A Biden adminisztráció hivatalba lépésével megváltozott a nemzetközi erőtér. Ennek a csapatnak - ellentétben elődjével - vannak globális ambíciói és prioritásai, amiket megpróbál érvényesíteni. Ennek részeként látható, hogy nagyobb súlyt helyez a transzatlanti kapcsolatokra nemcsak, mint a Trump, hanem mint az Obama adminisztráció. Ám az, hogy a következő években milyen lesz az USA nemzetközi pozíciója, az messze nem csak a saját törekvéseitől függ, hanem a fő riválisaiétól is.
Az ma már senki számára nem kétséges, hogy az egyetlen igazi rivális Kína. Noha Kína a Teng Hsziao Ping - féle fordulat óta módszeresen építi a nemzetközi politikai, gazdasági és katonai pozícióját a világban, ez sokáig dominánsan együttműködésnek látszott. Sőt nem csak látszott: a 2008-ban kezdődő nemzetközi pénzügyi válság során az is volt. Az utóbbi években azonban a kínai politika látványosan expanzívabbá vált és a belső hatalmi berendezkedés is az oligarchikus modelről átváltott az ismert sztalinira. Ezzel együtt nem látni tisztán, hogy a kínai ambíciók pontosan miféle globális dominanciát céloznak meg. A Trump féle primitív világkép mellett ez csak tőlük maguktól függött. Most azonban az USA valódi ellenjátékossá vált.
Ha nem is kínai szinten, de az USA riválisa Oroszország is. Az orosz hadsereg, haditechnika és azon belül a hibrid-hadviselés globális szinten számottevő akkor is, ha a mögötte álló gazdasági és társadalmi bázis nem az. Regionális nagyhatalomként viszont nem becsülhető le és ezen túlmenően váratlanul lehetnek húzásai a globális színpadon is. Az USA újabb politikai térfoglalásában mindenképpen számolni kell Oroszországgal is.
Ha kizárjuk az irracionális atomvilágháborús elképzeléseket, amelyek általános pusztuláshoz vezetnek, akkor a most folyó "kóstolgatás" után csak valamiféle koegzisztencia képzelhető el az USA-Kína -Oroszország háromszögben. Hogy miféle, az nem megjósolható. Annál is kevésbé, mert amikor 1952-ben eldőlt, hogy nem lesz atomvilágháború, a hidegháború és az enyhülések különféle periódusai követték egymást, ami példa lehet a belátható jövőben USA-kínai relációban is. Ráadásul azóta a globalizáció olyan mértékben előrehaladt, hogy sokkal több stabil együttműködési elem vált szükségessé, amiben izoláció rövid távon is működésképtelen lenne. Vagyis a szembenállás csakis a folyamatos kapcsolattartás egyidejűsége mellett várható.
Ha háromszögről beszéltünk, az egyben azt is jelenti, hogy ha az USA nem reméli, hogy Oroszországból liberális demokráciává válik, az sem érdeke, hogy az egy tömböt alkosson Kínával. Ez viszont - szeretem.nem szeretem - annak elfogadását jelenti, hogy Oroszországnak is legyen olyan érdekszférája, amit a Nyugat is akceptál.
Ennyi a nagyhatalmakról. De mit jelent ez a közép- és kishatalmak számára? Mindenképpen alkalmazkodási kényszert. Attól függően, hogy hol helyezkednek el a térképen, nagyobbat vagy kisebbet. Ha Európára tekintünk, a legtöbbet alkalmasint a legerősebbnek, Németországnak kell engednie az eddigi világpolitikai kapcsolatrendszeréből. Pontosabban ha kialakul egy provizórikus új világrend, ahhoz illeszkedve kell majd újraépítenie a nemzetközi kapcsolatrendszerét. Ami meg a többi európai országot illeti, ha egyeztetés nélkül hintapolitikát próbálnak folytatni, illetve feladják a liberális demokrácia alapmodeljét - kemény retorzióval számolhatnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése