"Hagyjanak békén!" - a Kádár-korszak "vívmánya"

A diktatúrák egyik jellegzetessége, hogy a népet folyamatosan mozgósítják. A Rákosi-korszakban a felvonulásoktól a békekölcsön - jegyzésig, az MHK-tól a Szabad Nép félórákig megszakítás nélkül ment a mozgósítás. Cél volt, hogy ne süppedjenek bele a dolgozók a mindennapos magánéletbe, hanem a Párt át-és átszője egész világukat a maga állandó győzelmi jelentéseitől kísérve.  Ez - párosulva az életszínvonalat illető gyakori inzultusokkal - halmozott fel akkora dühöt, ami 1956 október 23.-án kirobbant.

Nem érti meg a kádári konszolidáció társadalomlélektanát, aki nem veszi figyelembe, hogy mekkora teher ment le a lakosság kisvilágáról azáltal, hogy a diktatúra lemondott az állandó mozgósítás módszeréről. Időről időre voltak mozgósítási akciók, de azokból különösebb negatív következmények nélkül ki lehetett maradni. Bármilyen érthetetlennek tűnik is a kívülállónak, az előzmények után a fenyegetést jelentő mozgósítások elmaradása sajátos szabadság - élményt jelentett a kor embereinek, ami az életszínvonal - javulással, a szűken mért, de mégiscsak létező és bővülő utazási lehetőségekkel és egyebekkel a puhuló diktatúra tényleges konszolidációjához vezetett.

Akik a lakosság jelenlegi passzivitásáért a rendszerváltás békés jellegét okolják, azoknak van valami igazuk. Csakhogy a többség ebben nem fogyatékosságot, hanem kifejezett előnyt látott. Az átalakulás - legalábbis a látványos tömegakciókat illetően - békén hagyta azokat, akik ki akartak maradni az ilyesmiből. A mindennapi élet zavartalansága ugyan számos ponton csorbát szenvedett, de ebben keveredtek a negatívként és a pozitívként megélt elemek  és az ígéret több, mint egy évtizeden át egy nyugateurópai típusú jólét és béke volt. A fokozódó politikai és kitüntetetten médiaharcok ugyan borzolták a kedélyeket, a jóléti remények meghiúsulása következtében a megosztottság elég mélyen beszivárgott a politikailag passzív emberek világába is - de a legnagyobb nézettségű kereskedelmi televíziók esténként behozták a lakásokba azt az apolitikus (vagy legalább annak látszó) békét, amire a többség vágyott. Azt a békét, ami 2006 után már egyre kevésbé jellemezte a magyar közállapotokat.

A 2010-es választásokon az új kormány felhatalmazása nem (fülke)forradalomra szólt a szavazói többsége részéről, hanem ismét csak a nyugalomról és a jólétről. Nem ezt kapták. És mindezek tetejében a hatalmát kiépítő új rendszer  kísérletet tett a permanens mozgósítás gyakorlatának bevezetésére is (a NENYI kitűzése lehetőleg mindenhová, nyomás az "önkéntes" pénzfelajánlások világának visszahozására, nemzeti konzultációk stb.). A kísérlet széleskörű passzív ellenállásba ütközött olyannyira, hogy a hatalom többé - kevésbé kénytelen is volt felhagyni a mozgósítósdival. Ezt az emberek csendes győzelemként élték meg. Ha tehát a különféle ellenzékiek frusztráltak és értetlenek a nagy többség passzivitása miatt, noha tömegével történnek olyan dolgok, amelyek ellen indulatosan kellene tiltakozni, akkor a " hagyjanak békén" ma is tömeges igényét hagyják figyelmen kívül. Ami meg a felháborodást illeti, a különféle jogtiprások és durva inzultusok rendőri, bírói, alkotmánybírósági sőt úniós kezelése is olyan távol van a mindennapos jogérzéktől, hogy az elbizonytalanít és lefékez. Ha ehhez hozzá vesszük a médiacsatornák túlnyomó többségének a hatalom által való módszeres megszállását és a semmitől vissza nem riadó propagandaeszközeit, akkor végképp semmi okunk csodálkozni a többség hallgatásán, mozdíthatatlanságán.

Más kérdés, hogy mi van a mélyben. A kialakult nyomás, megfélemlítés miatt sok ember elzárkózik attól, hogy egyáltalán válaszoljon, ha kérdőbiztos próbálja megtudni a véleményét. Ha pedig mégis válaszol, akkor óvatos. Ha ennek ellenére a közvéleménykutatások azt mutatják, hogy a túlnyomó többség elégedetlen a mai közállapotokkal, a többség elvben kormányváltást szeretne, hogy a hatalom és vezére csak a legszilárdabb hívek rokonszenvét bírja, akkor fogalmunk lehet arról, hogy ma mi húzódik meg a tömeges látszólagos közömbösség, beletörődés mögött. Ebben a tekintetben csalóka az a benyomás, amit a hangoskodó, randalírozásra hajlamos - bár a jobboldali politika által jól kihasználható - kisebbség láttán sokan hajlamosak kialakítani.

Ismét más kérdés, hogy a passzív elégedetlenségből a jövőben mit lehet aprópénzre váltani. Ez számos fejleménytől, jövendő szituációtól függ. Az események alakulásának sok ágense van, s ezek közé tartozik - teljesítménye mértékében - a hazai politikai ellenzék is. Ám az biztos, hogy a türelmetlenség kontraproduktív beállítódás a magyar közhangulat befolyásolására és hogy a nagy tömegek politikai aktivitására a belátható jövőben ugyanúgy nem lehet/kell számítani - ahogy eddig sem volt jele ilyesminek.