Újraelosztás

A tradícióval rendelkező piacgazdaságokban a többség számára világos volt, hogy mit jelent az újraelosztás és hogy annak forrása az elsődleges jövedelem, aminek egy meghatározott részét az újraelosztó (általában az állam és általában adók útján) elvonja. Hogy a valóságban ez ennél bonyolultabb, az a lényeget nem érinti. Ugyanígy azt is tudják, hogy mi a biztosítás és hogy a biztosítótól kapott jövedelem nem az állami újraelosztás része. Mindezt választóként megpróbálják értelmezni és szavazataik mérlegelésében az érdekeiket és és a társadalom milyenségével kapcsolatos  értékeiket  érvényesíteni. Azt is tudják, hogy a progresszív jövedelem- és vagyonadók egy fokon túl nem képesek szolgálni az újraelosztást, mert megszűnhet az érdekeltség jövedelmek megtermelésében, illetve nagy a kísértés a jövedelmek valamilyen formájú eltitkolására, adózás alóli kivonásáea.

Nem ez a helyzet a volt államszocialista országok polgárainál. Az államszocializmusban az állam majdnem minden tulajdont monopolizált. Elsődleges elosztás valójában lényegében nem volt, sőt az sem volt egyértelmű, hogy hol, mikor milyen jövedelem jött létre, hiszen az árrendszert is önkényesen állapította meg és módisítgatta az állam. Ilyen formán a lakosság különféle pénzbeni és természetbeni jövedelmeiről is "valahol ott fenn" döntöttek időről időre. Minthogy a piacgazdaságot is felülről vezették be ezekben az országokban, az "elvarázsolt kastély"-tudat módosult formában , de fennmaradt. Megjelentek ugyan új magántulajdonosok, de ezek honfoglalásában és működésében az állam képviselőinek jelentős szerepe volt. Az államhatalom birtokosai, illetve az erre esélyes pártok elitje eklatáns módon érdekelt volt abban, hogy mind a privatizáció, mind a megmaradt állami vagyon sorsa, mind az állam bevételei és kiadásai ne legyenek transzparensek és hogy az állam jövedelemelvonásának mértéke magas maradjon. Ez szolgálta mind politikai, mind magánérdekeiket. Az is mefelelt a politikai elit érdekeinek, hogya fékezhetetlen, állandóan változó jogszabály-dzsungelben eleve senki se ismerhesse ki magát, így aztán a könyvelők és a jogászok légiója nem elsősorban a bírósági gyakorlathoz igazodott, hanem a kapcsolatai révén igyekezett - megbízóival együtt - támaszt keresni. Mindez nem csak a korrupció melegágya volt, hanem szükségképpen meglehetős káoszt is teremtett.

Az állampolgár, a munkavállaló csak várta, hogy végül mindebből majd számára is kiforr az az életszínvonal és konszolidáltság, ami a fejlett piacgazdaságok ígérete volt. S minthogy ez egyre késett, azt viszont látta, hogy minden változatlanul "ott fenn" dől el, sérelmeiért az itthon és külföldön birtokon belü lévőket hibáztatta és egyre nőtt a vágya egy erős kéz iránt, amely majd "rendet csinál". Ez többé-kevésbé minden volt szocialista országra nézve igaz - függetlenül a konkrét történetekben országonként akár lényegesen eltérő körülményektől. S ezzel kell most szembesülnie az EU magországai vezetőinek, amikor az Unió jövőjéről gondolkodnak.

Ahol a gazdasági és újraelosztási folyamatokban hiányos az áttekintő képesség, ott tág tere nyílik mind a demagógiának, mind pedig azoknak a fantasztáknak, akik ábrándjaikat az elosztási viszonyok megváltoztatására irányítják és nem számolnak a jövedelemtermelés kérdéseivel. Hozzá kell tenni, hogy a globalizáció és a posztindusztriális korszak előrehaladásával a leggazdagabb országok, a legrégibb piacgazdaságok polgárai is elvesztették áttekintő képességük jó részét. Így a sérelmi politika és a jóléti sovinizmusra építő demagógia ott is komoly választói rétegekre számíthat. Annál is inkább, mert a 2008-as pénzügyi világválság a korábbi biztonság helyére a veszélytudatot hívta elő és egyben aláásta a bizalmat a bankok és egyéb pénzügyi intézmények prudenciája tekintetében. Így világszerte a jegybankok és a monetáris politika szerepe vált kulcsfontosságúvá - ami bizonyos analógiát jelent a volt szocialista országok viszonyaival is.

A tömeges migráció megjelenése a fejlett országokban csak inkább véletlen egybeesés a kialakult belgazdasági és belpolitikai problémákkal. De minthogy a menekültek befogadása az első szinten újraelosztási kérdés egy adó- és jóléti kiadási viták által terhelt közegben, nem véletlen, hogy a választópolgárokból a jóléti sovinizmust hívja elő, ami kiváló talaj a nacionalista húrokat pengető, tekintélyuralomra törő politikai vezetőknek, de nyomás alá helyezi a velük szembenálló liberális-demokrata irányultságú politikusokat is.

Csak a menekült-téma, vagy más is?

A holland és a francia választások arra mutattak, mint ha megállt volna a szélsőjobb előretörése Európában és az inga visszalendülni látszott. A német országos és az alsó-szászországi tartományi, valamint az osztrák választások viszont azt jelzik, hogy a megnyugvás korai volt. Nincs ugyan közvetlenül fenyegetve az EU, vagy legalábbis az eurozóna továbbfejlesztése, de a Macron- Merkel páros helyzete sokkal kevésbé stabil, mint az pár hete várhatónak látszott.

A szélsőjobb előretörésében, illetve jobbközép pártok jobbratolódásában a tematikai faltörő kos szerepét láthatóan a bevándorlás kérdésköre játssza. Ez az a téma, amelyben a választópolgárok nagy csoportjai szembefordultak a korábbi establishment - bár gyakran következetlen és hipokrita - nyitottnak mondható befogadási politikájával és annak emberjogi megalapozásával. A közvélemény nyomása ugyan a kormányon lévőket is elmozdította a szigorúbb bevándorlási politika, illetve az "ütközőállamok" segítése, sőt esetleg kreálása irányába, ez nem fogta ki a szelet a radikális bevándorlásellenesek vitorlájából.

A magyar példán jól látható, hogy a "migránsellenes" pánikkeltés csak manipulatív eszköze egy átfogóbb illiberális tekintélyuralmi rendszer kiépítésének és működtetésének, de a pártállam szavazói bázisát ez láthatólag nem zavarja. Annál is inkább egyértelmű ez, mivel a migráns-téma csak hatalmuk ötödik évében került előtérbe.Az ugyan vita tárgya lehet, hogy a szavazóbázis kifejezetten pártolja-e  az autokratikus rendszert, vagy csak elfogadják, mint egy gazdasági válsághelyzet, infláció és kaotikus közállapotok helyett a valamiféle rend és a jobb fogyasztói pozíció "árát". A vita azért eldönthetetlen, mert a Rendszer mára már kiépült kommunikációs hegemóniája következtében egy a későbbiekben akár romló életszínvonalat is talán kezelni tudna bűnbakok képzésével.

Egy kissé más az USA illiberális elnökének szituációja. Nála az illegális migrációval kapcsolatos szólamok és tervek csak a "csomag" egyik, de nem domináns eleme volt. A bizonyos társadalmi csoportoknak mások rovására kedvező újraelosztási ígéretei mellett ott hangsúlyos volt egy általános gazdasági fellendülés bevállalása. Trump első hónapjaiban a piaci konjunktúra ezt igazolni látszott. Viszont jogos a feltételezés, hogy ha az elnöki periódust a továbbiakban nem kíséri gazdasági fellendülés, az komoly szavazói rétegek leszakadásához és a politikai bukáshoz vezet.

A Brexit kapcsán megint más a helyzet. Az idegenellenesség nélkül nyilván nem győztek volna a kilépés-pártiak. A Brexit-tárgyalások során kiderült, hogy az "idegenek" kérdése - akár egy sor más probléma - komplikáltabb, mint gondolták. De ez egyelőre nem zavarja az izoláció híveit - legalábbis addig, amíg sor nem kerül a "puding próbájára".

Egy ilyen felszínes körbepillantás is mutatja, hogy bár a migráció mindenütt szerephez jut a régi establishmenttel szembeni erők politikai tematizálásában, korántsem lehet ez helyenkénti, illetve részleges sikerük valódi centruma. Hipotézisként inkább arra gondolunk, hogy a globalizációt, annak különféle megnyilvánulási formáit kezdettől kísérte bizonyos ressentiment, de amíg a globalizáció  közvetlen előnyei domináltak, ez nem talált magának kifejezési formát. Amint azonban egyre nőtt az ilyen-olyan vesztesek aránya a fejlett országokban és annak perifériáján és a tetejében beütött a 2008-as pénzügyi válság, úgy a múltba fordulás, a nacionalizmus, a sérelmi bűnbakkeresés és a tekintélyelvűség kijelölte a szembefordulás kereteit. S e keretek legvirulensebb ágense magától értetődő módon a szélsőjobb. Ennek köz- és önveszélyes voltának emléke 70 év alatt a generáció-cserélődés révén megkopott.

Ha helytálló ez a hipotézis, akkor pusztán az, hogy rövid távon a szélsőjobb nem tud kulcspozícióba kerülni a fejlett országokban, korántsem megnyugtató. Ennek a helyzetnek stabilizációjához arra lenne szükség, hogy az a jelenleg domináns út, amelyiknek politikai rendszere a liberális demokrácia úgy birkózzon meg a már létező és a jövőben várható kihívásokkal, hogy folyamatosan biztosítson széles tömegeknek olyan - materiális és nem materiális - jól-létet, amit elfogadnak és szükség esetén hajlandók ki is állni mellette.

Az indulati politikai hisztéria ereje

A XX. sz. ban a világ gazdasági és politikai centrumában az volt a jellemző,. hogy időnként feltartóztathatatlan erejű politikai hisztériák lettek úrrá a népeken. Ezek hol a politikai-katonai-gazdasági centrumok szította háborús hisztériák voltak, hol valamiféle ideológiát hirdető mozgalmak ragadták magukkal a lakosság tömegeit. A harc két világégéshez vezetett és általában a legfulminánsabb centrumok teljes vereségével járt. (A bolsevizmust és a Szovjetúniót ezúttal hagyjuk figyelmen kívül, mint speciális esetet.)

A II. Világháború a végén az atomfegyver megjelenése azzal a következménnyel járt, hogy a centrum-országokban a hatalmi csoportok is, a tömegek is arra a belátásra jutottak, hogy a konfliktusok végső kiélezését kerülni kell és helyette a tárgyalásoknak, kompromisszumoknak, egyezményeknek és az ezeken alapuló intézményeknek kell teret nyerniük az indulatok eszkalációja és a háborúk helyett. Ez a kvázi közmegegyezés nagy tömegeknek békés évtizedeket biztosított, amelyekben a születéskori várható élettartam folyamatos és nagyfokú növekedése mellett a társadalmi mobilitás, a tömegfogyasztás, a tömegdemokrácia, a tömegmédia, az utazás szabadsága és más személyes törekvések kielégítést, vagy legalábbis reményt nyertek. Hisztériák ebben a korszakban is lábra kaptak, de jobbára gyorsan ki is múltak.

Aztán egy ponton ez az általános pozitívnak érzett folyamat véget ért és  ellentmondásossá vált. Sok tekintetben változatlan maradt az előrehaladás, de nőni kezdett az objektív és szubjektív, abszolút és relatív vesztesek tömege. A generációcserével egyre inkább homályba tűnt a háborútól való irtózás csakúgy, mint az establishmentek különböző köreinek felismerése, hogy a stabilitás csak a win-win megoldások előnyben részesítése mellett biztosítható. Ugyanakkor a globális problémák megoldási kísérleteivel szemben mind az üzleti életben, mind a politikában a rövidtáv vált egyoldalúan dominánssá. Ezzel párhuzamosan viszont a centrum országaiban erőre kaptak az anti-establishment érzületek, majd indulatok és ezek képviseletében jelentek meg különféle mozgalmak, pártok.

Aligha van értelme "hajókatalógust" készíteni az anti-establishment mozgalmakról, témákról, politikai személyiségekről, annyi félét találhatunk. Ugyanígy nem érdemes sorra venni programjaikat, ígéreteiket, mert azok tartalmilag aligha komolyan vehetőek, erősen inkoherensek. Társadalmi bázisuk is annyira heterogén, hogy abból célszerűtlen néhány markáns társadalmi csoportot kiragadni, mert az éppen a jelenség általánosságáról, képlékenységéről vinné el a fókuszt. Ugyanis a katalán függetlenségi mozgalmat és a Brexitet, vagy Trump elnökké választását is inkább a közös proteszt-elem kapcsolja össze, mint a hirdetett célok.

Ami azonban már most rögzíthető, az az, hogy ha egyszer egy ilyen indulat utat kapott,  akkor akiket ez egyszer meghódított, azok hiába szembesülnek a ráció világában bekövetkező negatív fejleményekkel, azokat következetes negligálják.Hiába szembesülnek a brit polgárok az EU-ból való kilépés negatív országos gazdasági következményeivel és személyes életükben különféle új akadályokkal, a válaszuk az, hogy vállalják és nem magukat,vezetőiket, hanem az ellenséges környezetet okolják érte. De ugyanez elmondható az USA adminiszráció sarlatán és kusza politizálása közvetlen hatásairól is. Ott se elnökük a hibás, hanem mindazok, akik bent és kint akadályozzák őt, s a sikertelenségeket könnyedén átmenetinek minősítik.

A lecke, amit ez az új közérzület az establishmenteknek felad, drámaian nehéz. Mindenekelőtt a politikacsinálásban és a vezetésben tartalmi korrekciókra és nagyobb felelősségre és méltányosságra lenne szükségük, De ezek már első szinten abba ütköznek bele, hogy markánsabb változtatásokat se tudnak keresztülvinni azon érdekcsoportokkal folytatott alku, és így az eredeti elképzelés felvizezése nélkül, amelyek különben maguk is egy elszabaduló proteszt-mozgalom kiindulópontjává válhatnának. Ám ez még csak egy politika tartalmi problematikája. 

Ezen túl még valamilyen módon újra utat kellene találniuk a polgárok "lelkéhez" is, tudomásul véve a nyilvánosság megváltozott szerkezetét (globalizáció, a verbalitás visszaszorulása a vizualitással szemben, közösségi média, a tömegmédiától részben független horizontális kapcsolatok, destruktív kommunikációs ágensek megjelenés). A "lelkeket" illető reális ismeretszerzést még csak-csak el lehet képzelni egy felvilágosult, demokratikus állam keretei között. De ennek a tudásnak a praktikus alkalmazása már aligha egyeztethető össze az ilyen állam vállalt missziójával. Ezért ebben a politikai hisztériakeltők gátlástalansága vajmi nehezen kompenzálható adottság.

Temessük máris az "új Merkelt" ?

Hónapok óta a legtöbb elemző Merkel biztos győzelmére számított a német választásokon. Még sokáig fogják elemezni a most lezajlott  választások eredményét, de kézenfekvőként  kínálja magát az a magyarázat, hogy a választóknak elegük lett a biztos favoritból és ki más pártot választva, ki otthon maradva sovány győzelmet fabrikált a magabiztosból. Ennek következményeit majd csak a jövőben láthatjuk.

Akár a most esélyesnek tartott "Jamaica-koalició", akár egy kisebbségi kormány, akár mégis egy nagykoalició élén maradna Merkel kancellár, akkora súlya alighanem sem otthon, sem a nemzetközi színtéren nem lesz, mint egy nagy győzelem birtokában lehetett volna. Hacsak nem sikerül a gyengeségből erőt kovácsolnia: kihasználva, hogy nincs elfogadott személyi alternatívája, egy markáns programmal az "én, vagy a káosz" ismert eszközéhez nyúl. Ez azonban Merkel politikai személyisége, eddigi vezetési módszerei alapján kevéssé valószínű. Még akkor is így van ez, ha pártcsaládján belül a visszahúzó erő, a CSU pozíciója vele szemben a választási kudarc következtében erősen meggyengült, valamint, hogy az AfD világszerte megütközést keltő választási eredménye miatt az egész német hatalmi elit bizonyítási kényszerbe került erős európai elkötelezettségét illetően.

Ha tehát egyeztetések, kompromisszumok árán maradna kancellár, az nagyban csökkentené a francia-német tandem átütő sikerének valószínűségét az EU átformálásában. Az amúgy is nagyszámú ellenérdekelt és bizonytalan erő felbátorítva érezheti magát egy ilyen átalakulás felvizezésében. Egy kevéssé markáns új kezdet politikai és kommunikációs esélyei pedig eleve rosszabbak, mint arra Macron győzelme után gondolni lehetett.

Bár a sok tényezős globalizált világban a koincidenciákat és szinergiákat nem lehet előre látni, túlzott merészségnek és optimizmusnak tűnik azt várni, hogy a közeljövőben Európa a világpolitikában, a világgazdaságban, a technológiai versenyben és katonailag az eddigivel szemben jelentős tényezővé tud válni. Márpedig ha mostanában nem, akkor lehet, hogy az utolsó ilyenfajta alkalmat szalasztja el.

Válság után, válság előtt?

Közismert, hogy a 2008-as pénzügyi világválság döntéssel indult: hagyták csődbe menni a Lehmann Brotherst. Ez indított el láncreakciót, amelyre nem számítottak. A pénzügyi és politikai döntéshozók megrémültek és nem engedték csődbe jutni a többi, egyébként csődre érdemeset. Így a válság nem fejthette ki a maga "piactisztító" hatását. Utána is csak félszívvel vizsgálták, hogy mi vezetett a buborékok kialakulásához és szintén kesztyűs kézzel nyúltak a pénzügyi szféra újraszabályozásához - megelőzendő újabb pénzügyi válságok kialakulását. E helyett a központi bankok laza pénzpolitikával lehetővé tették, hogy drasztikusan csökkenjen az infláció és a kamatszint, kevesebb áldozata legyen a válságnak, hogy a bankok gyorsan összeszedjék magukat, az önmérséklőbb államok kezelni tudják adósság-problémáikat és a spekulatív tőke vidáman kaszáljon. A nyugati világ egyes országaiban - ha eltérő mértékben is - a kispénzű adósok és a munkanélküliek így is megszenvedték a válságot. Annál is inkább, mert az olcsó hitelek ellenére a termelő beruházások csak nem akartak beindulni, nem teremtődtek kellő számban új munkahelyek, stagnáltak a bérek, pangott a lakáspiac. Mindez elég volt ahhoz, hogy megrendüljön a közbizalom mind a pénzügyi, mind a politikai establishmentben. Ennek jele volt az, hogy a demagóg nacionalista és izolacionista politikusok (több.kevesebb antikapitalista, antiimperialista vonással is feldúsulva) váratlan választási és népszavazási sikereket értek el.

A magyar politikai vezetés ennek a periódusnak a szerencsefia volt. Felfogta, hogy ha a költségvetési hiány kimutatott összegét szigorúan kordában tartja, valutaárfolyamát alacsonyra nyomja és központi bankja szintén laza monetáris politikát folytat, akkor bármit megengedhet magának mind gazdaság- és társadalompolitikában, mint a tulajdon- és jövedelmi viszonyokba való folyamatos durva belenyúlással, mind pedig a megszokott nemzetközi politikai és jogi normák semmibe vevésével. Vagyis a maga céljait követve kihasználta ennek a furcsa periódusnak a rendkívüli nemzetközi lehetőségeit.

Valójában azonban minden komoly gazdasági és politikai tényező tudta, hogy  a 2010-es években tág értelemben válságkezelésről van szó, amely egyszer véget kell érjen. Minthogy a válság sokkja után a könnyebb periódus aránylag soká tartott, országonként eltérő mértékben lassan megindult a növekedés, nőtt a foglalkoztatás, nekiindultak a bérek, nőtt a fogyasztás, megélénkült a lakáspiac. Ez a központi bankoknál is időszerűvé tette a pénzszórás visszaszorítását, a kamatemelési kurzus elindítását, lassan újra teret nyert a mérsékelt infláció. Az USA-ban ismét az asztalra került a bankrendszer újraszabályozásának témája. Mindez viszont felveti azt a kérdést, hogy eljött-e a világgazdaság és a nemzetközi pénzügyi rendszer "normál üzemmódra" való visszaállásának ideje. S erre sok elemző, szakértő nemmel válaszol.

Nem hozzáértőként nem konstatálhatunk többet, mint azt, hogy lehetőségként számolnunk kell azzal, hogy akár a közeljövőben egy újabb. a korábbinál is pusztítóbb nemzetközi gazdasági és pénzügyi válságnak nézünk elébe. S nem tudjuk, hogy erre a különféle pénzügyi és politikai intézmények milyen válaszokat fognak tudni adni. Egyfelől a "meglepetés.faktor" bizonyára kisebb lesz, mint 2008-ban volt, másfelől viszont az egyszer már több-kevesebb sikerrel alkalmazott elhárító manőverek kevésbé lehetnek sikeresek. A tradicionális establishmentek - ha nem kerülnek szembe kontrollálhatatlan fejleményekkel - aligha vesztik el hidegvérüket egy ilyen válsághelyzetben. A jelenlegi USA adminisztrációról ez már nem mondható el ilyen határozottan. És hogy a különböző országok, nagyrégiók lakossága körében az apátia vagy a pánik lesz-e úrrá, ha ilyen fejlemény bekövetkezik,  nincs ember, aki előre meg tudná mondani.

Új Merkelre várva

Mindenfelé rebesgetik, hogy a német választások után majd így meg úgy lesz. Az nagyjából egyértelmű, hogy a jelenlegi EU úgy, ahogy most van, folytathatatlan. Ebből a szinte biztos újraválasztásra váró kacellár-asszony se csinál titkot. De erre mutat a jelenlegi koalíciós partnerrel folytatott tévévita szokatlanul békés hangneme is. Az is egyértelműnek látszik, hogy ez lesz Merkel utolsó választási kampánya, így nem lévén szükséges újraválasztására gondolni, energiáját nem annyira eddigi működése kontinuitására, hanem egy úgy Európa alapjainak lerakására fogja koncentrálni. Olyanéra, amely egyszersmind  Németország tartós békés fejlődését is biztosítani tudja.

Sok kétség nem lehet aziránt, hogy a Nagybritannia nélküli, az USA politika által kevésbé determinált Európa elképzelt alapja az erős francia-német tengely lenne. Az is elég világosan körvonalazódott, hogy a jelenlegi döntési szabályok által paralizált EU nem alkalmas a gyors és lényegi változások végrehajtására, ezért az az eurozónára, annak jelenlegi és létrehozandó intézményi bázisára fognak támaszkodni. Itt azonban végetér a tudomány - legalábbis a nyilvánosság számára.

