Liberum veto

A liberum veto a 17. sz. közepétől a 18.sz. végéig volt érvényben a lengyel országgyűlésben.. Ez egyetlen képviselőnek is lehetővé tette, hogy tiltakozásával megakadályozza egy javaslat törvénnyé válását. Bármilyen tetszetős vonása volt az absazolut  "nemesi szabadság"ennek a rendszernek, a gyakorlatban tartósan megbénította, mondhatni lehetetlenné tette a központi erő működését az országban. Ez a klasszikus példa arra, mik a veszélyei egy teljes konszenzuson alapuló rendszernek.

Bennünket természetesen közvetlenül az európai egységfolyamat szempontjából foglalkoztat a kérdés. A szén-és acélközösségtől kezdve a mozgatóerő Európában priméren a közös érdek volt, ezért méltányosnak látszott, hogy a mindenkori tagok a szuverenitásuk egy részéről a vétójog fedezékéből mondanak le. A vétójoggal természetesen a tárgyalások során folyamatosan visszaéltek, de a kompromisszomok leginkább olyan partikuláris érdekek érvényrejutását jelentették, amelyektől nem maga a folyamat bénult meg, hanem a sokat szídott brüsszeli bürokrácia hízott egyre jobban. Ám az idő előrehaladtával világossá vált, hogy a Tanácsban a döntéshozó formákban korlátozni kell a vétójog szerepét, különben a szervezet teljesen működésképtelenné válik. Ez nagy harcok árán lépésről lépésre meg is történt, de a legfontosabbnak tartott kérdésekben az EU Tanácsban ma is érvényben van a konszenzus-elv. A mai állapot azok számára, akik érdekeltek az Unió nagy kérdéseinek megoldásában, a határozott előrehaladásban, a vétójog mostani korlátozása bosszantóan kevés, viszont az amúgyis számos "önkéntes kimaradási lehetőséggel"  élő Nagy-Britanniának ez is sok volt és a Brexithez vezetett.

Az EU ma végetért, kiemelkedő fontosságú, immár Brexit utáni maratoni Tanács-ülése is a különféle vétófenyegetések árnyékában folyt és végülis kompromisszumokkal végződött. Ez ugyan egy további ciklusra lehetővé teszi az Unió működését,de nem kell jóstehetség annak előrejelzéséhez, hogy hamarosan elkezdődnek az értelmezési viták a megállapodásokkal kapcsolatban. Ezt hiba lenne a "nemzeti érdekek" eltérő voltával magyarázni. A globusz egy komplex, szinte mindenre kiterjedő válság időszakát éli. Erre világszerte különböző értékek és helyzetértelmezések alapján különböző elképzelések, törekvések születnek. A divergáló törekvések megjelentek Európában is - szemben a korábbi időszakot jellemző többségi euroatlanti komszenzussal. Ezek egy része is nemzeti köntösben mutatja magát.Ezt csak részben fedi át az a vita, amely arról szól, hogy a globális kihívásokkal a nagyobb integrációknak van esélyük eredményesen szembenézni, vagy a nemzetállamoknak. (Természetesen a nagyobb integráció egyaránt jelenthet birodalmakat, illetve olyan demokratikus formációkat, ahol a centrális, a regionális és a lokális döntéshozatal kiegészíti egymást.) A ma megkötött EU kompromisszum, ha nem is direkt módon, de ebben a kérdéskörben gyökerezik. Ha nem lett volna megállapodás, néhány déli (ráadásul az eurozónához tartozó) tagállamot államcsőd fenyegetett, amit az EU nem tudott volna kezelni. Az, hogy most először az Unió maga vesz fel hitelt és adja tovább a tagállamoknak, ráadásul részben vissza nem térítendő transzfer formájában és hogy az EU növelni fogja a közvetlen bevételeit - egyértelmű lépések az integráció irányában.

A kompromisszim tárgyát képező "jogállamiság" vita szintén az eltérő jövőképről szól. A tagállamok belső joga (különösen egy alkotmányát politikai elképzelései szerint megállás nélkül rángató ország esetében) konfliktusba kerülhet az Unió alapokmányának írott és íratlan szabályaival. Ilyen helyzetre az Unió előzetesen nem készült fel és a jogászkodás csupán állóháborúra vezethet, rendezéshez nem. .Ez is egyike az Uniót feszítő alapproblémáknak, amire szükség esetén egy megreformált alapszerződés tehet pontot- ha kell, akár szakítás árán is. Egy költségvetési és hitelfelvételi vita farvizén - mint az várható volt - nem rendezhető. Különösen nem a vétójog árnyékában.