Fb. bejegyzésem az USA republikánusokról a választások után

 A republikánusok láthatólag elengedték Trump kezét

Létezik olyan, hogy republikánus politika, vannak céljai, prioritásai. Ennek számukra legjobb érvényesítési eszköze Trump újraválasztása lett volna az elnök ki-és beszámíthatatlansága ellenére is. Azt viszont belátták, hogy a választások eredményének "megfordítása" csak olyan otromba újraszámoltatási és bírósági eszközökkel vagy pedig puccsal lehetséges, amely széles körben kétségessé tenné legitimitásulat otthon és a világban. Ezért belenyugodtak az elnöki ciklus tartamára az ellenzéki szerepbe - nyilván kombattáns ellenzékként ott akadályozva az elnök politikáját, ahol csak tudják. Ennek kritikus területe a szenátus, amelyben van esélyük többségük megtartására. Ám a folyamatos belső hideg polgárháború árthat az USA nemzetközi pozíciójának. A két elit józanságán és kompromisszumkészségén múlik, hogy különféle kérdésekben konszolidálni lehet-e az USA zilált belső helyzetét és nemzetközi pozícióját.

Finis Europae

 Az európai államok a XX. század két világháborújával bebizonyították, hogy nemzetállami keretek között csak önpusztításra képesek. Mindkétszer az USA hozta rendbe azt, amire maguk nem voltak hitelesítve. Az első háború után az USA távozott a kontinensről - kisvártatva jött a második háború. Ennek végén az USA nem távozott, 75 évre kiiktatta az európai gondolkodásból a kontinentális háborút, mint problémamegoldást. A kontinens nyugati felén gazdasági csodát katalizált és kisebbik testvérként szövetségesévé tette a lépésenként integrálódó országokat. A nyugati szövetségi rendszer győzött a hidegháborúban is és ezzel ezt a rendszert kiterjesztette Kelet- Középeurópára is. A Pax Americana védernyője alatt az EU megkapta a lehetőséget, hogy mind gazdasági, mind tudományos, mind katonai tekintetben a fokozódóan globális világrend egyik számottevő gócpontja legyen.

Az európai integráció folyamata azonban elakadt azon, hogy nem sikerült a kidolgozott alkotmányát elfogadtatni. A tagállamok kormányai és lakossága nem azt látták elsődlegesnek, amit kézzelfogható módon a közös pénz és a schengeni rendszer hozott számukra, hanem inkább azokat a partikuláris érdekeket, vagy érdeknek látszó törtekvéseket, amelyeket a fokozódó integráció veszélyeztetett. A 2008-ban bekövetkezett pénzügyi világválság nyomán a nyugati féltekén felerősödött az establishmenttel szembeni általános bizalmatlanság, amely az EU-n belül a centrifugális tendenciák felerősödésében is kifejeződött. Ennek egyik csúcsa a Brexit, a másik az illiberális politikusok, sőt kormányok felbukkanása. Ezekkel szemben az EU tehetetlennek bizonyult. De hogy nem pusztán a jogi akadályok okozták a tehetetlenséget, hanem a valódi politikai akarat hiánya, azt bizonyítja, hogy a megoldásként emlegetett kétsebességes Európából sem lett semmi.

Természetesen a világ sem maradt változatlan Európa körül. Az USA versenytársat kapott Kina személyében, amely - más országok fejlődésével együtt - a Pax Americana erodálásához, majd meghaladásához vezetett. Ez hozta magával  a szűklátókörű Amarica First uralomra vergődését az USA-ban és az abból sarjadó kölönféle új nemzetközi konfliktusokat. És mindez úgy, hogy a rendszer tarthatatlanságát jelentő fokozódó környezeti bajok vagy a megindult negyedik technikai forradalomból következő társadalmi gazdasági problémák nem is igen tudatosultak széles körben.Az EU abben a megváltozott közegben úgy találta magát, hogy minden jelentős tényező az EU de facto vagy akát de jure szétesésében vált érdekeltté. Új perspektívát jelentett volna egy nemzetközi felelősségének ismét tudatára ébredő USA, amely az EU-ban szövetségest lát. Ez ábrándnak bizonyult.

Maradna, hogy a mag-Európa a saját hajánál fogva próbálja magát kihúzni a mocsárból. Ám mivel egy reális vizió és egy abból következő integráció csak hosszabb távon hozhatna sokak számára kézzelfogható eredményeket, vajmi nehéz azzal számolni, hogy ehhez megfelelő szervezeti struktúra, vezetői garnitúra és választói akarat összejöhet.

Miről is szól egy választás?

 Formálisan ezt mindig lehet tudni: ki legyen egy állam elnöke, kik legyenek képviselők egy parlamentben, ki legyen a település polgármestere - mikor hogy. Gyakran van egy konvencionális másik értelmezés is: melyik politikai irányzat győz, lesz a többség a következő cilkusban. De itt nem végződik, hanem csak kezdődik egy-egy választás tétje.

