Az Orbán- rendszer kíméletlen és erőszakos - bár a parlament által szentesített - kiépítése során egyre többen értekeznek arról, hogy az ilyen hatalmi berendezkedés tulajdonképpen Magyarország természetes állapota: így volt ez mind a dualizmus, mind a horthyzmus, mind az államszocializmus idején. Bármily meglepő volt tehát, amikor Orbán ezt Kötcsén meghirdette programját, valójában egy a lakosság által a sejtekben hordozott látens mintázat helyreállításáról volt szó. Arra szoktak utalni ezzel kapcsolatban, hogy az agresszív térfoglalás nem ütközött tömeges felháborodásba, még kevésbé aktív ellenállásba. De vajjon tényleg a kizökkent magyar idő helyretolásáról van-e szó?
Korántsem. A korábbi korszakokban a de facto leválthatatlan hatalmi központ természetes állapotnak tűnt. A dualista kort egy katonailag elvesztett szabadságharc alapozta meg, az államszervezet a koronára, a nagybirtokosságra és az egyházakra támaszkodott és ez a konstrukció biztosította a magyar szupremáciát a nemzetiségek felett is. Ezért a létező, a parlamentben is jelen lévő ellenzék valóságos alternatívát nem tudott kínálni. Így látta ezt a többi európai hatalom is. A Horthy korszak központi erőtere ismét csak az országot megszálló idegen hadseregek árnyékában jött létre, a világháborús győztesek vele kötöttek békét, ez a politikai képlet vállalta magára a függetlenné vált magyar államiság konszolidációját és a harcot az elcsatolt területek visszaszerzéséért. Hangsúlyeltolódások, rivalizálások voltak ugyan a korszak hatalmi rendjén belül, különösen, amikor a nemzetközi környezet is megváltozott, de a rendszerkritikus parlamenti ellenzék egy percig sem lehetett valóságos hatalmi alternatíva. Az államszocializmus kibontakozása, abszolút hatalommá válása, majd 1956 utáni konszolidálódása ismét csak az idegen fegyverek árnyékában történt. Ezt az országon belül csak az 56 októberi napokban kérdőjelezte meg a lakosság tevőlegesen, amikor egyidejűleg a központi hatalom is dezorganizált állapotba került. A külföld ugyan korábban is, későbben is jelezte, hogy kétségbe vonja a központi erőtér legitimitását (először az ország ENSZ-felvételének elhúzódásával, később a "magyar ügy" ENSZ közgyűlési napirenden tartásával), de végülis a diplomáciai elismerés legitimálta az egypárti államszocialista rendszert. Ugyanígy a Vatikán sem az intranzigens hercegprímás nyomdokain járt, hanem megegyezett az uralkodó hatalommal. Mindebben alapvető fordulatot hozott az 1990-es rendszerváltás, amely plurális többpárti parlamenti rendszert hozott létre, amelytől idegen a központi erőtér létezése. Végülis kéttömbű politikai váltógazdaság honosodott meg, amit mind a magyar lakosság, mind a szűkebb és tágabb nemzetközi közösség elfogadott.
A választási vereségébe belenyugodni nem akaró Orbán- csoport 2002, de főleg 2006 után hideg polgárháborút bontakoztatott ki az országban, de minthogy következetesen visszariadt a legalitás egyértelmű túllépésétől,. az átalakuló helyzetet mind a belső erők, mind a külföld tudomásul vették. Mint ahogy ugyanez történt Orbán 2010-es elsöprő választási győzelme után is. A meghirdetett és kisvártatva lépésenként megvalósított központi erőtér kialakítása során is mind itthon, mind külföldön általában elengedték a fülük mellett az új rendszerrel kapcsolatban hangoztatott dupla- ill. tripla legitimációs elővezetéseket. Az örökösen hivatkozott választói akaratot tiszteletben tartották, a "fülkeforradalmi" érvrendszert, valamint a történelmi és spirituális legitimációs hivatkozásokat következetesen negligálták. Hiába próbálta erre felhívni a figyelmet a magyar politikai ellenzék és a politizáló ellenzéki értelmiség, óvása nem talált széleskörű visszhangra. Amikor aztán a nemzetközi szervezetek, a nemzetközi politika és a világsajtó felfigyelt a demokratikus jogállam modeljétől való egyre nyilvánvalóbb deviációra,egy ideig tehetetlennek mutatkozott a magyar hatalomnak az enyhén szólva rapszodikus törvénykezésében alkalmazott petchwork - technikával szemben. (Vagyis, hogy nem eredeti törvényszövegeket írnak, hanem szétírják a különféle demokratikus országok alkotmányainak és törvényeinek szövegét és ezekből a cédulákból rakják össze a céljaiknak megfelelő jogszabályt.) Ám - a jogászkodó buzgalmat felülírva - maga a hatalom is kialakított egy olyan általános viselkedésmodelt, ami ellene dolgozott a központi erőtér meggyökeresedésének.
Az egyre korlátlanabb magyar hatalom ugyanis örökösen harcban áll, így definiálja magát. Szabadságharcban, élet-halál harcban, puccskísérletek megakadályozásában, a forint elleni támadások visszaverésében - mikor miben. Azt azonban nem veszik észre, hogy az örökös harc egyben felkiáltójel a külső és belső "ellenség" létének hangsúlyozására, amely rávilágít, hogy a központi erőtér korántsem az a természetes, magától értetődő magyar uralmi forma, aminek egyébként beállítani szeretnék. Ám nemcsak ilyen közvetett jelek mutatják, hogy nem sikerült a központi erőteret, mint általánosan elfogadott képletet besulykolni a lakosságba. Bárhogy magyarázzuk a különféle közvéleménykutatások eredményeit, az világos, hogy mind a kormánypárt, mind annak vezetője csak a választók egy kisebbségének támogatását élvezi - függetlenül attól, hogy ez egy a kormány által előkészített választásokon mire elég. Tehát még egyszer: nem igaz, hogy a központi erőtér a magyar államiság adekvát formája lenne a mai világban.
Régóta téma, hogy a szétzilált ellenzéki erők és a politikailag nem elköteleződő választók csak együttesen tudnák az Orbán - rendszer versenyképes alternatíváját felmutatni. Ha a következő hónapokban létrejön egy erős ellenzéki centrum, amely képes választásokon és kormányzásban reális versenytársként megmutatkozni itthon és külföldön, akkor a központi erőtér pozícióját megcélzó politikai átrendeződés kudarca méginkább nyilvánvalóvá válik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése