Fb. bejegyzésem a magyar kormány csődelkerülési lehetséges manővereiról

 Kétszer ugyanúgy becsapni?

Az Orbán rendszer egyszer már került csőd közelébe. Akkor egy huszárvágással látszólag megváltoztatta addigi politikáját és az IMF-hez fordult kölcsönért. Ez megnövelte a tőke bizalmát, a magyar fél tárgyalt és tárgyalt és juszt se vett föl IMF hitelt. A tárgyalások ködfátyolán át kimászott a csődhelyzetból így is. Most az EU-s pénzekhez hozzájutással tudná elkerülni a fenyegető csődöt. Adva lenne a recept: megígéri az EU-nak hogy megváltoztatja a kifogásolt dolgokat, hogy megkapja a pénzt, de valójában időt húz és végül nem teljesíti igéreteit. Ez akkor működőképes, ha a másik oldalon kötözni való idióták ülnek, akik nem ismerik az IMF történetet, vagy nem akarnak tudni róla.

EU - a la carte?

 A Pax Americana keretei között az egyre fejlődő európai egység a pontosan, jogszabályokban rögzített integráció útján haladt. Ahol nem alakult ki egységes döntés, ott igyekeztek kerülő úton jutni el ugyan oda vagy ha ez sem ment, akkor a kérdés lekerült az aktuális napirendről. Az fel sem vetődött, hogy ne az egységes jog és a rend kérdőjeleződjék meg. Jobban mondva a belépéskor a tagok kaphattak különféle derogációkat, s ezek hosszú ideig meg is maradtak, ám kalkulálhatók voltak.

A külső és belső körülmények változásása megkövetelte volna az EU radikális reformját, de ehhez mindmáig hiányzik az egyöntetű közös akarat. Sőt a nyugati világ szerkezete is alapvetően megváltozott. Korábban gazdaságilag, katonailag, politikailag az USA dominálta azt, amelynek az európai pozíciója első számú prioritás volt. Mára az USA első helye legalábbis megkérdőjelezhető és nem minden amerikai érdekcsoportnak  Európa a magától értetődő első számú partnere. Ha tehát korábban se került sor az EU reformjára, most még kevésbé van esély erre egy egységes rend és jog keretei között. Annál is kevésbé, mert ma már nem lenne elég az elitek kompromisszuma. Az egyes tagországokban a választások is minden alkalommal kockázati tényezőt jelentenek, minthogy a már nem eleve egy párthoz kötődő választó nem láthatja át a sok meghatározó tényezőt, illetve azok együttállását, ezért nem ezt mérlegelve szavaz, hanem indulatok vezérlik. Ez pedig mindenfajta politikai tervezést megkérdőjelez. Most például az Európa sorsába leginkább beleszólni tudó három ország közül USA-ban és Franciaorszáhban politikai társbérlet van kilátásban, Németországban meg olyan hárompárti koalíció adja a kormányt, amely alapvető kérdésekről másképp gondolkodik. Tehát előrehaladni akkor lehet, ha az érdekek és értékek történetesen egybe esnek és ennek megtalálják az adekvát politikai formáját.

A világ, a régió fejleményei azonban nem mindig blokkolják az integráció előrehaladását. Az Ukrajna elleni orosz agresszió éppenhogy egységbe rántotta az EU és a NATO tagországait és többé kevésbé közös fellépésre késztette. Az agresszió kiváltotta sokk és a válaszul adott szankciók hosszabb távon is kikényszerítik e két szervezet valamilyen reformját. S ennek nem mond ellent, hogy az első hetek evidensnek látszó közös akcióit hónapok elteltével már több kétség kíséri és nem evidens a további közös lépések tartalma és formája sem. Ám kénytelen-kelletlen valahogy folytatni kell a közös akciókat akkor is, ha az egyes államok egymástól eltérő utak megalapozását igyekeznek ennek során biztosítani.

A kényszer-alkalmazkodást tekinthetjük a pillanatnyi zűrzavar következményének, amit később szisztematikus megállapodássá kell fejleszteni. De láthatunk ebben más lehetőséget, jövőképet is. Fejlődhet mind a NATO, mind az EU olyan irányban is, hogy az aktuális evidens közös lépéseket minden olyan tagország önként meglépi, mely egyetért vele és ha lesz, amelyik orszá kimarad belőle vagy a megoldás jogilag "kócos", azt a többség elviseli abban a reményben, hogy az idő fog mindent elrendezni. (v.ö. Ukrajna és Moldova valamiféle csatlakozása az EU-hoz). Vagyis egy a la carte megoldás lehet korszerűbb és hatékonyabb, vétójoggal nem terhelt, mint a korábbi, rendezettebb, de a felszín alatt ellentéteket hordozó model.

Fb. bejegyzésem az EU-ról és a NATO-ról: mit tudnak Magyarországról és azt hogy mérlegelik

 Nehogy véletlenül

bárki is azt higgye, hogy az EU-nál és a NATO-nál minden számot tevő ember ne tudná grammra, hogy mi folyik Magyarországon. Pontosan mérlegelik, hogy ha mást csinálnának, mint amit, az milyen következményekkel járna számukra - és ennek alapján döntenek. Persze tévedhetnek - és akkor megisszák a levét. De végig róluk van szó és nem rólunk. Nekem is voltak téves elképzeléseim, hogy talán nem tudják, de idővel megértettem, hogy miről van szó.

Hülyék voltak-e az EU alapító atyái?

 

Olyan alapszerződést alkottak meg, amely a Liberum veto elvét tartalmazta. Ez a szabály méltán rosszhírű a lengyel történelemből: sikerült egy országot évszázadokra tönkretennie. Ezt az alapítók nyilván tudták de nem tartottak tőle, mert egyrészt a közös érdeket erős kapocsnak tudták, másrészt a tagok tárgyalási kultúrája olyan volt, hogy méltán lehetett számítani a mindenkori kompromisszum megtalálására. A mérleg úgy nézett ki, hogy a szuverenitásról való részleges lemondás ára a döntések gyakori elhúzódása, mely utóbbi az akkori körülmények között nem látszott túl nagy bajnak.

Azóta sok minden megváltozott. Egyfelől a világ felgyorsult, ami az elhúzódó döntéseket igen nagy bajjá tették, másfelől ma már a tagok között nem közös a tárgyalási kultúra. De arra se lehet számítani, hogy a közös érdek olyan erős kapocs, mely felülír minden váleménykülönbséget. Ha egy ország kormányfője a csatlakozás mellett úgy érvelhet, hogy jelenleg valamivel több érv szól a belépés mellett, mint ellene, az előrejelzi, hogy ez meg is fordulhat és az Unióban széthúzás keletkezhet.

Ilyen formán a Liberum veto összes keserve bármikor mindennapos valósággá válhat és tönkreteheti az Uniót. Hogy ez mégse közvetlen veszély, annak oka, hogy az EU rokonszervezete, mintegy kiegészítője a NATO, ahol a rutinszerű vétózás nem működik. Ez az oka, hogy a bénító Liberum veto kiiktatása az alapszerződésből csak erős érdek, de nem a nap parancsa.

Fb. bejegyzésem az orosz atomfenyegetésről

 Atomfenyegetés

Vajon az orosz külügyminiszter fenyegetését mennyire kell komolyan venni? Az ukrajnai agresszió két hónapja alatt Oroszország politikailag és katonailag leértékelődött. Az eddigi eszközökkel lényegében nincs esélyük azt helyreállítani. Ezzel szemben a világ egyik legnagyobb atomarzenáljával rendelkeznek. Ha a helyzet úgy alakul, valamiféle atomfegyver alkalmazása mindenképpen riadalmat keltene és egy újabb, régóta fennálló általánosan betartott küszöb átlépését jelentené.

Nehéz megmondani, hogy a küszöb átlépése milyen haszonnal járna Oroszországnak, ha egyáltalán járna előnnyel.

Ha ez így van, lehet-e az atomfegyver ügyét üres fenyegetésként figyelmen kívül hagyni? Aligha, mert a taktikai atomfegyver bevetésével földgömbünk még kevésbé biztonságos hellyé válna. Ezen túlmenően az orosz vezetés kamikaze módon képes lehet valóságos atomháborút kezdeni, ha végképp megszorul. Ezért ha található olyan kompromisszum, amivel a háború kirobbantói úgy gondolják, hogy megőrzik arcukat és a megtámadottak el tudják fogadni, akkor ezt aktívan keresni érdemes. Ha nem, akkor tehetetlenül várni kell, hogy hogyan váltják be a fenyegetést.

1Mária Darics

2 hozzászólás

1 megosztás

Tetszik

Hozzászólás

Megosztás

Elhúzódó háború?

 Az orosz invázió az összes jel szerint villámháborúnak volt szánva. Minthogy az kudarcot vallott, sokan - beleértve e sorok íróját - arra számítottak, hogy az oroszok egy részleges eredményt győzelemnek fognak deklarálni és ezzel a konfliktusnak ez a szakasza lezárul. Most viszont egyre több jel mutat arra, hogy kevés esély van kompromisszumra. Ez elhúzódó effektiv háborút jelent Ukrajnában.

Oroszországban a Putyin féle vezetés és a hadsereg nyilvánvalóan megadta a felhatalmazást arra, hogy ezt a háborút minden rendelkezésükre álló eszközzel folytassák Ukrajna térdrekényszerítéséig. Kérdés azonban, hogy ez egy permanens háború kezdete-e részükről, vagy határt szabnak a hódítási tervüknek - legalábbis egy időre. De ez utóbbi helyzetben nem világos, hogy milyen erőforrásokkal képzelik megvalósíthatónak a meghódított terület konszolidálását. Ugyancsak nem világos, hogy az általuk kialakított geopolitikai helyzet eltűréséhez milyen nemzetközi konstellációt remélnek.

A másik oldal részéről sem tudható, hogy a nemzetközi rend brutális megsértésére hogyan akarnak és hogyan tudnak reagálni. Elfogadhatónak tartják-e azt a perspektívát, hogy fokozatosan maguk is hadviselő felekké válnak, vagy ettől visszariadva az agresszor megbékítésére fognak törekedni. 

Valószínú, hogy a dolgok ilyen alakulása az egész glóbuszunk katonai, politikai és gazdasági átalakulását indukálja, amire hosszabb távú tervek minden bizonnyal sehol se születtek. Ebbe beleértve a jelen konfliktusba nem belebonyolódó nagy stratégiai "játékos" Kínát is.

A sok ismeretlen ellenére az világosnak látszik, hogy egy elhúzódó háború rosszabbnál rosszabb perspektívát ígér. Ám az eszkaláció elkerülése vagy akárcsak korlátok közé szorítása egyedül és kizárólag az orosz vezetés kezében van - nem zárva ki a kamikaze-mentalitást sem.

Fb. bejegyzés arról, hogy mit érthetett félre a magyar ellenzék

Ellenzéki politikusok gyakran hivatkoznak arra, hogy a lakosság mekkora többsége EU és NATO párti. Ebből ők (akárcsak a törzsszavazóik) úgy veszik, hogy tehát nyugatbarát. Pedig ez távolról sem ilyen egyszerű. Sokféle ressentiment él a nyugattal szemben, amit professzionalista agitproppal elő lehet hívni. Az ellenzékiek meg ezt szokás szerint hitetlenkedve nézik és nincs rá magyarázatuk. Kutatni, elemezni kéne ezt a problémát.