogy semmi új nem történt a gazdaságilag fejlett országokban az utóbbi időben, de az érdeklődő megfigyelő számára annál inkább történt sokféle változás. Korábban a politikai élet színpadát dominálták az állandó szereplők, a folyamatosan jelenlévők és közéjük csak időnként tudott betörni egy-egy új szereplő, jobbára egy új párt, amely vagy a semmiből jött elő, vagy egy korábbiból vált ki. Ismert fogalom volt a monotematikus párt, vagy szervezet is, amelynek egy jellegzetes, a korábbi pártkereteket áthasító "ügye" volt, amely a választók egy részének annyira fontossá vált, hogy parlamenti választásokon hajlandóak voltak az ezt zászlajukra tűző pártra adni voksukat, noha nyilvánvaló volt számukra, hogy képviselőik önállóan nem fognak kormányt alakítani. Ám az ilyen egytémájú politizálásnak a mozgalmak, a demonstrációk és a népszavazási kezdeményezések sokkal megfelelőbb formájának mutatkoztak, mint a pártpolitika.
Amit mi az utóbbi években újdonságnak láthatunk, az a proteszt-hangulat egyre erősebb megjelenése és annak különféle politikai leképződései. Közös bennük, hogy valami ellen lépnek fel és ez a valami az esetek többségében vagy maga az establishment, vagy annak tartós és elterjedt politikai opciói. Bizonyos értelemben ennek előjelei voltak a fejlett világ peremén a rendszerdöntő tömeges és folyamatos tömegdemonstrációk - de ezek azért más tekintetben lényegesen különböznek attól, amit később a fejlett országokban tapasztaltunk. Ez utóbbiak egyik prototípusát a szeparatista mozgalmak jelentik, amelyek többnyire a régi keretből kiszakadó független országokat szerettek volna alakítani népszavazás segítségével. Ezekben a proteszt - jelleg és a függetlenséghez kapcsolódó remények összekapcsolódtak. Győzni azonban nem tudtak.
Sajátos esetet jelent Görögország, ahol egy rendszerkritikus tömegpárt nyert meg egy választást azzal a szeparatista jellegű fenyegetéssel, hogy nem a korábbi állami keretet, hanem az EU-t fogja elhagyni, ha követelései nem teljesülnek. Sem az erős utcai nyomás, sem a választási győzelem nem vezetett el a kitűzött célokhoz.
A Grexit gondolata érdekes fejleményt produkált Nagybritanniában. Itt maga a miniszterelnök próbálta megzsarolni az EU-t egy Brexit népszavazás fenyegetésével, majd kiírásával. A választók proteszt indulata azonban túllépett a politikai játszadozáson: a magukat a társadalmi átalakulás veszteseinek érzők megszavazták a Brexitet, míg az EU támogatók, de a pártokból kiábrándultak kritikus tömege a szavazáskor otthon maradt. Most a politikai osztály (és annak pártjai) kénytelenek birkózni a következményekkel.
Még az EU világában maradva a proteszt hangulatot és a függetlenségi illúziókat populista módon maguk mögé felsorakoztatott hatalmon lévő kormányok a Brexitet az EU átszabására próbálják felhasználni. Egyelőre azonban ki kell várniuk a a német parlamenti és a francia elnökválasztás eredményét. Ezek közül igazi tétje a francia helyzet alakulásának van, Le Pennek, háta mögött establishment-kritikus proteszt-pártjával van bizonyos esélye az elnöki poszt megszerzésére. Ha ez bekövetkezik, akkor Európa képe nem maradhat olyan, mint eddig volt. Ám ha csak szűk vereséget szenved, hívei komoly gondot okozhatnak azzal, hogy átmennek a mozgalom - szerű működésmódba és nem a mindenkori "hivatalos" napirendhez tartják magukat konszolidált politikai párt módjára.
Végül, de nem utolsó sorban a fejlett világ vezető hatalmáról, az USA-ról. A közhangulatban ott is nagyon erőssé vált a proteszt - hangulat az establishment ellen. A választási előcsatározások során mindkét politikai oldalon feltűnt egy markáns személy, akik részben lefedték ezt a hangulatot és erősen bírálták az establishmentet, ha nem is ugyanarról a politikai platformról: Donald Trump, illetve Bernie Sanders. Mindketten irritálták saját pártelitjüket és kétséges volt, hogy lehet-e belőlük az egyik, illetve a másik tradicionális nagy párt hivatalos jelöltje. Végül - nem könnyen - Trump hivatalos jelölt lett, Sanders nem és ez utóbbi végülis beállt a demokrata sorba. Az eredmény ismeretes: Trump győzött, mert olyanok is elmentek rá szavazni, akik máskor otthon maradnak. Sanders lelkes mozgalmárainak viszont csak egy része szavazott le engedelmesen a demokrata jelöltre, nem kevesen azonban otthon maradtak, sőt, volt aki egyenesen átszavazott az anti-establishment Trumpra. Hogy ez milyen következményekkel járhat az USA-ra, illetve a világra nézve, az nem ennek a gondolatmenetnek a tárgya. A vesztes demokratáknak mindenesetre az elkövetkezendőkben nagyon megfontoltan kell készülni a revansra, nehogy a procedúrális demokráciát nem kellően tisztelő Trump - hívek mozgalmi módon keljenek Trump védelmére a többség vélt sérelmére hivatkozva.
Ami most már a jövőt illeti, nem elég, hogy a populista, a proteszt-hangulat hullámán hatalomra került politikusok kudarcot valljanak, az általuk felkeltett reményeknek ne tudjanak megfelelni. Egyidejűleg az is szükséges, hogy legalább a mérsékeltebb választóik is belássák, hogy a kudarc nem valamiféle ármánykodás eredménye, hanem maga a populista politika bizonyult járhatatlan, az ő érdekeiket se szolgáló útnak. E nélkül az indulatok további eszkalációja következik be, nem pedig valamiféle konszolidáció. Ám ehhez az esetleges későbbi konszolidációhoz sem ismerjük, hogy tartalmában és szervezeti hátterében milyen politika fog elvezetni, ha egyáltalán el fog vezetni. Mert a hagyományos gazdasági-politikai establishment kormányzására a megszokott pártpolitikai keretek között - "az inga visszalendül" alapon - aligha számolhatunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése