Az evidens tény, hogy a II. Világháborút követő világrend kora elmúlt a "szocialista világrendszer" bukásával. De már annak utolsó évtizedeiben sok minden megváltozott a kialakuláshoz képest. Ezeket a nagy változásokat már annak idején sem sikerült karakterisztikusan megfogalmazni: posztindusztriálisról és posztmodernről beszéltünk, meg (főleg az angolszász) gazdaság-és társadalompolitikában neokonzervatív fordulatról. Az látszott, hogy miben különbözik a korábbitól, de az nem, hogy mi felé tart.
A világrend egyértelmű változását jelentette - mint írtuk - a szocialista világrendszer eltűnése, azaz a piacgazdaságnak eltűnt az azt kétségbevonó, az állami tulajdon monopóliumán és valamiféle "tervgazdaságon" alapuló riválisa. Úgy látszott, hogy mindez USA-dominanciát, Pax Americanat jelent egy gyors globalizáció keretében. Ami a társadalmi modelt illeti, a liberális demokrácia látszott különféle változatokban győzedelmeskedni - helyi törekvések és USA "rásegítés" formájában. Ami ebbe nem fért bele, az Kína volt, különösen a Tienanmen-téri fordulat után. De minthogy ott is a magántőke nagyra növésével lezajló impozáns gazdasági és urbanisztikai fejlődés ment végbe és a kommunista vezetés nemzetközi szinten egyértelműen a részvétel és a kooperáció politikát folytatta, az ottani szisztéma nem látszott rivális alternatívának. Utólag már látjuk, hogy az USA politikája ebben az időszakban sem nőtt fel az új szerephez, nem volt a világ további menetéről új, a realitásokat is számbavevő víziója.
Ez az USA dominálta világrend került látványos válságba a 2008-as nagy nemzetközi pénzügyi válság révén. Olyanba, ami után már egyközponú világrend aligha képzelhető el. Maga a pénzügyi válság a rendszer stabilitásában, intézményei prudens vezetésébe vetett hitet roppantotta meg, függetlenül attól, hogy a lakosságokat közvetlenül érintő növekedési válságon a jegybankok olcsó pénz teremtésének segítségével néhány év alatt sikerült úrrá lenni. Így az hogy közben Oroszország letért a liberális demokrácia felé vezető útról és egy sajátos autokratikus modelt épített ki, csak akkor minősült kihívásnak, amikor saját határain kívül kezdett különféle statusquot megbontó akciókba. Modeljénk ilyen vagy olyan mértékben sikerült vonzóvá válni Törökországban, a Balkánon, sőt az EU keleti tagállamai egy részében is. Más EU tagországokban is felütötték a fejüket és bizonyos választási sikereket értek el különféle radikális, főként nacionalista pártok, amelyek nem illenek bele a liberális demokrácia elfogadott keretei közé. A liberális demokrácia még markánsabban megszűnt irányadó lenni az euroatlanti térségen kívül a világ számos térségében is. És innentől már két kérdés fonódik össze. Az egyik, hogy ki tud-e alakulni olyan, tartós békés világrend, amely nagyrégiók egyensúlyán alapul, amelyek nemzetközi szinten bizonyos globálisan érvényes szabályokat alakítanak ki és azokat be is tartják. A másik, hogy melyek lesznek ezek a nagyrégiók és hogy a liberális demokrácia legfontosabb normái ezek közül melyikben fognak érvényre jutni.
Önmagában nem jelent szembefordulást a liberális demokrácia berendezkedésével a Brexit és más nemzeti vagy regionális függetlenedési törekvések. A korábbi világrend ki nem mondott szabályaival, a globalizációval azonban ezek is szembefordulnak. És -végül, de nem utolsósorban - Trump fellépése, megválasztása és egyes törekvései is szakítást jelentenek a liberális demokrácia bizonyos szent teheneivel mind a mostani USA adminisztráció, mind pedig a választóközönség körében.
A liberális demokrácia pozícióinak megingásával szemben érdemes arra figyelni, hogy mi jellemzi azokat a politikai erőket, akik elvben annak, vagyis a plurális demokráciának a megerősítésére, netán megújítására törekednek. Megújítására, mert egy sor, a gazdasági-társadalmi változásokból adódó problémát korábban évtizedeken át a szőnyeg alá söpörtek, továbbá már látszik, hogy a közeljövőben, pl a robotizáció előrehaladása következtében még újabbak is elő fognak állni. Mindez átfogó elképzelések, javaslatok, viták megjelenését indukálná, hogy azok közfigyelmet keltsenek mind a politikusok, mind pedig a választópolgárok körében. Ennek nyomát se látni, de annak se, hogy think-tankeknél a politika lenne megrendelő ilyesmire. E helyett az USA-ban azt látjuk, hogy működik ugyN a fékek és ellensúlyok demokratikus rendszere Trump legveszélyesebb intézkedéseinek lefékezésére mind a szenátusban, mind a képviselőházban, mind bíróságokon, mind egyes kormányzók részéről, sőt, helyenként még az adminisztráción belül is. Ezzel szemben a republikánusok nem tudnak eltekinteni attól, hogy Trumpot az ő jelöltjükként választották meg és hogy Trump egyes intézkedései népszerűek, a demokraták pedig részben ugyanettől a közhangulattól, részben attól, hogy 2018-ban lokális jelölteknek kell a megürülő vagy megüríthető helyekért harcolnia, ahol helyben nagyon különböző témákkal és megoldásokkal remélhetnek sikereket elérni. Következésképpen egyik nagy párt sem átfogó bel-és világpolitikai reformterv iránt érdeklődik, amit szembeállítana Trump nemzeti szempontból is katasztrofális politikájával, hanem mindent alárendelnek annak, hogy mennél több helyet szerezzenek a két házban. Így aztán az sem világos, hogy akár egy kialakuló, bár kevéssé valószínű demokrata parlamenti többség mihez kezdene új pozíciójával. Egyébként a nyilvánosság mára kialakult új szerkezete sem kedvezne egy átfogó, változásokat, ezek sorában még társadalmi csoportoknál pozícióvesztésekkel is járókat tartalmazó programcsomag népszerűvé tételének.
Nem látszik jobbnak a helyzet egy megújított liberális demokrácia jövője szempontjából Európában sem. Nem képezi vita tárgyát, hogy a mostani EU összetett válságban van. Nem kétséges, hogy reformra szorul és az sem, hogy ennek vivőereje a Brexit után egy francia-német tandem lehet, amelynek értékvilága csak modernizálja, nem megtagadja a korábbi konszenzust. Franciaországban - sok véletlen tényező összejátszása eredőjeként - a régi pártrendszer összeomlása politikai terepén -akadt egy Macron, akinek van egy modern és alapjában progresszív víziója Franciaországról és Európáról és ehhez még elsöprő parlamenti többsége is. Úgy nézett ki, hogy ehhez az újjáválasztott Merkelben erős partnert fog találni és megpróbálhatják visszaszerezni Európa helyét is a nagyhatalmak között minden tekintetben. A német választók nem így gondolták és egy eddig nem volt erős szélsőjobb mellé még koalíciós kényszerről is gondoskodtak Merkel számára. A potenciális koalíciós partnerek pedig kivétel nélkül a következő választást megcélzó pártérdekeikre vannak tekintettel, nem valamiféle Új Európára. Ezt a liberális demokrácia elvei és gyakorlata szerint nem lehet kifogásolni. Egy rendkívüli pillanatban és rendkívüli lehetőségek kapujában azonban ma ezzel alighanem a jövőt illetően a rendszer és így saját maguk alatt vágják a fát. A kisebb méretű és/vagy gazdasági erejű európai kormányoktól és választóiktól pedig legfeljebb újabb problémákat lehet várni, előrevivő átfogó megoldást semmiképpen. Vagyis mind az kérdéses, hogy Európa nemzetközi szinten nagyrégióvá tud-e válni, mind pedig, hogy a liberális demokrácia lesz-e a jövő Európájában az egyes államokban irányadó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése