A parlamentáris demokrácia rendszere ismét válságban

A XX. század első felét le lehet úgy írni, hogy az a parlamentáris demokrácia válságának kora volt. Európa (majd az USA is) belesodródott az I. Világháborúba, amelynek kezdetén az egymással kibékíthetetlen ellentmondásban lévő parlamenti pártok mindkét oldalon kéz a kézben megszavazták a hadihiteleket. A háború akkora úr lett, amely gyakorlatilag nem engedett teret a megszokott pártpolitikai csatározásoknak. A Világháborúnak végülis lettek győztesei és vesztesei, a veszteseknél összeomolhattak monarchiák, nagy területeket veszthettek el, új országok születhettek Európában - de a fennmaradt feszültségek ellenére a parlamentáris demokráciák a legtöbb korábbi hadviselő országban átmenetileg  konszolidálni tudták működésüket. Ám az évtized végére a gazdasági világválság ismét destabilizálta a belpolitikai helyzeteket - akár járt ez az intézményrendszer átalakításával, akár nem. A diktatórikus, egypárti jellegű berendezkedés nem csak Szovjet-Oroszországban valósult meg, hanem Olaszországban, Németországban, majd Spanyolországban is - egyes kisebb országokban pedig szintén a tényleges váltógazdaságot nélkülöző tekintélyuralmi berendezkedés kerekedett felül. Így sodródott bele a fejlett világ a II. Világháborúba, amelynek során a náci Németország által megszállt területeken a demokratikus államok összeomlottak és bábkormányok alakultak, Nagy-Britanniában a két domináns párt nagykoalíciója függesztette fel a pártrivalizálást, az USA-ban pedig a négyszer újraválasztott elnök került szinte monarchai pozícióba.

A II. Világháború után a gazdaságilag fejlett demokratikus országokban egy félszázados virágkor következett be, amelynek meg voltak a maga korlátai- mindenekelőtt a folyamatos háborús fenyegetés, a fegyverkezési verseny formájában. De a nagy tömegek élete szinte folyamatosan, látványosan javult, turisztikai és telekommunikációs horizontjuk tágult és meg volt az az illúzió, hogy a gyarmati rendszerek felbomlása után a demokratikus berendezkedés világszerte terjedőben van. A személyes fogyasztás növekedése mellett munkaidőcsökkenés, oktatási expanzió, biztosított öregkor és egészségügyi ellátás is javította az életkörülményeket. Mindez oda vezetett, hogy az egyes országok állampolgárai a helyzetükkel alapjában meg voltak elégedve, a korlátokat elfogadták és így nem volt akadálya sem a politikai váltógazdaságok, sem a sokpártrendszerek működésének - kizárva a hatalomból az esetleg jelentkező rendszeralternatívákat. Annál is kevésbé, mert a szovjet rendszer bukásával a legközvetlenebb rendszeralternatíva is eltűnt a színről.

Közben a világ alapvetően megváltozott. Egyfelől végetért a gazdaságban és a társadalomban az ipari korszak, másfelől a nemzetköziesedés vált markánsan meghatározóvá. Ez egyre inkább megszűntette az állampolgárok áttekintését (vagy legalábbis annak szokványos illúzióját) az őket körülvevő viszonyok fölött. De cserében a szinte vallás szerepét betöltő fogyasztási lehetőségeik (konzumerizmus) egyre tágultak. Lehet utólag elemezni, hogy hogyan rekedt meg nagyobb társadalmi csoportok jövedelmi helyzetének javulása különböző országokban, sőt következett be abszolút és relatív visszaesés helyzetükben a jövedelmekben és a munkaerőpiacon, de ezt egy ideig elfedte, hogy széles tömegek olyan tárgyak, hálózatok és egyéb lehetőségek birtokába kerültek, amelyekről korábban nem is álmodtak.A jövővel, a biztonsággal kapcsolatos aggodalmak is jobbára személytelenek és univerzálisak voltak: demográfiai robbanás, környezeti veszedelmek. Közben a nyilvánosság szerkezete is megváltozott: a nagy televíziós és rádiós korporációk és a mértékadónak tekintett világsajtó helyét egyre inkább átvette a lokális- és a bulvármédia, majd az interaktív számítógépes hálózatok. Így a "nagypolitika" különféle kudarcai meglehetősen szórtan jutottak el a választópolgárokhoz és inkább a politikai érdektelenség, mint frusztráció vált ennek következtében általánossá. Ezért ebben az időben a felbukkanó proteszt-mozgalmak sem tudtak nagy tömegekre hatni. A felső szférában a változások és az áttekintő képesség csökkenése baljós lehetett volna, ha komolyan szembe akartak volna nézni vele. A gazdaságban egyre nőtt a tőzsde szerepe, ahol mindent az aznap és a másnap jelentett, nem pedig a fundamentális trendek. Ez átrendezte körükben a jövedelmi, vagyoni és befolyási viszonyokat is A politikában meg a horizont a következő választás lett, mégpedig nemzeti szinten, mert ott lehetett hatalomhoz jutni, vagy attól elesni. Így aztán a folyamatos és nemegyszer tendencia-jellegű változásokhoz való koncepciózus alkalmazkodás, illetve annak átgondolt befolyásolni akarása esett áldozatul a választási ciklusok szempontjai miatt. Ez visszahatott a politikus-kiválasztási folyamatokra is.

Egyre inkább úgy tűnik, hogy a 2008-as pénzügyi világválság fordulatot hozott. Hirtelen sokan ráébredtek, hogy "azok ott fenn" nem tudják garantálni, hogy a dolgok rendben és biztonságban haladjanak előre. Hitelét vesztette az "önszabályozó piac" dogmája, mert baj esetén szemmel láthatólag az államoknak kellett szabályozóként és ellenőrként közbelépnie. A politikusoknak azonban se felkészültségük se eszközeik nem voltak a fundamentumok átszabására - nameg idejük sem volt rá. Azonnali távon kellett elejét vegyék a pániknak, utána pedig a monetáris politika , az olcsó pénz bizonyult eredményes válság-áthidaló eszköznek, amivel a gazdaság és a mindennapi élet folyamatosságát biztosítani tudták. Mindezt abban a reményben, hogy majd az autonóm gazdaság magához tér, segítség nélkül ismét a növekedés motorjává válik. Ez mindmáig nem következett be. Sőt a perspektíva se bíztató: a küszöbön álló robotizáció sem a foglalkoztatást nem fogja növelni, sem a jövedelmek elosztását egyenlőbbé tenni.

Ezzel párhuzamosan szinte futótűzként terjed a fejlett országokban a bizalmatlanság talaján kifejlődött establishment-ellenesség. Ezt egészen különböző politikai irányzatok önjelölt figurái tudják meglovagolni. Árujuk mindenekelőtt a közönséges nacionalizmus,. amely a "miénk" fölötti áttekintést ígéri a "vérünket szívó" külső instanciákkal szemben, de ez kombinálódhat a tekintélyuralom magasabbrendűségének hirdetésével a liberális demokráciákhoz képest, vagy a háborús vereség révén évtizedekre kompromittálódott fasiszta-náci eszköztár felélesztésével. Ezt egészíti ki a háború gondolatának visszahozása is - szemben a centrum békés évtizedeire jellemző háborúellenességgel. Vagyis minden tekintetben visszatérést ahhoz a gondolkodáshoz, amely nem ismer mást, csak zéró összegű játékokat.

Azt nem kell bizonygatni, hogy a Brexit-népszavazás eredménye vagy Trump elnökké választása miért felkiáltójel ebben a folyamatban. Úgy látszott azonban hogy a kontinens fejlett országainak választópolgárait ez kellőképpen megijesztette és visszaterelte a centrum, a változásra hajlandó korábbi establishment- szárny irányába. De a német választás (és ami utána következett) eléggé cáfolni látszik ezt a megnyugvást. Az új Európa "építésére" vállalkozó CDU-t és SPD-t a választók megbüntették: alakíthatnának újra nagykoalíciód, de akkor a következő választásokat biztos elvesztenék. A számszerűleg lehetséges "Jamaica" koalíciót nem sikerült megalakítani, mert a kispártok identitásuk őrzésének partikuláris szempontját egyértelműen elébe helyezték egy esetleges közös sikerben való részvételnél. Egy kisebbségi kormány Merkellel az élén nemzetközi szinten gyenge lenne, különösen az ilyen elhúzódó koalíciós kísérlet kudarca után. Pedig Németország vezető gazdasági és katonai körei alighanem mögötte állnak. És mindezek tetejében ott virít a német politikai színpadon az eddig elképzelhetetlen, relatíve befolyásos szélsőjobboldali párt.

A német választásoknak a működőképes és teljesítőképes parlamentáris demokráciát megkérdőjelező volta fényében másképp kell látnunk a francia helyzetet is. Igaz, hogy Macron a centrum, az establishment reformhajlndóságú képviselőjeként meggyőző győzelmet aratott. De ezt egy személyéhez kötött ad hoc új párt élén érte el, teljesen romokba döntve mind a jobbközép, mind a balközép tradicionális néppártjait. Ez pedig ingatag, személyes sikerhez, vagy kudarchoz kötött politikai alakzat. S vele szemben viszonylag stabilan ott áll Le Pen szélsőjobboldali tömbje - kontrasztként a megszokott parlamentáris demokráciával. Nem túl bíztató konstelláció.

Nem látunk a jövőbe. Nem tudjuk, hogy a parlamentáris demokráciának - esetleg megváltozott formában - vannak-e mozgósuló tartalékai, amelyeket a mostani kihívások előhívhatnak.  Ez ugyan nagyonis a rendszer kérdése, de már nem a mostani válságé.