Euroatlanti viszonyok
A "lehallgatási" és a wikileaks ügyek tartós feszültséget okoznak az Óceán két partja között. Azt mindenki tudta, hogy a II. Világháború óta Európa az USA katonai és gazdasági védőszárnyai alatt élt. Ezt a hidegháborús nemzedékek elfogadták, sőt létalapjuknak tartották. A gaullista kísérlet az önállóság fokozására nem talált követőkre, sőt, a bretton-woodsi nemzetközileg szabályozott viszony helyére egy nemzeti valutának, a dollárnak való alávettetés réven a függés még fokozódott is. Európa gazdasági és szociális fejlődése miatt azonban mindez a partnerség hangoztatásának közepette történt.
A világ eseményei hol a centripetális tendenciákat (l. nemzetközi terrorizmus), hol a centrifugálisakat (az USA nemzetközi katonai kalandjaiban részt nem vétel) erősítették. A 2008-as nemzetközi pénzügyi válság első szakasza a fokozott nemzetközi koordinációt tette nélkülözhetetlenné mind az európai partnerek, mind a közéjük felnőtt nagy nemzetközi erő, Kína között. A válság elhúzódására azonban az USA mindinkább unilaterálisan, saját gazdasági és politikai érdekeit követve tett újabb lépéseket. Ez önmagában feszültségforrás és ezt tette nyílttá az az önérzeti - bizalmi válság is, ami az USA információszerzési praxisának lelepleződésével járt.
A világ katonai, gazdasági és politikai újrarendeződésének nincsenek meg a feltételei. Az USA koordinativ vezető pozíciója nem nélkülözhető. Viszont az a mód, ahogy ezt a Világháború óta az USA gyakorolta és korábban a többiek is elfogadták, a mai generációk szempontjából sem indokoltnak, sem elfogadhatónak nem tűnik. Ez egyaránt vonatkozik a nemzeti kormányokra, a különféle integrációs szervezetekre és - talán leginkább - választópolgáraikra. Ennek ellenére az alapvető újrarendezés lehetetlen voltán túl még a megbízhatóbb, szabályozottabb és a felek által számon is kérhető eljárásmód kialakítására sincsenek meg sem az objektív, sem a szubjektív feltételek.
Mihez vezethet ez? Máshoz aligha, mint a sorozatosan felvetődő kérdések ad hoc, inkoherens felszíni "megoldásához" , esetenként több figyelemre és tapintatra a stílust illetően és a radikalizmusukkal hol itt, hol ott jelentkező renitensek valamiféle leszerelését, vagy legalább ennek kísérletét. A lényeget tekintve pedig a fokozódó bizonytalansághoz és bizalmatlansághoz - ésszerű alternatíva nélkül. Várva az újabb külső (netán belső) kihívásokra...
Euroatlanti viszonyok
A "lehallgatási" és a wikileaks ügyek tartós feszültséget okoznak az Óceán két partja között. Azt mindenki tudta, hogy a II. Világháború óta Európa az USA katonai és gazdasági védőszárnyai alatt élt. Ezt a hidegháborús nemzedékek elfogadták, sőt létalapjuknak tartották. A gaullista kísérlet az önállóság fokozására nem talált követőkre, sőt, a bretton-woodsi nemzetközileg szabályozott viszony helyére egy nemzeti valutának, a dollárnak való alávettetés réven a függés még fokozódott is. Európa gazdasági és szociális fejlődése miatt azonban mindez a partnerség hangoztatásának közepette történt.
A világ eseményei hol a centripetális tendenciákat (l. nemzetközi terrorizmus), hol a centrifugálisakat (az USA nemzetközi katonai kalandjaiban részt nem vétel) erősítették. A 2008-as nemzetközi pénzügyi válság első szakasza a fokozott nemzetközi koordinációt tette nélkülözhetetlenné mind az európai partnerek, mind a közéjük felnőtt nagy nemzetközi erő, Kína között. A válság elhúzódására azonban az USA mindinkább unilaterálisan, saját gazdasági és politikai érdekeit követve tett újabb lépéseket. Ez önmagában feszültségforrás és ezt tette nyílttá az az önérzeti - bizalmi válság is, ami az USA információszerzési praxisának lelepleződésével járt.
A világ katonai, gazdasági és politikai újrarendeződésének nincsenek meg a feltételei. Az USA koordinativ vezető pozíciója nem nélkülözhető. Viszont az a mód, ahogy ezt a Világháború óta az USA gyakorolta és korábban a többiek is elfogadták, a mai generációk szempontjából sem indokoltnak, sem elfogadhatónak nem tűnik. Ez egyaránt vonatkozik a nemzeti kormányokra, a különféle integrációs szervezetekre és - talán leginkább - választópolgáraikra. Ennek ellenére az alapvető újrarendezés lehetetlen voltán túl még a megbízhatóbb, szabályozottabb és a felek által számon is kérhető eljárásmód kialakítására sincsenek meg sem az objektív, sem a szubjektív feltételek.
Mihez vezethet ez? Máshoz aligha, mint a sorozatosan felvetődő kérdések ad hoc, inkoherens felszíni "megoldásához" , esetenként több figyelemre és tapintatra a stílust illetően és a radikalizmusukkal hol itt, hol ott jelentkező renitensek valamiféle leszerelését, vagy legalább ennek kísérletét. A lényeget tekintve pedig a fokozódó bizonytalansághoz és bizalmatlansághoz - ésszerű alternatíva nélkül. Várva az újabb külső (netán belső) kihívásokra...
A "lehallgatási" és a wikileaks ügyek tartós feszültséget okoznak az Óceán két partja között. Azt mindenki tudta, hogy a II. Világháború óta Európa az USA katonai és gazdasági védőszárnyai alatt élt. Ezt a hidegháborús nemzedékek elfogadták, sőt létalapjuknak tartották. A gaullista kísérlet az önállóság fokozására nem talált követőkre, sőt, a bretton-woodsi nemzetközileg szabályozott viszony helyére egy nemzeti valutának, a dollárnak való alávettetés réven a függés még fokozódott is. Európa gazdasági és szociális fejlődése miatt azonban mindez a partnerség hangoztatásának közepette történt.
A világ eseményei hol a centripetális tendenciákat (l. nemzetközi terrorizmus), hol a centrifugálisakat (az USA nemzetközi katonai kalandjaiban részt nem vétel) erősítették. A 2008-as nemzetközi pénzügyi válság első szakasza a fokozott nemzetközi koordinációt tette nélkülözhetetlenné mind az európai partnerek, mind a közéjük felnőtt nagy nemzetközi erő, Kína között. A válság elhúzódására azonban az USA mindinkább unilaterálisan, saját gazdasági és politikai érdekeit követve tett újabb lépéseket. Ez önmagában feszültségforrás és ezt tette nyílttá az az önérzeti - bizalmi válság is, ami az USA információszerzési praxisának lelepleződésével járt.
A világ katonai, gazdasági és politikai újrarendeződésének nincsenek meg a feltételei. Az USA koordinativ vezető pozíciója nem nélkülözhető. Viszont az a mód, ahogy ezt a Világháború óta az USA gyakorolta és korábban a többiek is elfogadták, a mai generációk szempontjából sem indokoltnak, sem elfogadhatónak nem tűnik. Ez egyaránt vonatkozik a nemzeti kormányokra, a különféle integrációs szervezetekre és - talán leginkább - választópolgáraikra. Ennek ellenére az alapvető újrarendezés lehetetlen voltán túl még a megbízhatóbb, szabályozottabb és a felek által számon is kérhető eljárásmód kialakítására sincsenek meg sem az objektív, sem a szubjektív feltételek.
Mihez vezethet ez? Máshoz aligha, mint a sorozatosan felvetődő kérdések ad hoc, inkoherens felszíni "megoldásához" , esetenként több figyelemre és tapintatra a stílust illetően és a radikalizmusukkal hol itt, hol ott jelentkező renitensek valamiféle leszerelését, vagy legalább ennek kísérletét. A lényeget tekintve pedig a fokozódó bizonytalansághoz és bizalmatlansághoz - ésszerű alternatíva nélkül. Várva az újabb külső (netán belső) kihívásokra...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése