Vállalni a felelősséget

Ameddig be nem következett a történelemben a modernitáshoz kapcsolódó szekularizáció, isten(ek) akaratának tulajdonították, hogy a világ olyan, amilyen. A rosszat is kifürkészhetetlen akaratával magyarázták. Az isteni akarat közvetítésére szinte mindenhol  papság vállalkozott. A keresztény világban - megengedve, hogy vannak esendő papok, de ők ezért vagy megkapják egyházi, vagy haláluk után túlvilági büntetésüket – semmilyen tapasztalat nem csorbíthatta az Egyház, mint az isteni akarat kifejezőjének autentikusságát.

Az isten kegyelméből uralkodó király, a világi hatalom is - ebből következően - végső soron megkérdőjelezhetetlen volt. Lehettek rossz királyok, lehetett trónharc, megnőhetett feudális urak hatalma a királlyal szemben, szembe kerülhetett az egyházi és a világi hatalom - ez sem kérdőjelezhette meg az alapvető felelősségi viszonyokat            ( vagyis a hierarchikus engedelmesség kötelességét) a közember szemszögéből.

A vallás az egyes emberek felelősségét is adottnak vette az Istennek tetsző életet illetően, s ebben is kilátásba helyezett evilági és túlvilági büntetéseket. Mindenki felelőssége társadalmi pozíciójának függvénye is volt és a karitász gyakorlása egészítette ezt ki. A reformáció az egyénin túl a felelősség kollektív gyakorlását is magával hozta mindenekelőtt a presbitériumok, de ezen túl a gyülekezetek szintjén is.

Volt azonban a felelősség felépítésének egy ezzel ellentétes történelmi vonulata is, amely (különféle történelmi korszakokban eltérő formákban) a városokban jelentkezett, ahol a szabad polgárok választás útján adták át meghatározott időtartamra a döntések jogát és egyben felelősségét testületeknek, illetve személyeknek. Ez volt az előzménye egy gyökeresen más felépítésű, szekularizált társadalomfelfogásnak és a ráépülő különféle társadalmi rendszereknek, amely immár nem az isteni akaratra hivatkozott, mint legfőbb instanciára, hanem a népfelség elvére. Ennek keretében is találhatunk olyan társadalmakat, ahol az erre felhatalmazott polgárok csak a periodikusan visszatérő választások alkalmával gyakorolják jogukat és felelősségüket és olyanokat, amelyekben a demokrácia folyamatos társadalmi részvételt jelent, megosztva a normákat, feladatokat és azok betartatását a választottjaikkal.

Elhagyva az általános sémákat és a modernizálódó Magyarországra fókuszálva figyelmünket azt látjuk, hogy a feudális berendezkedés a polgárival sokáig párhuzamosan működött és ezért a polgári felelősség vállalása eleve csak korlátozott lehetett. A Habsburg ház uralma mind a rendi monarchia, mind a

neoabszolutizmus, mind a dualizmus korában külső adottság volt. A megkérdőjelezése tett kísérletek gyorsan megbuktak a monarchia túlereje miatt. A dulalizmus korában e tekintetben kompromisszum született, miszerint az uralkodó a jogait meghatározott közben átengedte a magyar parlamentnek és az ennek is felelős kormánynak.  Ennek keretei között volt csak értelmezhető a parlamenttől a kormányon át egészen a lokalitásig minden hatáskör és minden felelősségvállalás. Ezt a kor embere tudta, így tömegesen nem kérdőjelezték meg, hogy az országot a Monarchiát hátsó szándék nélkül elfogadó hegemon kormánypárt irányítja. Ellenzék – akár a Monarchiát megkérdőjelező is – működhetett, de politikai váltógazdaságról szó se lehetett. Aki ebben a korszakban hatáskörhöz, felelős pozícióhoz jutott, ezért tipikus módon nem mutogatott állandóan felfelé, nem hangsúlyozta korlátait és így a felelősséget se tolta el magától.

A részletek helyett legyen elég arra utalni, hogy a magyar miniszterelnök Tisza István  - noha eleinte ellenezte a hadbalépést - a háború elvesztését többes szám első személyben jelentette be: eszébe se jutott a felelősség alól kibújni akarva hatásköre korlátaira utalni. De a háborúban a sorozottak többsége se érezte úgy, hogy valójában valami idegen akarat vitte őt (az egyházak által megáldott zászlók alatt) a frontra, amihez neki tulajdonképpen semmi köze sincs.

Míg tehát a háború végéig a korábbi felelősség-értelmezések érvényben voltak, addig azért, hogy a vesztett háborúban széthullott az Osztrák-Magyar Monarchia és a győztesek csak egy megcsonkított területű önálló Magyarországgal voltak hajlandóak fegyverszünetről, demarkációs vonalakról tárgyalni, az uralkodó osztályok nem vállalták a felelősséget. Ezzel út nyílt a forradalmaknak , amelyek hol tárgyaltak, hol fegyveresen harcoltak a győztesekkel, majd.  az idegen katonaság árnyékában végbement, bizonytalan legitimációjú ellenforradalomnak. Végülis a Trianoni békét egy király nélküli királyság képviselői írták alá. Hangsúlyozták felelősségük korlátozott voltát és politikájuk tengelyébe a terület revízióért folytatott harcot állították. A békeszerződés révén kialakult viszonyokért a hazaárulónak és gyökértelennek bélyegzett forradalmi rendszerek vezetőit igyekeztek megtenni, bár ez nem volt akadálya annak, hogy Budapestet bűnös városként aposztrofálják, ami által a lakosság felelőssége is meg volt lebegtetve. Az szóba se jött, hogy elismerjék a korábbi uralkodó osztályok és az akkori törvényes rend felelősségét Trianonért. Így egy, a maga berendezkedésének ideiglenességét hangsúlyozó hatalom jött létre, amely az alattvalóktól feltétlen engedelmességet várt el, de saját felelősségvállalását korlátozottnak tekintette. Így volt ez az inflációs időkben  csakúgy, mint utána a konszolidációs években, a nagy gazdasági világválság alatt és a háborús készülődés idején. A külső hatalmak akaratából végbement  "országgyarapítást" saját érdemének tudta be, a hadbalépést viszont kényszerűségnek, Kassa tisztázatlan hátterű bombázására adott válaszlépésnek tekintette. Alsóbb szinteken azonban ez a "nem ér a nevem" játék nem folyt: akinek hatalma volt, az azt magától értetődő módon gyakorolta.

A lakosság ugyan alapjában véve elfogadta a Horthy-rendszert, de utólag visszatekintve ezt már úgy láthatjuk, hogy a mindenkori viszonyokat nem természetes állapotként élte meg, hanem alkalmazkodott az állandóan változó viszonyokhoz, amit "azok ott fenn" kialakítottak. Ez maradt érvényben a német megszállás idején csakúgy, mint Horthy fegyverszüneti proklamációt követően akkor, amikor a németek a Szálasi-rendszert tették az ország élére, miközben az ország már háborús hadszíntérré vált. Nem meglepő ezek után, hogy a vesztes háborúért, a holokausztért és az ország felesleges rommá változtatásáért se „fent”, se „lent” senki se akarta vállalni a felelősséget.

A háborút követően a fegyverszünet, majd a békekötés megszállással járt együtt. A domináns viszony ehhez ismét csak az  aktív, vagy passzív - alkalmazkodás volt, akárcsak az államszocialista kísérlethez. Azzal a különbséggel, hogy a "fordulat" után a magyar kommunista párt vállalta a teljes felelősséget mindazért, ami az országban történik - noha csak a vak nem látta, hogy minden fontos, és számos nem fontos lépés mögött Moszkva áll. Ez vált napnál is világosabbá 1956 őszén, amikor a felkelés első jeleire már közbeavatkoztak a szovjet csapatok és november negyedikével újra birtokba vették az egész országot. Ezt követően az, amit később "korlátozott szuverenitásnak" neveztek, mindennapos valósággá vált. A kádári konszolidáció is ezen az alapon ment végbe: a lakosság túlnyomó többsége alkalmazkodott a kialakult helyzethez, cserében viszont a diktatúra érdekbeszámításos politikát folytatott. Ez lehetetlenült el gazdaságilag Magyarországon, de a távolról sem érdekbeszámításos politikát folytató egész szovjet tömbben.

Az erőforrások kimerültével és a nemzetközi viszonyok alakulása miatt az államszocialista rendszer éppen felelős pozícióban lévő vezetői belátták a rendszer kiúttalanságát és tárgyalásokba bocsátkoztak a lehetséges átalakulásról minden potenciális ellenzéki erő ad hoc összetételű csoportjaival. Ebből lett a nemzetközi helyzet további alakulásának megfelelően a békés rendszerváltás.

A lakosság többsége szavazataival megadta a lehetőséget a rendszerváltóknak egy jobb rendszer és a jobb élet kialakításához, akárcsak ahhoz, hogy a kiútnak megjelölt euro-atlanti integrációhoz csatlakozzék az ország szuverenitása egy részének feláldozásával. Valójában tehát a választásokon, népszavazásokon  részt vevő állampolgárok - akárcsak a szavazófülkébe el nem menők - nem felelősséget vállaltak azért, ami az országban történt és várhatóan történni fog, hanem (ki, mint ) megelőlegezte a bizalmat, alkalmazkodott hozzá, vagy a későbbiek során leváltotta az egyik garnitúrát és helyére beszavazta a riválist, amelyik ugyanennek a rendszernek egy jobb változatát ígérte. A túlnyomó többségnek éppen elég nehézséget okozott az új gazdasági és társadalmi rendszer szokatlan és váratlan szabályainak, intézményeinek, evidenciáinak rázúduló tömegével megbirkózni egyéni körülményeinek alakításában. Ehhez járult még az Uniós jog átvételének kötelezettsége és egy sor új uniós intézménnyel kapcsolatos információ-áradat. Így eszébe se jutott felelős állampolgárként, másokkal összefogva  kezdeményező szerepet vállalni személyes ügyein túlmutató kérdésekben. Sőt, minthogy rengeteg sérelmét az állam, a hatóságok okozták és minden lépésénél a politikával találhatta magát szemközt, védelmet, kárpótlást és sorsa jobbra fordulását ismét csak az államtól várta. Ennek a pártok választási ígéreteikben és az uniós pénzek csodatevő hatásának felvillantásával elébe is mentek, Minderre úgy került sor, hogy sem a parlament, sem a kormányok, sem az önkormányzatok, sem az ügyészség és a bíróságok nem tudtak működésükkel bizalmat kelteni maguk iránt

2010-ben a győztes a mandátumok 2/3-át birtokolva a bianko felhatalmazást egy új rendszer kialakítására használta ki. Legitimációs igénye talányosan zavaros volt: a választói akaratra való hivatkozás keveredett valamiféle forradalom emlegetésével, továbbá nem konkretizált történelmi jogokra való hivatkozással, tetejében pedig kiegészült vallási- teológiai utalásokkal is. Szavazóit ez sem háborította fel. A közvélemény-kutatások tanúsága szerint az új kormányhoz fűződő remények meghiúsulása miatt az évek során erősen leapadt ugyan a kormányzat szavazóbázisa, magát a kialakított új rendszert (amelynek mibenlétét a választók nem azonosítják) csak egy kisebbség támogatja, de nincs jele annak sem, hogy tömegek fordulnának aktívan szembe a minden jogot és intézményt kisajátító hatalommal. S itt a hangsúly az "aktívan"-on van. Ez ugyanis azt jelentené, hogy sokan felelősséget vállalnának azért, hogy minden erejükkel megbuktatják ezt a rendszert. A történelmi tapasztalatok alapján ez nem is várható el tőlük. Ha az urnáknál lehet leváltani a kormányt - az igen, de tömeges aktív felelősségvállalás - az nem. A regnáló hatalom ezzel szemben – szinte kihívó módon -  minden felelősséget magára vett a politikai rendszerét illetően és számos különféle tekintéllyel, erőközponttal harcba keveredett. Annak bármilyen következményeivel együtt.