Szuverén vagy bábfigura?

A rendszer minden hazai ellenfele egyetért abban, hogy Magyarországon a hatalom egyetlen kézben összpontosul. A rendszer jellege körül sincs sok vita ebben a körben, mert annak ma már nincs különösebb jelentősége, hogy az önmagát is illiberális államként prezentáló képletet milyen névvel illessünk. Ugyanígy nehezen vitatható, hogy az ország vezetője a saját szövetségi rendszerein belül folyamatosan szubverzív, provokatív politikát folytat, csak az elhatározó lépéseket nem teszi meg: konzekvensen megszavazza a közös határozatokat - legfeljebb nem mindig hajtja végre azokat, illetve nem azok szellemében nyilatkozik.

Az sem ad sok vitára okot, hogy a magyar rendszer egyre több strutúrális hasonlóságot mutat az orosszal, s ezen felül egyes belpolitikai lépései szinte azok kópiái. Ezen a ponton vetődik fel két alternatív értelmezés. Vagy arról van szó, hogy egy saját, belső motívációit követő hatalmi rendszer és az ahhoz tartozó látásmód találta meg fokozatosan a maga működő példaképét a putyini Oroszországban, amely adott esetben a Nyugattal kapcsolatos konfliktusaiban gazdasági, politikai és végső soron katonai támaszt adhat neki. Vagy pedig - ki tudja mivel - az orosz vezetés tudja folyamatosan zsarolni a magyar vezetőt, s így az nem ura politikájának, s ezért hiba abban  valamiféle saját tervet és sakklépés-logikát felfedezni. A két értelmezés közül a nyilvánosság nem képes választani, mert nem állnak rendelkezésére a kulcsinformációk. És persze a politikai elemzők kezében sincsenek ilyenek.

A nyilvánosság gyanúja 2017-ben erősödött meg az orosz szál tekintetében, amikor közismertté vált, hogy Oroszország világszerte milyen sokirányú aktív hadviselést folytat és ehhez milyen újszerű eszközöket használ. Ez új értelmezési keretet ad az orosz- magyar relációnak is. Ám ez a gyanakvás a magyar lakosság számára csak egy komponense annak a belpolitikai küzdelemnek, amit a rendszer és hazai ellenfelei amúgy is folytatnak egymással. A "magyar kérdés" nemzetközi megítélésében azonban az orosz relációnak kitüntetett szerepe kell legyen, s a nagyobb nemzetközi erők minden bizonnyal nem kell beérjék találgatásokkal, hanem döntő információk, netán bizonyítékok birtokában vannak.

Orbán : agent provocateur

Ha a Brüsszel-ellenes "nemzeti konzultációt" és plakátkampányt olyasvalaki vezényli, aki Brüsszelben ott ül a Tanácsban és aki megszavazta a 27-ek legutóbbi, átfogó jellegű határozatát, akkor minimum mélyen el kell gondolkodnunk. De ha hozzávesszük, hogy egyidejűleg milyen brutálisan hoz statáriális törvényt a CEU ellen és fenyegeti meg törvénnyel a civil-mozgalmakat, akkor félrefogásról, ügyetlenségről, politikai hibáról szó sem lehet. Akkor ez tudatos provokáció. És ha a külföldről érkező, lavinaszerű felháborodás és megvető elítélés még egy pillanatra sem ingatja meg az eltökéltséget, akkor nyilvánvaló, hogy ennek kiváltása volt a cél.

Ez a megállapítása automatikusan felveti a kérdést, hogy miért, mi célból? Eddig is mindenki felismerhette, hogy a NER nem egyéb, mint a putyinizmus kiépítése egy NATO és EU tagállamban a tagság keretei között. Eddig is jellemző volt, hogy ez fokról fokra történt, hogy folyamatosan feszegette a szövetségi rendszer kereteit, de ha nagy volt az ellenállás, egy kis lépéssel mindig visszalépés történt. Változott valami? Úgy gondolta a magyar kormányfő, hogy a Brexit és Trump elnökké választása után ez belefér? Lehet. De ha ez lenne a lényeg, akkor annak első jelére, hogy ez tévedés volt, visszalépne. De nem teszi. Akkor talán elszánta volna magát arra, hogy rövid távon kilép ezekből a szervezetekből? Ennek nincs semmi jele és a Brexit tárgyalások körvonalai azt mutatják, hogy egy ilyen kilépés hosszadalmas folyamat és nagy ára van. De akkor miért és miért most?

Orbán nem csinált különösebb titkot abból, hogy mik az opciói a küszöbön álló európai választásokon. Mindenhol az euroszkeptikusok győzelmének szurkol. Németországban pedig patronusa, Angela Merkel belső ellenfeleivel kereste a különleges kapcsolatot akkor, amikor a CSU különutas politikát látszott képviselni. Úgy gondolta, hogy ezek a reményei igazolódni fognak 2017-ben. Hollandiában ez nem történt meg, s nem jók az esélyek az ő szempontjából Franciaországban és Németországban sem. Lehet, hogy ezt szeretné befolyásolni?

Az USA elnökválasztás kapcsán nyilvánvalóvá vált, hogy a putyini Oroszország operativan próbál meg beavatkozni más államok belpolitikájába, választási küzdelmeibe. Európát tekintve mindenütt az  EU gyengítését igyekszik elérni és pénzzel és sok egyéb módon segíti a szélsőjobboldalt. Nyilván ezzel próbálkozik mind francia, mind német területen is. A minimum tehát az, hogy az orosz és a magyar törekvésekben konstatáljuk a párhuzamosságot - nyitva hagyva azt a lehetőséget, hogy ennél többről van szó.

De hát akkor mi lehet a durva magyar provokációk, azok időzítésének célja? Minden bizonnyal az, hogy válaszlépésekre számítanak. S mennél drasztikusabbak ezek a válaszlépések, annál inkább lehet a sebeket mutogatni és ádáz hangulatot kelteni a kicsik és a függetlenségükért harcolókkal szemben kíméletlen "imperialisták" ellen. Ezeket a szövegeket kaphatja fel Le Pen a maga függetlenségi demagógiája igazolására. S amennyiben az EPP alkalmazna szankciókat, azt bizonyos német erők Merkel személyével szemben használhatnák fel a választási harcban. Tehát a provokáció mondandója: "Üss!"

Nem tudhatjuk, hogy lesznek-e szankciók a provokáció hatására, s ha lesznek, milyenek. Azt sem, hogy a "magyar kérdés" ténylegesen képes-e befolyásolni a francia és a német választásokat - ahogy ezt egyesek feltehetően remélik.Az azonban biztos, hogy a komolyabb  elszámolásra majd az európai választási szezon lezárulta után kerül sor.

Shakespeare, Purcell, Turner nem lépnek ki Európából

A Brexit kapcsán az Uniónak - és tágabban, az európai embereknek -  jó lenne nem csak a technikai és gazdasági kérdésekre szorítkozni. Igen, van a tény, hogy a brit népszavazáson a többség a kilépésre szavazott. Minthogy az EU egy szervezet, amelynek államok a tagjai, tehát ezt a jogi procedúrát annak rendje és módja szerint le kell folytatni. De egyidejűleg szembesülnie kellene ebből az alkalomból azzal az alapokat érintő mulasztással, hogy az Unió kialakulásának és fejlődésének évtizedei során még kísérletet se tett arra, hogy kimondja, mi is Európa.

Természetesen mint mindennek, ennek a mulasztásnak is van oka. Az integráció gazdasági együttműködésből fejlődött ki és az együttműködés fejlődött tovább más dimenziókban és csatlakozott hozzá mind több európai állam. Fejlődése első évtizedeiben természetes adottság volt, hogy ez a Szovjetúnióval és akkori csatlós államaival szemben alakuló képlet volt, politikai-és értékközösség mivolta ezen alapult. Senki se gondolhatta azonban komolyan, hogy a keleti blokk országainak alkotói ne ugyanannak az európai kultúrának a szerves részei lettek volna, mint a nyugatiak. Ám a gazdasági- politikai berendezkedés eltérő volta miatt a kulturális dimenzió hangsúlyozása -úgymond - nem volt aktuális.

Nem ez volt az egyetlen ok az európaiság meghatározásának elmaradására. Törökország 1963 óta társult tagja volt az elődszervezetnek, az Európai Gazdasági Közösségnek. Ennek meg voltak a megalapozott geopolitikai okai, de azt azért senki nem gondolta, hogy földrajzi szempontból Anatólia Európa része lenne. Amikor az egyesülő Európa szervezete önmagát nyitottnak és bővíthetőnek gondolta (és ezt szövetségese, katonai támasza, az USA egyértelműen el is várta tőle) szervezetét a világháborúk sújtotta kontinensen a béke és biztonság ővezeteként értelmezte, a  török kivételen túl sem korlátozta azt a földrajzi-történelmi Európa-fogalomra.

Amikor Nagybritannia, majd Dél - Európa országai, majd a szovjet rendszer megdőlése után Kelet -Középeurópa országai csatlakoztak az egyesült Európához, a földrajzi kérdés értelemszerűen fel sem merült. Ám ezen túlmenően a további bővítés tervei között meglebegtették több nem európai volt szovjet tagország felvételét is. Oroszországét nem azért nem, mert az ne lenne európai ország, hanem mert ennek egyik oldalról sem látták realitását.

 A nyitottságnak, eldöntetlenségnek azonban meg volt az ára. A tagállamok kormányaiból hiányzott a partikuláris érdekeken túlmutató összetartozás érzése és ennek feltétlen prioritásként való elfogadása.. Ám ami ennél is súlyosabb: a tagországok polgáraiban nem alakult ki személyessé váló európai identitástudat sem. Amikor a különféle válságjelenségek hatására az EU megszűnt egyértelmű sikertörténet lenni, akkor a centrifugális erők kibontakozásának nem volt, ami útjába álljon. A kilépés gondolata egyre több országban teret nyert, ennek megteremtették az eljárásjogi feltételét is és az Unió elhagyása politikai kötélhúzás tárgyává és eszközéve vált országokon belül, illetve a tagországok és az Unió egésze között, mígnem ez testet öltött a Berxit - népszavazás eredményében.

Az európai egységfolyamat a maga 60. születésnapjához a Brexit - tárgyalások küszöbén és a többsebességes Európa meghirdetésével érkezett el. Ez ugyan új kezdet, pont a feszítő problémák örökös szőnyeg alá söprésének végére,de semmiképpen sem lelkesedést kiváltó nagy vízió az integrált, modern Európáról. Tudomásul kell venni, hogy a közeli jövőben a közös társadalmi-kulturális múlt által definiálható Európa és a működőképes államszövetség határai nem fognak egybeesni. Ez azonban nem ok arra, hogy egy a tömegek számára is azonosulást kínáló Európa.narratíván ne kezdjen dolgozni mindenki, aki ezt fontosnak tartja és képes rá. Az ezzel kapcsolatos viták akkor is szerteágazóak lesznek, ha ezt senki se tervezi így. Ha ezt a munkát ténylegesen megkezdenék, akkor is idő kell ahhoz hogy beérjen és gyökeret is verjen a polgárok körében - Unión belül és kívül egyaránt. De ha ez megtörténne, akkor a későbbiekben talán egy szélesebb társadalmi bázison alapuló Európa is kialakul, amelyből visszanézve a Brexit nem lesz több, mint efemer baleset.

Trump esete az amerikai demokráciával

Fogadjuk el Trump sajátos személyiségéről, hogy meg van a magához való esze. Fogadjuk el azt is, hogy sok évtized alatt a maga szempontjából sok információt és tapasztalatot szerzett arról is, hogy hogyan működik a valóságban az amerikai politika és az intézményi rendszer. De ebből a lényeg a saját szempontból látás. Ez a szempont, nézőpont a kalandor nagyvállalkozóé, aki a visszájáról, a saját anyagi és egyéb érdekeinek érvényesítése oldaláról ismerte meg a viszonyokat. S azt hitte, a rendszernek ugyanolyan a színe is, mint a visszája, tehát ha ő lenne az USA elnöke, akkor tudja, hogy mit csináljon és hogyan.

Trump útja a bejelentkezésétől elnökké választásáig csak félig volt one man show. A másik felét az út sikeréhez a különféle rendű és rangú, hazai és külföldi támogatók hozzájárulása adta hozzá. Mindannyiuk közös célja az ellenfél, Hillary Clinton elnökké választásának megakadályozása volt. Ez a cél az elnökválasztás lezárulásával megvalósult. De ettől kezdve a támogatók útjai kezdtek szétválni. Volt aki mindannak megvalósítását várta az elnöktől, amit mondott, ígért, volt, aki ennek csak egy részével szimpatizált és annak megvalósítását várta és volt, aki eleve úgy gondolta, hogy más a kampányszöveg és más, amit egy republikánus elnök a gyakorlatban csinálni szokott és lényegében ezt várta Trumptől is.Az ennél komplikáltabb okokból Trump győzelmét segítők várakozásait zárójelbe is tehetjük.

Maga Trump azt kellett, hogy tapasztalja, hogy már a kinevezések szakaszában számtalan akadályba ütközik. Volt, aki nem vállalta a neki szánt posztot, volt, aki elvérzett a táborán belüli harcokban. de a szenátusi jóváhagyások kétséges volta és főképp a "nagy média" folyamatos támadásai nem várt nehézséget jelentettek a számára. S mindennek tetejében mindent körüllengett annak gyanúja, hogy Trump és emberei milyen szálon kapcsolódnak az orosz politikához, mennyire segítették őket az orosz titkos akciók. Akiknél ez a gyanú bizonyítékokkal is párosult, azokat az elnöknek ejtenie kellett.

Mire az adminisztráció úgy-ahogy felállt, az elnök abba ütközött bele, hogy posztja messze nem jár akkora személyes hatalommal, mint ahogy azt kívülről gondolta. A szenátus és a kongresszus, azok egyes bizottságai, az USA egyes tagállamai, a különféle bíróságok, a katonai és titkosszolgálati elit, a FED és a külföldi szövetségesek mind mind akadályt jelentenek a voluntarista hatalomérvényesítés útjában. Az elnöki rendeletek sem jelentenek egyszerű megoldást a demokratikus akadályok leküzdésében. S az egy- két látványos elnöki vereség hatása mind a tőzsdéken, mind a közvéleménykutatásokban megmutatkozó visszaeséssel jelzést adott arra nézve, hogy a Trimp adminisztrációnak tulajdonított konjunkturális várakozás reménye máris megbicsaklott. Erre erősít rá az állandóan hol itt, hol ott felbukkanó fenyegetés az elnök és az alelnök vád alá helyezésének (impeachment) lehetőségéről.

Az elnöki gyors siker elmaradása egyértelmű felhívás az USA különféle demokratikus intézményeinek, hogy a továbbiakban formális jogkörük maradéktalan érvényesítése vezesse őket, ne az adminisztrációnak megfelelni akarás. Mindez a republikánus szenátorokat és kongresszusi képviselőket is arra készteti, hogy saját és választóik prioritásait képviseljék, ne pedig az elnök engedelmes kiszolgálói legyenek, hisz politikai ambícióik nem egyetlen kormányzati ciklusra szabottak.

Hogy mindez hová fog vezetni, azt természetesen egyelőre nem láthatjuk. Azt azonban igen, hogy az USA-n belül a demokrácia erői egyelőre jól állnak egy autokratikus rendszer kialakítási kísérletével szemben, az USA-n kívül pedig gyorsan megértették, hogy nem az elnök szavaira kell azonnal reagálni (netán túlreagálni), hanem ki kell várni, hogy végülis milyen kérdésekben mi lesz a közel- és távolabbi jövőben az USA érvényes (és érvényesíteni is tudott) politikája.

Öngól?

Az EU-n belül a nemzeti szuverenitás elsődlegességét hangoztatóknak céltábláján mind a Bizottság, mind a Parlament kiemelkedő helyet foglalt el. Eltérő szerepkörben ugyan, de mindkettő a nemzetekfölöttiséget testesítette meg. Ellentétben a Tanáccsal, ahol a tagországok politikai vezetői ülnek és szavaznak. Amíg ott egyetlen szavazat is vétót jelentett, az egész Unió csak addig volt működőképes, ameddig nem volt kétséges, hogy az érdekérvényesítés mellett mindenki megállapodást is akar, tehát végülis mindig megszületik valamilyen kompromisszum. Ám a lassúság, a sok komplikált, egymásra rakódó kompromisszum akkora problémát, tehertételt okozott, hogy megszülte a törekvést olyan új szabályok bevezetésére, amely korlátozza az egyes tagországok zsaroló pozícióját. A notórius különútasok addig húzták az új szabályozás elfogadását, míg - mint utóbb ez kiderült - az eredmény már kevés volt a bomlási folyamat megállítására. A zsarolás is magasabb szintre lépett: egyre inkább teret nyert az Unióból való kilépés, mint fenyegetés. Minthogy közben a tagországok lakossága körében is egyre nőtt az elégedetlenség az EU-val szemben, a fenyegetés eszközeként a népszavazás adódott. Hogy ez mennyiben volt blöff a kormányok részéről és mennyire mérlegelték komolyan, azt a Brexit után már nem érdemes vizsgálni. Tény, hogy a népszavazás eredményének megismerésekor a kezdeményező Cameron lemondott és távozott a politikából.

Egy tagország kilépése korábban azért volt hatásos zsaroló eszköz, mert az valamilyen értelemben az eddigi EU kudarca, ezért ezt minden komoly résztvevő szerette volna elkerülni. A Brexit azonban olyan kihívás volt, amely végülis nem rengette meg az Uniót. Ezzel szemben válaszolni kellett erre is, meg az Uniót ért más új kihívásokra is. Így Trump USA elnök meghirdetett unortodox Európa-politikájára, az orosz politika offenzívvé válására, a török politikai fordulatra és ezáltal a migráció lehetséges újabb Európát elérő hullámára - hogy csak a legfontosabbakat említsük. S e mellett itt voltak a régi, megválaszolatlan kihívások, amelyek Európa fokozatos gazdasági, kultúrális és politikai szerepvesztésével jártak.

Az Unió vezető magja, így mindenekelőtt Németország és Franciaország politikai vezetői számára nyilvánvaló volt, hogy teljesen reménytelen dolog a sok kihívásra a 27-ek konszenzusával válaszolni.
Olyannyira  nem, hogy ennek konzekvenciáit annyira sürgetően le kell vonni, hogy nem lehet vele megvárni az esedékes német és francia választásokat sem. Megoldásként pedig az a régóta bujkáló, bizonyos elitcsoportokban régóta népszerű elképzelés mutatkozott, amit többsebességes Európának nevezünk és amit az EU a "megerősített együttműködés" formájában tesz lehetővé. vagyis, hogy az egyes témákban fokozottabb integrációt akaró országcsoport különmegállapodást köt, ami a későbbiekben nyitott a többi tagország előtt is.

A megerősített együttműködésekre az idén frissen megválasztandó német kancellár és francia elnök fogja szimbolizálni a demokratikus legitimációt. Így szabadabb a kezük olyan közös intézmények kialakítására is (az euroövezet, illetve a schengeni csoport analógiájára), amelyek eddig nem szerepeltek az Unió étlapján. S ez a politika minden bizonnyal vagy sikerre van ítélve, vagy legalábbis alkalmasnak bizonyul a kívülről érkező különféle bajok jobb kivédésére.A nemzeti szuverenitás bajnokai persze majd megpróbálnak ez ellen a fejlődés ellen berzenkedni, de a kilépés kilátásba helyezése immár nem hatékony zsaroló eszköz számukra, mert a közülük legjelentősebb Nagybritannia távozása után egy újabb kilépés az Unió margóján már biztosan nem rázná meg azEU-t.

A különútas kormányoknak (közülük mindenekelőtt a magyarnak) formálisan siker lehetne a többsebességes megoldás, ami kikerülhetetlenül a Bizottság és a Parlament szerepének bizonyos értelemben a csökkenésével is fog járni. Valójában azonban ezután ezeknek a kormányoknak kell azon igyekezniük, hogy ne sodródjanak teljesen a peremre, maradjon tartalma a regionális szervezetnek. Ezeknek a fejleményeknek a fényében a folyamatos provokációra alapozott magyar kormánypolitika bizonyulhat teljesen elhibázottnak és kontraproduktívnak. Ugyanis hiába játssza el majd, hogy a "nagyok" önkényének a vétlen áldozata, méltánytalan a vele való bánásmód - ennek az előzmények ismeretében a világban senki nem ad majd hitelt.

Francia hadkötelezettség?

Emmanuel Macron úgy lett a francia elnökválasztás favoritja, hogy mind a jobbközép, mind a szocialisták jelöltje diszkvalifikálta magát és a volt szocialista miniszter új pártja élén azért látszott alkalmasnak Marine Le Pen  legyőzésére, mert semmi se szólt ellene. Most azonban váratlan témával hívta fel magára a francia választók figyelmét. Előbb az atomarzenál modernizációját mondta szükségesnek, most pedig demokratikus szellemben vezetné be újra az általános hadkötelezettséget. Ez alkalmas lehet, hogy olyan szavazókat is maga mellé állítson, akik eddig csak a szélsőjobbon vélték megtalálni hazafiasságuk képviseletét.

Az elgondolás azonban messze túlmutat a belpolitikai kontextuson. Eddig a NATO európai pillére katonailag igen gyenge volt, de ez azért nem jelentett problémát, mert egyrészt nem volt valós katonai fenyegetés a kontinensen, másrészt töretlennek látszott az USA eltökéltsége Európa katonai védelmére. Mostanra mindkét konstelláció érvényét vesztette. Így komolyan vehető saját katonai erő nélkül Európa politikailag egyre inkább kiszolgáltatott helyzetbe látszott kerülni. A gazdasági és politikai szempontból Európában domináns Németország sem történelmi, sem társadalmi-politikai okokból nincs (és a közeljövőben nem is lesz) abban a helyzetben, hogy egy felfegyverkezési kurzusba kezdjen. Viszont az a német-francia különleges viszony, amely az európai integráció motorja volt a II. Világháborút követően, és amiben a német gazdasági erő az atomhatalom Franciaországgal, mint politikai-katonai erővel egészült ki, újra visszanyerheti aktualitását.

Nem tartozik ide annak elemzése, hogy Franciaország milyen sokrétű belső problémák révén vesztette el korábbi erejét. Azt azonban le kell szögezni, hogy míg pro forma az EU magjának egyik kulcsországa kellett volna legyen, valójában a belső lakossági elégedetlenség egyik gócává vált és az fenyegetett, hogy a szélsőjobboldal győzelmével az EU sírásójává válhat. Ám a nemzetközi helyzet változásai most egy új kezdet lehetőségét csillantják meg a franciák számára. Nagybritannia távozását az Unióból előnyükre fordíthatják. S minthogy az integráció elmélyítése útján Európának az erre hajlandó része szerencsés politika esetén ismét világgazdasági - világpolitikai pólussá válhat, ennek katonai alátámasztására egyedül Franciaország vállalkozhat. Macron elképzelése a hadkötelezettség visszaállításáról ennek felismerésére utalhat.

Mindebben természetesen igen sok a "ha", így végképp korai lenne komplett forgatókönyveket felvázolni. De egy olyan lehetőség felbukkanását mindenképpen érdemes nyugtázni, amely pár hónapja még elképzelhetetlen lett volna.

Keleti bővítés - újragondolva?

A Szovjet Birodalom összeomlása után politikai, gazdasági és katonai légüres tér keletkezett Kelet- Középeurópában. Politikai tekintetben egyértelmű volt azonnal, hogy a nyugati orientáció fog teret nyerni. Gazdasági tekintetben ugyancsak rögtön megjelent az állami szintű mentőöv, a tőke beáramlása pedig a törvényi környezet és a privatizációs módszerek függvénye volt az egyes országokban. Katonai tekintetben azonban nem volt világos, hogy a máltai megállapodás szelleme végülis mennyire fogja fékezni ezekben az országokban a nyugati integrációt.

Sajátos probléma volt az NDK sorsa. A német egység lehetősége váratlanul érte a Kohl kormányt. Egyrészt Németország egysége evidenciának tűnt, másrészt az NSZK mind politikai, mind katonai tekintetben olyan mértékig szerves részévé vált az euroatlanti integrációnak, hogy szövetségesei jóváhagyása nélkül nem dönthetett ebben. Az USA támogatása nem volt kétséges, annál inkább a legnagyobb európai szövetségesé, Franciaországé. Az USA számára az, hogy az NDK beolvasztása nagy gazdasági áldozattal jár az NSZK részéről, inkább pozitívum volt, valamint geopolitikai garancia. Francia részről azt látni kellett, hogy a "gazdasági óriás - politikai törpe" formulának mindenképpen belátható időn belül vége lesz, de hogy ezt gyorsítsák vagy inkább lassítsák, az meggondolás tárgya volt. Magának a német kormánynak is lett volna haszon egy francia ellenzésből: egy lassabb egyesülési folyamat kevesebb azonnali megterheléssel járt volna és nagyobb lehetőséget a lépések gondos megtervezésére. Minthogy Mitterand végülis a a DM feladása árán hozzájárult az azonnali német egységhez, Kohlnak nagy terhet kellett bevállalnia ahhoz, hogy ő legyen az egyesítő kancellár. Az egyesítés politikai, gazdasági (ráadásul az két márka közötti 1=1 átváltási aránnyal) gondjai mellé el kellett indulni az európai közös pénz irányába és el kellett ismerni Németország keleti határait.

A gyors német egység példát jelentett a közép-kelet régió egészének. Ugyanakkor Németország figyelmét és erejét lekötötték a belső problémák, így tradicionális befolyása, kapcsolatai ellenére nem állhatott az élére az egész keleti régió átalakulási folyamatának. A német tőke természetesen úgy terjeszkedett, ahogy lehetőségei és érdekei megkívánták és ha az egyes kormányok tanácsért a német kormányhoz fordultak, akkor ebben nem volt hiány. A keleti politikában a motor szerepe azonban az USA-ra maradt.

Az USA számára a régió tekintetében a fő motívum Oroszország - politikájának alátámasztása volt. Ehhez járult az is, hogy Jugoszlávia szétesése és a volt tagországok közötti háború szintén az USA számára jelentett megoldandó problémát, amelyben pl. Magyarországra is szüksége volt, mint stratégiai hátországra. Több teherátvállalást várt volna európai szövetségeseitől, de azokat lekötötték belső problémáik és tartósan is megfeleltek volna nekik azok az egyezmények, amiket a volt szocialista országokkal gyorsan megkötöttek. Az USA nyomásnak az EU sokáig ellenállt a keleti bővítés tekintetében. Így az USA volt kénytelen előzni a NATO bővítéssel. Minthogy Oroszországban ekkor tetőzött a belső zűrzavar, nem tudott hatékonyan tiltakozni az ellen, hogy a volt szovjet tagországok határain, illetve a Baltikumban volt tagországokban is megjelenik az USA hadsereg. Így már az EU sem húzhatta tovább a keleti bővítést. A  döntés nemszeretem voltát azzal tudta érzékeltetni, hogy nem egyenként, mérlegelve, hanem egyidőben, csoportosan lépte meg a bővítést.

Ám akárhogyan is került sor a NATO és az EU keleti bővítésére, ezt mind a két szervezet irreverzibilisnek tekintette és igyekezett (jól -rosszul) meg is felelni az ebből adódó feladatainak. Két eseménysor azonban szinte mindent kilendített a korábbi pályájáról. Az egyik az USA iraki katonai akciója volt, amely az elképzelésekhez képest nem csak sikertelen volt, hanem kedvezőtlenül rendezte át az egész ottani régió viszonyait. A másik a 2008-as pénzügyi világválság, amely nem csak a korábbi gazdasági trendeket és evidenciákat törte meg,hanem a fejlett országok lakosságát bizonytalanította el mind saját jövőjüket, mind a politikai rendszerük megfelelő voltát illetően. Ezzel párhuzamosan Putyin a maga módján reorganizálta az orosz államot és ezt követően a saját államhatárain túl is nagyobb befolyásra törekedett.

Eltekintünk annak felvázolásától, hogy mindez hogyan vezetett az USA Európa iránti érdeklődésének fokozatos csökkenéséhez, az EU szaporodó válságjelenségeihez, kríziseihez és hogy az orosz befolyás növekedése hogyan érintette különféle formában a kelet-középeurópai térséget - ismertként feltételezve ezt. Ezek a folyamatok lépésről lépésre mentek végbe és explicit formában nem vezettek a keleti bővítés újragondolására. Ma azonban már erre utaló jelek is szép számmal akadnak.

Korai lenne ma értékelni, hogy mik a konzekvenciái Trump elnök NATO és euroszkeptikus nyilatkozatainak, valamint Oroszországgal kapcsolatos nagyfokú megértésének. Távol vagyunk attól, hogy az amerikai politikai és katonai establishment feladta volna befolyási igényét régiónkkal kapcsolatban. De hogy az 1990 utáni offenzív lendületnek nyoma legfeljebb a Baltikumban látszik, az nyilvánvaló. Ahogy az a Trump féle elképzelés az EU-ban isegyértelmű visszautasításra talált , hogy akár katonailag is vegyék át az USA-tól a regionális felelősséget.

Az EU-nak válságjelenségei sorában amúgy is egyre több baja van a V4 csoporttal. Ha nem is egyforma mértékben, de ezek az országok tagságuk több, mint 10 éve alatt gazdaságilag nem közelítettek megfelelően az EU magjához, politikájukban és értékrendjükben pedig - lehet mondani - egyre távolabb kerültek tőle. Ugyanakkor nyíltan blokkolják azt a mélyítési folyamatot, amelyet a fejlett uniós államok egy része kikerülhetetlennek tart. Ennek következtében került előtérbe és minden bizonnyal kerül valamilyen formában megvalósításra is a többsebességes Európa.

A Brexit konkrét megvalósítása folyamatosan megmutatja, milyen károkat okoz a formális kilépés az EU-ból. Ezért a többsebességes Európa kialakulása során kevéssé valószínű, hogy a nemzeti szuverenitásukat középpontba állító tagországok erre az útra lépnének, még akkor sem, ha a kohéziós politikából vagy a közös agrárpolitikából származó pénzügyi transzferek elapadnának. De ha a formális tagság meg is marad, a magországok alighanem még az eddiginél is kevésbé fogják indíttatva érezni magukat, hogy beavatkozzanak az elkalandozó országok kül-és belpolitikájába. Sőt, a maguk orosz-politikáját is szabadabban tudják alakítani mind gazdasági, mind politikai tekintetben, ha ők és  Oroszország között ott van egy - valamilyen formában azért EU tag - Köztes-Európa. Ez pedig nagyon más, mint a keleti bővítés mögött állt koncepció volt.

Ha Európa sub rosa oldja meg keleti politikája újragondolását, mit tehet az Egyesült Államok? Azt, aminek jeleit úgyis látjuk. Mind katonai, mind pedig esetleges politikai érdekeit bilaterális alapon érvényesíti, amelyben egyaránt szerepet játszik az alku és a nyomásgyakorlás. Ezért Kelet-Középeurópa sem tud (és talán nem is akar) az USA-val szemben tömbként fellépni. És természetesen ugyanez igaz az orosz-kapcsolatokra nézve is.