Vizipóló

Nézi az ember a meccset és nem egészen érti. Vagy egészen nem érti. De ha szurkol, akkor ez nem túlzottan zavarja. Tudja, hogy melyik a csapata, örül akkor is, ha a játékosa átlövésből gólt dob, akkor is, ha kapusa látványosan véd. Ha ezt az ellenfél produkálja ugyanezt, akkor búslakodik. De nem ilyen tiszta helyzetekből áll a meccs. Kavarodás, a labda a hálóban, gól. Vagy nem gól, hanem kiállítás és az ellenfélnél a labda. Vagy látszólag nem történik semmi és jön egy váratlan bírói ítélet. Mert egyszerre három meccs folyik. Amit látunk, amit a játékosok a víz alatt művelnek egymással ahányan csak vannak és amit a bíró(k) fütyül(nek) a szabályok, a szabályok sajátos értelmezése vagy egyszerűen úri kedvül szerint. De az egészet keretbe foglalja az óra és az eredményjelző tábla. Legalább tudhatjuk, hogy hol tartunk és hogy állunk.

A világ folyása még ígyebbül van. Nincs medence, a játékosok nem viselnek meghatározott színű számozott sapkát, nincs óra, nincs eredményjelző tábla, szabályok ugyan vannak, de szabálykönyv nincs, bírók itt is, ott is vannak is meg nem is. Mégis nézzük, mert izgalmas, mert a sorsunk függhet rajta, mert egyes akciók láthatóak és értelmezhetőek. Bár nyáron állítólag szünetel a játék.  Készülnek edzéstervek, folynak átigazolások. De azért esnek váratlan gólok, összecsapások. Mi vaan?

Tekinthetjük reménytelen káosznak, ami folyik. Csak a víznél maradva: hallhatunk a kiszáradás veszélyéről csakúgy, mint a tengerszint elárasztással fenyegető emelkedéséről. Ha valamelyik fél kezd jól állni, legyinthetünk, hogy nyugi, a java még hátra van. Gondolhatunk új összecsapásokra, hálószggató gólokra, sőt új csapatok előbukkanására is. Új szabályokra is. Meg lelkiismeretes, megvesztegethetetlen bírókra is, kezükben varázspálcával.

De így, vagy úgy, nézzük, nem nézzük, látjuk, nem látjuk, kár áltatni magunkat,


mert földünkön az idő érik,
zajtalanul és félelmesen.

Változó világrend - változó politikus-szerep

A korábbi világrend valamennyire stabil és tartós volt ahhoz, hogy országonként és országokon túl tisztázódjék a különféle hatalmi csoportok mozgástere, vetélkedésük és kooperációjuk megszokott szabályszerűségei. A gazdasági, az erőszakszervi és a titkosszolgálati erőcsoportok tudták, hogy céljaik megvalósításában nélkülözhetetlen szerepe van a politikának - a törvényhozóinak és a végrehajtóinak egyaránt, ezért egyszerre igyekeztek rá nyomást gyakorolni és alkalmazkodni a politika oldaláról érkező nyomásokhoz.

Ahogy egyre több területen a változások kezdtek kimozogni a régi feltételek keretei közül, úgy egyre több akarnok csoport került abba a helyzetbe, hogy kilépjen a korábbi korlátok közül. Ez a maguk körében történhetett akár nem deklaráltan, akár brutális nyíltsággal, arra azonban vigyázniuk kellett, hogy a nemzetközi rendnek ne okozzanak olyan károkat, amelyet az képtelen elviselni. Ez utóbbira - pusztán jelzésként - két utalás. Az egyik a pénzügyi szféra nemzetközi, de USA központú hipertrófiája, amely a 2008-as válsággal tette próbára az egész világrend működőképességét. A másik a putyini Oroszország, amelyet addig, amíg megmaradt földrajzi határai között, a világ szemhúnyással tudomásul vett, de amikor elkezdte túllépni a földrajzi határait, beleütközött nemzetközi szankciókba és kezdik minden szempontból fekete báránynak tekinteni.

A világrend fölfeslésének szinte minden országban tömegesen voltak kisebb - nagyobb személyes vesztesei. De a vesztes helyzetébe került maga a politika is, mert egyre kevésbé volt képes a maga törvényes eszközeivel eleget tenni a tőle elvárt funkcióknak. Ez bizonyos régiókban lázadásokhoz, puccsokhoz és folyamatos háborúkhoz vezetett, máshol a szervezett rend irreverzibilis felbomlásához. A már említett Putyin féle Oroszország is egyfajta válasz az anómiás állapotokra: a politika bizonyos szereplői az erőszakszervi-titkosszolgálati elit egy részére támaszkodva centralizált tekintélyuralmi rendszert vezettek be, amit a lakosság többsége el is fogad "rend" gyanánt. Ez a model bizonyos régiókban vonzónak látszik - így mindenek előtt a volt Szovjetúnió egyes hajdani tagköztársaságaiban. De ez a model került bevezetésre Törökországban is és a vonzóerő jelentkezik az EU-n belül több keleti, volt szocialista országban is.

Ám a régi politika csődje az USA-ban és Nyugat - Európában is jelt adott magáról populista mozgalmak és politikusok felbukkanásával is. Ennek csúcspontja a Trump jelenség és az, hogy belőle az USA elnöke lett. Ordító inkompetenciája és az addigi politikai model megváltoztatására tett kísérlete nyilvánvalóan sikertelen és később is az marad. De lehetetlen nem látni, hogy az USA bizonyos gazdasági és erőszakszervi körei, amelyek a korábbi status quoval elégedetlenek voltak és Trump regnálásában lehetőséget látnak pozíciójuk javítására. Nyitott kérdés, hogy végülis a trumpizmus összesímul-e egy republikánus politikával és hogy kikovácsolódik-e egy olyan markáns demokrata párti alternatíva, amely a következő választásokon  leváltja azt, vagy pedig váratlan, szokatlan új politikai képletek jelennek-e meg az USA-ban. Így a politikában és a mindennapi életben előtérbe kerülhet az USA szövetségi állam mivolta is, ami a XX.-sz.-ban kifelé sokat veszített a jelentőségéből. De akárhogy is alakul, szinte lehetetlen az, hogy a zavaros állapotok ne vezessenek az ország nemzetközi befolyásának erősebb csökkenéséhez, mint amennyit a nemzetközi változások amúgy is kiköveteltek volna.

Ugyanígy a politika szokatlanul új jelenségei kerülnek előtérbe az európai kontinens nyugati részén is. Az EU elődintézményei be nem vallva az USA dominancia árnyékában alakultak úgy, ahogy és ez mindmáig így maradt. Nem utolsó sorban azáltal, hogy az EU nem vált tényleges katonai entitássá, hanem a NATO garanciájára hagyatkozott. A többféle válságtól sújtott EU élet-halál helyzetbe került a Brexit és Trump fenyegetést jelentő politikája következtében. Ezt elsőként a holland és a francia választók érezték meg, megállítva a megfékezhetetlennek látszó nacionalista, centrifugális folyamatot. A francia Macron személyében egy olyan politikus kapott nagy elnöki és parlamenti felhatalmazást, akinek határozott elképzelései vannak egy új, innovativ Európáról. A minden bizonnyal újraválasztás előtt álló Merkel ebben felismerte az országa számára egyszeri, vissza nem térő alkalmat, hogy egy történelmi korszak tartamára új és - amennyire ez lehetséges - biztonságos geopolitikai alapot teremtsenek meg, ha gyorsan és határozottan lépnek. Vagyis a német és francia politikusok (és akik majd melléjük állnak) át kell vegyék a prímet a gazdasági és titkosszolgálati erős köröktől és akár részleges ellenállásukat is letörve kell teremtsenek a nemzeti szuverenitáson is átlépő, a nemzetközi színpadon is versenyképes erőt a kontinens előre nem látható méretű nyugati felén. Teremtsenek - feltéve, ha sikerrel járnak. Az előttük lévő út részleteiben nem látható előre, de az biztos, hogy számos belső kerékkötővel és külső ellenérdekelttel kell megvívniok. A sikernek ezen felül az is feltétele, hogy egy többé-kevésbé kalkulálható, kooperációra hajlamos és képes meghatározó világkörnyezet vegye körül Európát, amiben ugyancsak több múlik a különféle politikai erőkön, mint amit az utóbbi évtizedekben megszoktunk.

Ha a politikai szférára világszerte a megszokottnál több és nehezebb feladat hárul a belátható jövőben, felvethető, hogy ugyan honnan kerülnének elő az erre alkalmas személyek. Természetesen ex ante semmiféle garancia nincs, de bizonyos keretek között a feladat elviseli a próba-hiba módszert is, ha lehetséges a rotáció. A próbálkozóknak meg segítségül ott a híres-hírhedt, adaptálható De Gaulle-i jelszó: Mi, vagy a káosz!

Forrónak ígérkező magyar ősz

Mindenki el van rá készülve, mégse tudjuk, milyen lesz. A kézenfekvő kontextus a 2018-as parlamenti választás lenne, de valószínűleg ennél sokkal többről lesz szó. Többről, mert erősen valószínű, hogy ősszel az EU-ban is alapvető változások kezdődnek. Így a tét nem csak a következő parlament  székeinek elosztása, de még csak nem is valami változtatgatás a magyar alkotmányos rendszerben. Ennél több : helyünk Európában.

Még nem tudjuk, konkréten milyen döntési helyzet elé fogja állítani az EU azokat a tagállamait, amelyek belépéskor vállalták az euro-övezethez csatlakozást, de ezt mindmáig nem teljesítették. Az viszont szinte biztos, hogy meg fog fogalmazódni ezzel kapcsolatban valamilyen döntési alternatíva, amely elől kitérni nem lehet. Ezért legfeljebb tudni lehet, hogy a jelenlegi magyar kormány mindenféle fokozott integrációtól húzódozni szeretne, de hogy erre mik lesznek a lehetőségei, illetve a húzodozásnak mi lesz a kalkulálható ára, az még homályban van. Valójában azonban csak három főbb út képzelhető el: a kényszerű csatlakozás a magországokhoz, annak elvállalása, hogy az ország másodrendű tagja lesz az Uniónak, illetve a kifarolás magából az Unióból.

Amit mi tudhatunk, azt természetesen tudja a magyar kormány is - sőt alkalmasint ennél többet is. Ezért biztos, hogy több változatban készít forgatókönyveket és hozzá igyekszik rendelni a megvalósításhoz szükséges eszközeit is. Azzal azonban tisztában kell lennünk, hogy bármelyik forgatókönyv kerül is előtérbe, a kormány a lakosság felé mindegyik változatban erőt akar majd mutatni - rálicitálva az eddigiekre is.

A magyar ellenzéki pártok közül lehet tudni, hogy melyek azok, akik egyértelműen EU és integráció pártiak. Ebben számukra kedvező az a tény, hogy a magyar lakosság masszív többsége is EU párti. Hátrányuk viszont nem csak az, hogy információk hiányában nem tudnak forgatókönyvekben gondolkodni, hanem elsősorban az, hogy nincs stabil tömegkapcsolatuk, képtelenek tömegeket mozgósítani és leköti őket az egymással szembeni akciózás. De ugyanezt mondhatjuk el a fővárosi civil-mozgalmakról is: egy-egy akción túl nem tudnak stabil, hatékony politikai tényezővé válni. Az ősz során - ha az nagyon más lesz, mint egy választási kampány - az ellenzéki szférának egyetlen eszköze marad, a tehetséges rögtönzés. S ha ezt ma is tudja, minimális mértékben erre is rákészülhet.

Ám a magyar forró ősznek lesz még egy fontos tényezője: az EU mértékadó körei. Ott a változások kezdeményezőinek számolniuk kell a potenciális ellenzőkkel is, hogy kontrakarírozzák ezek lehetséges lépéseit. S ebből a szempontból adottság, hogy a magyar miniszterelnök már eddig is provokációival bajkeverőként szándékosan felhívta magára a figyelmet. Így politikája,személyisége , gazdasági, katonai és titkosszolgálati háttere és külföldi kapcsolatrendszere az EU meghatározó szereplői számára kalkulálhatóvá vált. Ezért a tervezés és a lebonyolítás során ősszel lépéselőnyben lehetnek vele szemben, amely a kimenetel szempontjából döntőnek bizonyulhat.

Mindez egyben azt jelenti, hogy ha 2018-ban országgyűlési választások lesznek Magyarországon, azok már nem a mai körülmények között fognak lezajlani, hanem csak pontot tesz az addigra már lezajlott fejlemény-sor végére. A magyar lakosság, amely akkor az urnákhoz járul, nagy valószínűséggel csak elviselője lesz a feje fölött folyó őszi küzdelmeknek és csak a véletlen hozhatja úgy, hogy maga is résztvevője legyen a forró történetnek, amely évekre eldönti sorsát.

Ha működik és ha nem

A gyorsvonat piszkos, a hűtés-fűtés üzemen kívül, a WC undorkeltő, a vonat késik. Ennek ellenére működött a vonat? Az attól függ, hogy mi volt tegnap, tegnapelőtt. Ha akkor is ilyen volt a helyzet és semmi nem történt, akkor az utasok szerint működik. Na de hol az a pont, amikor már nem? Járatkimaradás? Lesz, aki már ezt annak érzi, Visszakéri a jegye árát és kitalál valami helyettesítő megoldást a maga számára. De lesz, aki elfogadja, hogy aznap délelőtt egy másik járattal jut el a célpontjához. Ha nincs ilyen alternatíva, akkor már többen ítélhetik úgy, hogy nem működik a vonat. Ha pedig a vonat ugyan elindul, de félúton megáll és közlik, hogy nincs tovább, akkor alighanem nagy lesz a felháborodás és a csalódott utasok együtt fognak ennek hangot adni.

Ugyanez igaz a közszolgáltatások többi területeire nézve is - akárcsak a hivatalnak packázásaira. Nem lehet pontosan tudni, hogy mit fogadnak el az ügyfelek működésnek, mit tartanak rossz működésnek és mikor gondolják úgy, hogy ezt már egyáltalán nem lehet működésként elfogadni. Sokat számít ebben a precedens és sokat, ha trendet érzékelnek.

Ha egy országban azt látják - hallják, hogy bizonyos "vikingek" kezébe hirtelen rengeteg pénz és vagyontárgy kerül (törvényesen? törvénytelenül? netán testreszabott törvények révén?), akkor ezt vérmérsékletük szerint tudomásul veszik és egy volt szocialista országban nem történik semmi. De ez nem jelenti azt, hogy nem alakulhatnak úgy a körülmények, hogy frusztrált csoportokban ez a tudás hirtelen aktivizálódik.

Ha egy országban azt hallják, hogy a kormányzat mindenben sikeres és aztán hallhatnak javuló makrogazdasági adatokról is, meg arról is, hogy ilyen, meg olyan nemzetközi összehasonlításokban sikerült jó alaposan lecsúszni, azt sokan így ítélik meg, sokan úgy, meg van, aki elereszti mindezt a füle mellett. Ahhoz a valóságnak a sikerpropagandával olyan látványosan kell ellentmondania, mint a magyar labdarúgásban, hogy a propaganda hiteltelenné váljon. De történni akkor sem történik semmi.

Mit érlel mindez? Előre nem láthatjuk pontosan. Aki meg van arról győződve, hogy a trend az általános működésképtelenség felé mutat, az számíthat a NER hirtelen összeomlására. Aki el tudja képzelni, hogy a FÁK terjeszkedni tud jelenlegi EU és NATO tagok felé is, az elképzelhet ilyen jövőt is. Ami elképzelhetetlen, az az, hogy egy Magyarország adottságú ország egyedül valami mindenki mástól eltérő sajátos úton járjon és maradjon tartósan működőképes - akármilyen színvonalon.

Mindennapos terrorveszély - hozzá lehet-e szokni?

Az Iszlám Állam államként a bukás szélén áll, ezért a fejlett országokban terrorcselekményekkel akarja fitogtatni erejét. Amíg ez ténylegesen sporadikus, fenyegetés formájában viszont mindenütt hatni tud, addig politikai célját elérheti vele. Eredményes akciói megdöbbenést és pánikot okoznak, az "iszlám terrorizmus" pedig ellenségképként rögzül, amely visszahat a különféle iszlám kisebbségek és a többségi társadalom viszonyára. Kérdés azonban, hogy ez a helyzet korlátlanul eszkalálható, vagy legalábbis tartósítható-e, vagy pedig egyfelől kialakul-e ellene a hatásos társadalmi védekezés, másfelől a hozzászokás révén csökken-e eredményes pszichológiai fegyver mivolta.

Az emberek az állandó veszélyekhez általában hozzászoknak. Bármennyire is tragédia az érintetteknek egy-egy autószerencsétlenség, a hétről hétre megismétlődő hírek nemigen változtatnak a közlekedés rendjén, a lakosság közlekedési szokásain - még a leginkább veszélyes üzemnek tekinthető motorkerékpározás tekintetében sem és mindez nem okoz hisztériát. De ugyanígy tekinthetünk a fegyvertartás veszélyeire az USA-ban: bármennyi hírt is kapnak az emberek fegyverrel elkövetett gyilkosságokról, visszaélésekről, a többség makacsul kitart a fegyvertartás szabadsága mellett.

Amikor a II. Világháború alatt a front közeledni kezdett Magyarországhoz, az egyre gyakoribbá váló légiriadók, bombázások nagy riadalmat keltettek. De az ismétlődés, sőt a veszély fokozódása az élet mindennapos velejárójává tette mindezt és a tényleges bajokat alig tetézte a bekövetkezőktől való rettegés. E tekintetben a megszállás alá kerülés jelentett új félelmeket, ám az elhúzódó ostrom, vagy a település többszöri megszálló-cseréje ismét csak az apátiát hívta elő.

Kissé más a helyzet a járványokat illetően. Az új kórokozó vagy a ritkán visszatérő járvány tud pánikot és hisztériát kelteni, adott esetben a bűnbakképzés is megindul. Ezzel szemben a "megszokott" járványokat bizonyos belenyugvással fogadja a lakosság és nem zökkenti ki mindennapos világából.

Visszatérve az elszigetelt terrorista akciók társadalomlélektani hatására azt láthatjuk, hogy a Közel-Keleten ehhez a lakosság hozzászokott mind a fokozott óvintézkedések, mind az egyéni tragédiák formájában. E miatt folytatja mindennapi életritmusát annak gondjaival és örömeivel együtt. Pánikot, tömmeges menekülést csak ennék drasztikusabb katonai akciók váltanak ki.

Nyitott a kérdés, hogy a jelenleg ismert nemzetközi terrorizmus milyen szintig hiszterizálja az európai és északamerikai lakosságot avagy  veszti el igazi hírértékét a médiában. Felvethető az a lehetőség is, hogy két poláris helyzetben a legsérülékenyebb a lakosság: amikor túl jól megy a dolga és túlzottan biztonságban érzi magát, illetve amikor más okokból amúgyis frusztrált, zaklatott. A hatás szempontjából azonban soha nem szabad elfelejtkezni az adott ország médiájának sajátosságairól, az azt kézben tartó erők tudatos manipulációiról.

Bizalomról, biztonsághiányról

A posztmodern világban a személyes kapcsolatok által el nem ért intézmények és reprezentánsaik iránti bizalomnak fokozott szerepe van. Az emberek a kis világukat csak úgy tudják élni a fejlett országokban, hogy bíznak a közüzemek, a tömegközlekedés, az igénybevett egyéb szolgáltatások, az ügyeket intéző bürokrácia és az igazságszolgáltatás stb. megszokott rendjében. Ha ez akadozik, kiszámíthatatlanságot mutat, ahhoz a maguk módján hozzászokhatnak a lakosok, de ez a közbizalom eróziójával, a kerülőutak elszaporodásával és az emberek közti szolidaritás esetlegességével kell együttjárjon.

A helyi és országos politikától is azt várják a választók, hogy tegyék, amit kell ahhoz, hogy rendben menjenek a dolgok. Minden működjön, sőt érzékelhető módon időről időre javuljanak is a körülményeik. Akik ezt megtapasztalják, bíznak is választottjaikban. Ha valami nem tetszik nekik, akkor legközelebb másra szavaznak, remélve, hogy az majd jobb lesz. Akik viszont a politikától nem remélnek semmit, azok nem bíznak és nem is járnak el szavazni. Mindezt a demokratikus berendezkedésű országokra értjük. Ahol viszont a demokrácia többé vagy kevésbé kulissza, ott a bizalom maga is másképp értendő.

A II. Világháborút követően évtizedeken át a demokrácia és a piacgazdaság számos országban biztosítani tudta mind a mindennapi működőképességet, mind a közbizalmat s ezen felül az életkörülmények jelentős javulását is nagy tömegek számára. Amelyik országokban ez speciálisan nem így volt, ott több volt a konfliktus, voltak kisebb-nagyobb krízisek, de ezeken a nagyobb rendszer keretein belül mindig sikerült úrrá lenni. A játéktér elegendő volt olyan korszakos változások békés levezetésére is, mint a gyarmati rendszer felbomlása, mint a hidegháború, majd a detente az államszocialista országokkal, az ipari társadalom vége és a posztindusztriális társadalom kialakulása és fejlődése, majd a globalizáció elmélyülése. Még azt is elbírta ez a berendezkedés, hogy az utóbbi évtizedekben nagy tömegeknek nem javultak az életkörülményei és amit korábban egy kereső biztosított a háztartásnak, azt már csak kettő volt képes. A bizalom közben erodálhatott ugyan, de ez jobbára látens maradt.

A XXI.sz. elején azonban ugrásszerű változás következett be.Ennek indokául elég a nemzetközi terrorizmus nagyobb fokú berobbanására, valamint a 2008-as pénzügyi világválságra utalni. Mélyebb elemzés e mögött a változások és kihívások sokaságát tárná fel, de ez a kettő is elegendő annak magyarázatára, miért vált tömegessé a biztonságérzet megrendülése és ezzel párhuzamosan a bizalommegvonás azokkal szemben, akiknek szavuk, lehetőségük van a nagyobb dolgok eldöntésében. Először anti -establishment mozgalmak és pártok jutottak több-kevesebb támogatáshoz egyik-másik országban, közben ezzel párhuzamosan a szövetségi rendszer peremországaiban több helyen autokratikus kormányok távolodtak el a demokratikus berendezkedéstől és a nagy rendszert összetartó konszenzustól. Ennek a tendenciának a kicsúcsosodását a Brexit és Trump USA elnökké választása jelentette, ami azzal fenyegetett, hogy az egész fejlett világ visszasüllyed egy korábbi történelmi állapotba, amely a világháborúk korát jellemezte.

Úgy látszik azonban, hogy a Brexit Európában Trump elnöksége pedig világszerte riadalmat keltettek, hogy a frusztrált választók túl messzire mentek és ezzel a korábbinál is nagyobb bajt hoztak a különféle országok lakosságának egzisztenciájára és biztonságérzetére. Az establishmentek is impasszt kaptak arra, hogy feladják korábbi halogató, a lakosság türelmével visszaélő, csak bizonyos erősek igényeinek megfelelő politikájukat, de egyben a választók is, hogy ha az establishment egyes körei új, merészebb politikával jelentkeznek, akkor - legalább átmenetileg - meg is adják nekik a bizalmat. Ez hol a régi pártkereteken belül történik, hol azokat elhagyva új politikai alakulatok formájában. A két nagy trauma által napvilágra hozott új információk egyben közös bizalmatlanságot váltottak ki a putyini Oroszország tevékenységével kapcsolatban (kormányokban és a lakosságokban egyaránt), ami szintén új és esetleg struktúraképző fejlemény.

Nem tudhatjuk, hogy a kontinentális Európa magjában  az elsősorban francia-német új törekvések milyen körben és időintervallumban képesek önálló erőként megjelenni a nemzetközi színpadon. Nem tudhatjuk, hogy az USA-ban a két nagy pártban és a nem politikai szférában milyen immun-reakciók indulnak meg a Trump-kísérlettel szemben és azok mire vezetnek az országban és nemzetközi színtéren. Végül nem tudhatjuk azt sem, hogy az euroatlanti világon kívüli nagyobb erők minderre hogyan fognak reagálni. Azt azonban igen, hogy a tét egy valamelyes bizalmon alapuló többé-kevésbé biztonságos világ újrafogalmazódása, beleértve annak gazdasági, technikai, politikai és katonai vonatkozásait - vagy ennek az ellenkezője.

Új időszámítás kezdődik Európában

Valóban most kezdődik? A régi felbomlása nyilvánvalóan nem most. Felfogás dolga, hogy a 2004-ben Rómában elfogadott "Alkotmány" francia és holland népszavazási elutasítását tekintjük-e határkőnek, vagy a 2008-as nemzetközi pénzügyi válság tagállamokat eltérő módon érintő voltát, esetleg valami más fejleményt, eseményt tekintjük a kiindulópontnak. Kétségtelen tény, hogy míg korábban az Unió mindig fel tudta oldani a konfliktusait és továbblépett, az utóbbi 10 évben ez egyre kevésbé járt sikerrel. Ennek világos és félremagyarázhatatlan manifesztációja a Brexit: az egyik legerősebb tagállam kilépési döntésével vége annak a korszaknak, amelyet az EU folyamatos területi és tartalmi bővülése jellemzett.

Ugyanekkorra az EU-t meghatározó külső környezet is megváltozott. Az elődintézményektől kezdve mindeddig az volt az alaphelyzet, hogy az integrálódó Európa fölött ott volt az USA védernyője, amelynek katonai jelenléte a II. Világháború óta folyamatos volt a kontinensen és a NATO keretében biztossági garanciát adott európai tagjainak. Az USA geopolitikai elköteleződése Trump elnökké választásával bizonytalanná vált, így reális problémává vált, hogy Európa (vagy annak egy része) perspektivikusan gondoskodik-e saját biztonságáról. Ugyanakkor Európa keleti környezete is megváltozott. Míg hajdan, a hidegháború idején a Szovjetúnióval és a Varsói Szerződéssel mint potenciális ellenséggel számoltak, Törökországgal pedig, mint NATO-taggal  és EU társult taggal szövetségesként, ez a szovjet rendszer összeomlásával pozitív irányban látszott változni. Egyes volt Varsói Szerződés tagállamok NATO és EU tagokká váltak és Oroszországgal is valamiféle szövetségesi viszony sejlett fel, Törökország nyugati elkötelezettsége pedig vitathatatlannak látszott. A későbbiekben azonban a putyini Oroszország, majd az erdogani Törökország elhajolt a demokratikus piacgazdaság modeljétől és egy autokratikus rendszert épített ki amely a nyugati szomszédai számára is sok tekintetben aktuális illetve potenciális fenyegetést jelent.

A bomlási folyamatok által dominált Európa számára ezek a kihívások kezelhetetlenek voltak. A francia elnökválasztás óta, amelyet minden bizonnyal az Európa-eszmét képviselő pártok győzelmét hozó német választások követnek, egyre egyértelműbben megfogalmazódik egy olyan politika, amely válaszolni akar ezekre a kihívásokra és keresi az erre alkalmas eszközöket és formákat. Ennek közkeletű megfogalmazódása a többsebességes Európa elképzelése, amely az erre hajlandó országokban az integráció eddig nem megszokott formáival, mértékével járna együtt. Ám az nem tudható, hogy a mind szorosabbá váló francia-német együttműködés az Európát sújtó sokféle válságjelenségek milyen széles skálájára fog tekintettel lenni. Ha túl tág frontot nyit, akkor szinte biztos hogy kudarcot vall. Ha viszont túl szűkre veszi a megoldani, vagy legalábbis hatásosan kezelni kívánt problémák sávját és/vagy nem elég körültekintően állítja rangsorba azokat, az viszont azzal fenyeget, hogy nem várt fejlemények elsodorják a kezdeti eredményeiket is.

Egy szoros francia-német kormányzati együttműködés esetében felvetődik ennek demokratikus alátámasztásának kérdése is. Nyitólépésként a legutóbbi választási eredmények bizonyára kellő legitimációs erővel szolgálnak. Ám a két kormánynak folyamatosan ügyelnie kell majd arra, hogy a politikájuk választói támogatottsága megmaradjon, különben az új politika alapja ingataggá válik. Kissé más a helyzet azokkal az EU tagállamokkal, amelyek részvételére számítanak a mélyülő integráció során. Itt ugyanis a demokratikus legitimáció igénye úgy módosul, hogy ezeknek az államoknak a kormányai és választói arról legyenek meggyőződve, hogy érdekeiket a francia-német  politikával való együttmozgás szolgálja, nem pedig a különállás, a más irányokban való próbálkozás.

A többsebességes Európa keretében nyilvánvalóan lesznek olyan tagországok, amelyek az elvileg nyitott, erősen integrálódó csoporthoz nem tudnak, vagy nem akarnak csatlakozni. Itt felvetődik az a kérdés, hogy ezek megmaradnak a "régi EU" keretei között, vagy kilépnek belőle. Ok van annak feltételezésére, hogy a francia-német politika nem tartja érdekében állónak, hogy az EU-n belül egy új kvázi - vasfüggöny épüljön fel. Ezért várhatóan törekedni fognak arra, hogy kellő vonzereje maradjon az alacsonyabb sebességfokozatú Európában való megmaradásnak is. A makacs különutasok "megbékítésére" ez nyilván nem elég, sőt ez nem is lehet cél. Azonban ezek a most hatalmon lévő kormányok aligha lesznek képesek kedvükre rángatni az új rendszer kereteit. Az ilyen országok kormányainak sorsáról választóiknak kell dönteni. Ha ezek a választók netán ténylegesen nem is lesznek döntési helyzetben, az önmagában bizonyítéka az ottani rendszer európai inkompatibilitásának.