Merre tovább, EU?

 Az EU hosszabb ideje válságban van, Ez mindenekelőtt koncepcionális, szervezeti válság. Legfontosabb szervében, a Tanácsban a tagállamok kormány-vagy államfői ülnek sok kulcskérdésben az egyhangú szavazás követelményének bilincsében. A Bizottság csak részben önálló entitás, mert a Tanács végrehajtó szerveként a mandátuma korlátozott. Mindez azzal járt, hogy az Unió sorra-rendre nem tudott válaszolni a világ változásaira és folyamatosan lemarad a világ más nagyrégióihoz képest. De ami igaz az Unióra, az fokozottan igaz a tagállamokra. A választók előtt az elitek iránti bizalom megroppant, így a tagországi kormányok ki vannak téve a választók türelmetlenségének és kiszámíthatatlanságának, Nem csoda, hogy így nem a nagy kérdések megoldása, egy a jövőre vonatkozó átfogó koncepció keresése, hanem csip-csup lokális problémák kötik le a figyelmüket, amiktől újraválasztási esélyük függ, s ezt viszik magukkal az EU-ba is. Ráadásul Európa se mentes a populista kórtól, amely az eddig konszenzuálisan a liberális demokrácia alapján álló, konszenzuskereső euroatlanti világba bevitte a flagráns nacionalizmust és a tekintélyuralom különböző formáinak mételyét.

Az EU válságának leküzdéséhez új lehetőségként ígérkezett a Parlament tagjainak közvetlen megválasztása, ami nagy legitimációt biztosít az intézmény számára. A remény részben valóra vált azzal, hogy az új Parlament valóban a Tanács ellenpólusa lett és nagyonis hajlandó alapkérdésekkel elvi alapon és jövőorientáltan foglalkozni. Munkatempója is impozáns. De beleütközik az alapszerződés biztosította vétójoggal megbénított Tanácsba. A helyzetet bonyolítja, hogy míg a választópolgárok európaszerte ragaszkodnak az integráció látványos vívmányaihoz, a közös pénzhez és a schengeni rendszerhez, az integráció további mélyítése iránt nincs választói nyomás.

Az EU sikeresen esett túl egy másik krízisen: a Brexiten. Az integráció mélyítését kezdettől fogva  ellenző Nagy-Britannia kínkeservesen végrehajtott kilépése nem mélyítette az EU válságát, hanem határozott, egységes és feladata magaslatán álló szervezetnek mutatkozott. Nem mondható el ugyanez egy másik krízis, a pandémia kezeléséről.

Az Unió lendületes fejlődését gátló vétójog megkerülésére búvópatakszerűen felbukkanó lehetőség, miszerint egyes előrelépéseket nem maga az Unió tenne meg, hanem vagy az eurozóna, vagy pedig a megerősített együttműködés jegyében a fejlett tagállamok egy csoportja. Ennek perfektuálására azonban eddig hiányzott az egyértelmű vezetőerő. Kérdés, hogy a megalakulandó és nem nagy parlamenti többségre támaszkodó hárompárti koalíciós német kormány, illetve a megválasztandó francia elnök ilyen lesz-e. A másik út az integráció számára az, hogy ha a folyamatosan blokkoló tagországokat arra szorítják rá, hogy vagy felhagynak a blokkolással, vagy távozzanak az Unióból.

Az előre vezető közös út megkeresésének halogatása eddig lehetségesnek bizonyult, csak a gazdasági, politikai és katonai szerepvesztés volt az ára. Kérdés, hogy egy lehetséges újabb gazdasági válság, egy ökológiai katasztrófa, egy újabb technikai forradalom vagy egy népvándorlás összeroppantja-e az Uniót, vagy újra életre galvanizálja.

Döntetlenek fogságában

 A tegnapi német választásokon Merkel Merkel nélküli pártja ugyan vereséget szenvedett, ám összességében azt mondhatjuk, hogy az eredmény döntetlen lett. Hárompárti koalíciónak kell alakulnia, ha nagykoalició nem jön újra szóba. A középpártok közül a Zöldek egyértelműen a szocdemek iránt mutatnak affinitást, a FDP viszont a keresztény pártok iránt. Vagyis elhúzódó koalíciós tárgyalásokra számíthatunk, amelyek kompromisszumokkal végződnek. Tehát Németországnak nem lesz olyan kormánya, amely a szükséges változásokkal bátran, program - szerűen szembenéz. Következésképpen az EU-ban sem számíthatunk rájuk a lényeges változások kezdeményezőiként és motorjaiként. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy ha egy alkalmas kancellár kerül a kormány élére, akkor egy jövőbeni akut gazdasági - pénzügyi vagy egészségügyi vagy környezetvédelmi válság esetén ne állhatna feladata magaslatán és ilyen válság ne kényszeríthetne ki struktúrális változtatásokat Németországban, illetve az EU-ban. A német választás pozitívumaként kell elkönyvelnünk, hogy ha egyszer a választók láthatóan nem szimpatizálnak markáns változásokkal semmilyen tekintetben, akkor legalább ennek megfelelően  megbuktatták a szélsőséges pártokat.

Mint ismeretes, más módon vezetett  döntetlenre az USA elnök - és szenátusi választás. Ott ugyan két markáns koncepció harcol egymással; de a választók polárisan megosztottak és a győztes demokraták többsége minimális. Így a legfontosabb törvényjavaslatok átpréselése nem csak az ellenzék mindent kihasználó ellenállása miatt ütközik nehézségbe, hanem a saját párt nem elkötelezett, a félidős választásokra sandító szenátorai, kormányzói, képviselői miatt is. Ennél a fajta döntetlennél a kormányzási furfang segíthet, vagy szintén az, ha a közeljövőben válságok kényszerítik ki válaszul a különféle radikális változásokat.

A  kevésbé kulcsfontosságú országokban is megfigyelhető ez a döntetlen közeli választói megoszlás: hol az egyik, hol a másik formában. A boldogabb európai országokban ez a sokpártrendszer bonyolult formáit ölti, ahol viszont egy radikális (jobboldali) irányzat került hatalomra, ott -elnagyoltan fogalmazva - a nagy-és középvárosi választók állnak szemben a rurális vidékek választóival.

Ezeket a döntetleneket valójában egy tudomásul venni nem akart amorf veszélyérzetre adott válaszként lehet értelmezni. Az egész emberiséget fenyegeti a környezet fokozatos élhetetlenné válása. Fenyegetik az új, ismeretlen járványok. Közben egy technikai forradalom is végbemegy, amely tovább polarizálja a Föld régióit, de a fejlettebbek körében is felforgatja a korábbi munkamegosztást. Mindez azzal jár, hogy nem lehet az eddigi módon élni, amit pedig mindenki megszokott és sokan jól érezték magukat benne. Érthető, hogy az ezzel kapcsolatos félelmek és különféle reakciók juthatnak kifejezésre a mostani szavazatokban a tradicionális politikai opciók mellett.

Az euroatlanti világ korábban  gazdaságilag és katonailag globális vezető szerepet játszott Ez a múlté, de Kína nem csupán utólérte ezt a nagyrégiót szinte minden tekintetben. De ezt kihasználva kihívást is intézett ellene, amióta birodalommá alakította önmagát. Ez nem valami absztrakt atomháborús fenyegetést jelent, hanem mindennapos gazdasági behatolást és sokarcú kiber-háborút. Vannak, akik erről tudomást venni se hajlandók, vannak, akik hatékonyan válaszolni akarnak erre a kihívásra. Ez ugyan nincs tematizálva a különféle választási csatákban, de a háttérben kétség kívül ez is meghúzódik a politikai szférában és a választók egy részénél.

Összefoglalva tehát a sok döntetlen erősen megköti a politikai szféra kezét, amely iránt - különféle, nem részletezendő okokból - a közbizalom szintje is alacsony. Így aztán  meg kell várnunk a különféle kríziseket és azokra kell a politikai tényezőknek és a lakosságoknak jól vagy rosszul válaszolniuk.

Két választás Európában

Azt nem lehet mondani, hogy a 27-ek EU-jában az történik, amiben a két nagy - Németország és Franciaország - megállapodik, de azt igen, hogy ellenükre semmi lényeges nem történhet. Feltéve, ha valóban egyetértenek. Ha azonban nem, akkor az EU gyakorlatilag akcióképtelen. Eddig a Merkel - Macron páros az egyetértésnek azt a fokát megvalósította, amellyel az EU igen kockázatos kihívásokat, mint pl. a Brexit megrázkódtatások nélkül átvészelt, ám az egyetértés nem volt olyan fokú, hogy az EU régóta esedékes reformját legalább együtt körvonalazták volna.Jelenleg mindkét "nagy" választások előtt áll. E miatt az EU sok lényeges tekintetben béna kacsa és a kötélhúzás a Tanács és a Parlament, illetve a Bizottság és a Parlament között folyik.

 Jelenleg az időben közelebbi választás kimeneteléről csak annyit tudhatunk, hogy Németország politikáját a jövőben nem a merkeli örökség fogja meghatározni. Alighanem négy párt közül háromnak kell koalícióra lépni a stabil kormányzáshoz, de hogy melyik kerül a négy közül ellenzékbe, azt előre nem tudhatjuk. Azt meg még kevésbé, hogy az új kormány milyen Uniós politikát fog folytatni. Az azonban látható, hogy a pártok választási versengésében nem az uniós kérdések állnak a középpontban, így kizárható, hogy rövid távon Németország előállna markáns kezdeményezéssel. Más kérdés, hogy ha közben bármilyen válsághelyzet alakulna ki, arra hogyan, mennyire kezdeményezően fog az új német kormány válaszolni. Az mindenesetre szinte kizárható, hogy bármilyen politikai extremitást képviselne.

Még ennyire sem előrelátható a 2022-es francia elnökválasztás kimenetele. Macron pártjának összeomlásából nem következik az újraválasztás kizárhatósága, de egyelőre túl sok az elnökaspiráns,  így nem tudhatjuk, milyen irányzatot fog képviselni a majdani kihívó. Az a mai közhangulat alapján majdnem kizárható, hogy a hagyományos értelmezés szerint valamilyen politikai szélsőség képviselője kerülne az Elysée palotába. De közben még bármi történhet a világban, s ha ilyesmi nem is zavar bele a kampányba, akkor se tudható, hogy az új elnök a nemzeti, vagy az európai problematikát fogja előtérbe állítani. Minthogy az új francia adminisztráció hivatalba lépésekor van esély arra, hogy a német politika, s ezen belül a német Európa-politika megformálódik, Macron újraválasztása esetén azonnal megindulhat a francia-német egyeztetés, új elnök megválasztása esetén erre alighanem tovább kell várni.

Ha a két választást  az Unió szempontjából szemléljük, abból az következik, hogy rövid távon a béna kacsa állapot kikerülhetetlen. Optimális esetben a Parlament az, amelyben nem csak elszigetelt kérdésekben alakul ki elsöprő többség, hanem ebből összeáll egy koherens agenda, amelyre a Tanácsnak válaszolnia kell. A Bizottság jelen állapotában ebben csak epizodista, S az, hogy a Tanácsban - amelynek két legnagyobb súlyú tagja a német kancellár és a francia elnök - lesz-e egy lehetséges parlamenti "csomagra" fogadókészség 2022 után, az nagyrészt a két választás eredményétől függ - külön külön és együttvéve.

Motto ehhez a bloghoz

Figyelmeztetés!

Világossá szeretném tenni bejegyzéseim, netán blogom néhány tucat olvasója számára, hogy nem tudom, milyen korunkban az igazán jó világ. Nem is hiszem, hogy ez valahol is meg fog valósulni.

Számomra lényeges különbség van a mindenkori kisebb és nagyobb rossz között.Van ugyan olyan, hogy a kisebbik rossz kövezi ki az utat a nagyobbikhoz, de ez nem általános szabály.Kérem, ezt lássátok a bejegyzéseim mögött, nem többet. Meggyőzni senkit se akarok, csak együtt gondolkodni azokkal, akik amúgyis többé - kevésbé hozzám hasonlóan látják a dolgokat.

Fb. bejegyzésem Afganisztán tanulságáról

Vajon a NATO vezető körei

az afganisztáni kudarc után rájönnek-e, hogy geopolitikájukhoz érdemes lenne szociológus,etnológus és valláskutató szempontjait is meghallgatni a tervezés során?

Miért lehet a mai, felgyorsult világban is nyári uborkaszezon a nagypolitikában?

Lehet, hogy a kérdésre a legbambább válasz a leginkább megfelelő : a nagypolitika főszereplőinek és szerteágazó apparátusaiknak is szüksége van évente a pihenésre. Ez pedig csak akkor lehetséges, ha a szövetségesek és ellenfelek is ugyanakkor nyaralnak, különben bármikor mindenütt mozgósítani kellene akár az egész masinériát. S a világ mai állása szerint az északi félgömb nyara erre a lassúbb járatra a leginkább alkalmas. Ebben az évben speciális ugyan a helyzet, hogy a Covid.járvány produkálhat olyan helyi szituációkat, amelyek komolyabb állami beavatkozást igényelnek és amelyeket a helyi politikai elit kell mérlegeljen és eldöntsön - de ez sem zavarja meg a nyarat jobban, mint a helyi aszályok, áradások, erdőtüzek.

Természetesen nincs szó arról, hogy a nagypolitikai uborkaszezon mindenre kiterjedne. Vannak igen lényeges folyamatos "üzemek" is, továbbá az elhatározott nagyobb politikai változtatásoknál a munka derekát célszerű akkor végezni, amikor a villódzó napi események nem kavarnak bele a nagy projektekkel foglalkozók munkájába -s - nem utolsó sorban azoknak az elemző és döntéselőkészító csoportoknak célszerű az uborkaszezon alatt kidolgozni azokat a politikai csomagokat, amelyeket azután a politikusok ősszel bontanak ki.

Idén némileg más a helyzet Magyarországon. A kormány a közelmúltban élezett ki nemzetközi politikai konfliktusokat, valamint jövő tavasszal itthon választások lesznek. Ezért heves propagandaháborúba kezdett abban a nem alaptalan reményben, hogy a takaréklángon üzemelő ellenfelei nem fognak hasonló vehemenciával miatta a pástra lépni.

A magyar kormány számára a következő ősz amúgy is jelentős kihívásokat tartogat. A geopolitikailag legfontosabb USA adminisztráció alighanem leltárt csinált az első félévéről és finomhangolja azokat a lépéseket, amelyeket otthon és a Föld különböző régióiban meg akar tenni az otthoni félidős választásokig. Ez a magyar kormánynak nem sok jót ígér. Az EU vezető államában, Németországban pedig esedékesek a választások, amelyeknek bármi is az eredménye, az eltérő helyzetet produkál az eddig megszokott és gátlástalanul kihasznált kapcsolathoz képest.

Ám még a nagypolitikai kivételt jelentő Magyarország polgárainak is (a Covid negyedik hullámának árnyékában) az idei, szokatlanul meleg nyár az uborkaszezont jelentette. Méginkább azokban az országokban így volt ez, ahol sem a helyi politika, sem a járvány nem zavarta meg a nyarat. Hogy aztán mindenkire várjon az ősz - az eddig nem pontosan körvonalazódott politikai, világgazdasági és járványügyi felhőivel - netán viharfelhőivel.

Tempó és demokrácia

 Nem kétséges, hogy a gazdaság,a haditechnika, és a mindennapi élet  különféle elemeinek változásai  folyamatosan felgyorsultak és a korábbinál sokkal komplexebbé váltak. Aki ezt a tempót fel tudja venni, az általában jól jár, aki nem, az kiszorul. Ez azzal jár, hogy gyors döntéseket kell hozni és azokat maradéktalanul végre kell hajtani.

Ezzel szemben ott áll a politikai rendszer, A demokratikus államok - egy lassúbb tempó körülményei között- olyan optimális döntésre törekedtek, amelyek nem csak  jók legyenek, de egyben a különböző érdekcsoportok és tágabban a választópolgárok is elfogadják, Az alkotmány, az intézményi rendszer és annak hivatali rendszere erre épült fel, Ez pedig nyugodt és viszonylag stabil körülményeket feltételez és ebben a változások lassan; hosszas procedúra eredményeképpen jönnek létre. Ha közben a világ megváltozik, akkor a kétféle követelmény ellentmondása a végrehajtó hatalmon csattan. Az kerül olyan helyzetbe, hogy gyors, olykor radikális döntések lennének szükségesek, de a súlyok és ellensúlyok rendszerében ezek szinte lehetetlenek.

Lenne ennek az ellentmondásnak demokratikus megoldása, ha a különféle erők képviselői összeülnének és megállapodnának, hogy a berendezkedés alapvető megváltoztatása nélkül hogyan lehet szabadabb kezet adni a végrehajtó hatalomnak. E helyett a végrehajtó hatalom első számú embere szokta szelídebb vagy durvább eszközökkel tágítani a mozgásterét - nyilvánvalóan a többi szereplő rovására. Alternatívája ugyanis az, hogy kerüli a konfliktust és csak a következő választásokra koncentrál, nem törődve azzal, hogy ez országára nézve milyen következményekkel jár.

Egy állam végrehajtó hatalmának első embere nem csak erőszakosan képes magának szabadabb kezet szerezni, hanem úgy is, hogy ugyan mellőzi a hosszú egyeztetési szakaszokat, de minden fontos erőcsoportot, intézményt meg tud győzni arról , hogy igaza van a látszólag határsértő döntéseiben. A gyakoribb eset azonban az autokratikus irányban való elmozdulás. S ezt vagy azért támogathatja az állampolgárok többsége, mert életkörülményei javulnak, vagy azért, mert az autokrata vezető olyan médiaviszonyokat teremt és olyan demagógiát alkalmaz, amely a választót az ő szavazójává teszi.

Mindebből általános tanulság, hogy a világ tempójának felgyorsulását, mint alapvető tényt tudomásul kell venni és így azt is, hogy a végrehajtó hatalmak mozgásszabadságának növekedni kell. Ezért azoknak a politikai és civil erőknek, amelyek élesen szembenállnak az autokratikus tendenciákkal, ma már nem a klasszikus hatalommegosztást és annak procedúráit kellene védeni illetve visszakövetelni, hanem olyan megoldásokat kellene kidolgozni (megfelelő szakemberek bevonásával) és népszerűsíteni, amelyek szabadabb kezet adnak ugyan a végrehajtó hatalomnak, ugyanakkor hatékony intézményi és lakossági demokratikus kontrollt is biztosítanak felette.