Ennek az új kezdetnek sikere nagy mértékben múlik azon, hogy mennyire koherens és végiggondolt az elképzelés, a lépések egymásutánja megfelelően van-e megválasztva, azokra az ellenerőkre és konfliktusokra számít-e, amelyek aztán a valóságban is jelentkezni fognak. Könnyít a helyzeten, hogy a kulcsszereplők már ma is kormányzati pozícióban vannak, tehát mind az információs, mind a tervezési bázis rendelkezésre áll, hogy ne menet közben kelljen sokat rögtönözni. Mindez természetesen igaz az ellenérdekeltekre és "ellenjátékosokra" nézve is. Ahhoz azonban a mai bonyolult, sokszereplős és soktényezős világ sokkal instabilabb, hogyse tervek olajozott végrehajtására kelljen automatikusan számítanunk.

A német-francia elképzelés már idén ősszel kezdődő megvalósítása útjában alighanem nem a par excellence politikai tényezők jelenthetnek váratlan akadályt. A gazdasági-pénzügyi, a katonai és a kommunikációs szféra sokkal inkább képes olyan fejleményeket produkálni, amely átrendezhetik az egész színpadot. Ha azonban ilyen fejlemény nem következik be, akkor a terv első lépéseire még ebben az évben sor kerül és a nyilvánosság szembesül velük. Ám akár így lesz, akár lesznek váratlan külső fejlemények a "régi Merkel" politikusi rutinja garancia arra, hogy nem követnek el olyan melléfogásokat, mint amilyenekkel az újonc Macronnak sikerült saját belső közvéleményének támogatását gyorsan leamortizálni. És azt se felejtsük el, hogy a kancellár-asszony pályáját kutató elméleti fizikusként kezdte, ami a politikusok között sajátos, váratlanul is hasznosítható gondolkodásmódot kellett megalapozzon.

Miért nem öröklődnek Európában a tekintélyuralmi rendszerek?

A polgári átalakulás során Európában ahol fennmaradt a királyság, fennmaradt annak örökletessége is, ám a király alkotmányos szerepe minimalizálódott. Ezzel szemben a magukcsinálta tekintélyuralmi rezsimek az alkotmányokon átlépve teremtettek maguknak megkérdőjelezhetetlen pozíciót, de ezt nem születési előjogokra, hanem a helyzet szavára és macchiavellista - cipollai adottságaikra alapozták.A helyzet szava természetesen a tekintélyuralkodó mellett kezdetben egy kérlelhetetlen csapatot is a felszínre dobott, akik oligarchikusan vettek részt a hatalom gyakorlásában, fontos elhatározásai kialakításában, de őket apró munkával az első emberek fokozatosan kiszorítottak a tényleges döntéshozatalból. Szerepüket a nyilvánosság kizárásával kamarillák vették át. A régi politikai oligarchia vagy eltűnt, vagy egyre inkább bábfigurákként maradhattak meg a nyilvánosságban.

A hatalom magányosságát az egyeduralkodók gyakran családi magánvagyon gyűjtésével párosítják - utalva arra, hogy tudják, pünkösdi királyságuk nem tart örökké és dinasztikus ábrándjaik ezen az égtájon nem lehetnek. Családon kívüli örököst se jelölhetnek ki, mert az menthetetlenül megkettőzné a hatalmi centrumot és ez magát a rendszert kezdené ki. Ha gondolnak jövőre, akkor a diadokhoszok harca lebeghet a szemük előtt, ami európai fejjel meglehetősen nélkülözi a realitást, mert aligha fogadna el egy új tekintélyuralkodót sem a többi főlakáj, sem pedig a rendszerrel szembenállók nem éreznék továbbra is paralizálva magukat. De az is lehet, hogy ha a tekintélyuralkodó az őt követő időre gondol, akkor felfordulást és "restaurációt" vízionál - ezért próbálja uralmát a lehető legtovább fenntartani.

Ahogy a két világháború közötti korszak európai tekintélyuralkodói (és rendszereik) vagy a háború következtében, vagy azt túlélve haláluk után nyom nélkül eltűntek a politika színpadáról, ezt a sorsot nem kerülhetik azok sem el, akik most vagy a közeljövőben az "erős kéz" politikát személyes uralommá alakítják a nyugati tradíciók dominálta tájakon.