Egy-egy központinak nevezett kérdést kiemelhetnek maguk az egyes jelöltek - ráadásul nem feltétlenül ugyanazt. Kiemelhetnek egy-egy fő tétet a publicisták és az elemzők. Értelmezhetik a tétet kívülállók (egy települési választás esetén az országra figyelők, egy országos választás esetén a külföld), de ami a legfontosabb : maguk a választásra jogosultak külön, külön. Hiszen minden választás alkalmából a lehetséges témáknak mindig egy halmazáról van szó, de ebből a választópolgár kiemel egyet (saját kútfejéből, vagy a mikrokörnyezete vagy éppen a propaganda hatására) aminek alapján szavaz, vagy ilyen híján otthon marad.

A választások eredménye azon nyomban is főbe kólinthatja a "győztes" szavazót a győztes személy értelmezése arról, hogy mire is kapott megbízást, a kialakuló koalíciók stb. De ez még csak a közvetlen reakció. A ciklus időtartama alatt pedig előre látható és előre nem látható fejleményekre adott válaszok mutatják meg igazán, hogy miről is szóltak a legutóbbi választások. Természetesen ezzel kapcsolatban is az eltérő értelmezések és értékelések garmadája láthat napvilágot.

Regionális vagy globális viszonylatban mennél nagyobb súlyú posztra, testületrre vonatkozik az adott választás, annál tágabb a fentiek spektruma.Ez a modern korban mindig is így volt, de a globális interdependencia korában ez  még fokozottabban áll. Vagyis - hogy aktuális példát említsünk - bármit gondol egy USA polgár jövő kedden szavazata tétjéről, aligha gondolja át (nem is lehet képes rá), hogy mi mindent befolyásol, vagy akár dönt el voksával.

Az elmondottak társadalomfilozófiai interpretációja és a demokratikus legitimáció korszerű értelmezése legyen az ezzel foglalkozó szakemberek gondja.

Fb. bejegyzésem a szabálykövetésről a diktatúrában - ma

 Szabálykövetés diktatúrában - ma

Egy diktatúrában számos állampolgár nem tartja legitimnek magát a rendszert, illetve annak egyes törvényeit, rendelkezéseit. Mégse szegül szembe, megtartja vagy tudomásul veszi a rendelkezések nagy részét, idézésre megjelenik stb. Miért?

A legegyszerűbb magyarázat. a megtorlástól való félelem miatt. De mindjárt a második: egyedül van.Nem sokadmagával szegülne szembe a rendszerrel, így nem lát esélyt még részsikerre se. S a harmadik: a rendszer azzal kecsegtet, hogy törvényes úton leváltható, ami mégiscsak fájdalommentesebb út a szabaduláshoz, mint a lázadás. Végül: manapság egy nemzeti diktatúra kénytelen beágyazódni valami nemzetközi viszonyrendszerbe. Ha ennek szabályai többé-kevésbé megfelelnek a rendszert nem legitimnek tartó polgárnak, akkor valamilyen formában ettől reméli sorsa megváltozását.

Ha mindezt a visszájáról olvassuk, akkor azt látjuk, hogy ha a diktatúra az ellenfelei valamelyes kooperációjára tart számot, nem célszerű bizonyos határokat átlépnie. Előszöris a közállapotokat kell olyan szinten tartani, ami lényegesen kívánatosabb, mint a személyes megtorlás. Másodszor valamennyire hihetővé kell tennie, hogy választásokon leváltható. Harmadszor formálisan nem helyezheti kívül magát egy olyan regionális és globális rendszeren, amelyet a vele szenbenállók is elfogadnak. Ha ezekben átlép egy vörös vonalat, akkor számolnia kell lázadással is. Különösen krízishelyzetek idején. Amikor számolnia kell azzal, hogy sok ellenfele összefog és együttesen lép fel.

A német nagytőke és a politika

 1930 körül a német nagytőke lecsatlakozott a hatalomra törő Hitlerhez. Ez üzletileg erősen kifizetődő döntésnek bizonyult - egészen a háborús vereségig. Akkor fenyegette prominenseit a számonkérés, amit azonban a nyugati megszálló hatalmak jóvoltából lényegében megúsztak - egyénileg is, kollektíve is.. Olyannyira, hogy - elfogadva az új 'játékszabályokat"- a Marshall terv egyik legnagyobb haszonélvezője, a nyugateurópai "gazdasági csoda" hajtóereje lett. A heveny hideghábotú és a detente során Németország megkapta a közkeletű " gazdasági óriás - politikai törpe" titulust.

Mindez sose jelentette azt, hogy a német nagytőke kiszállt volna a nagypolitikából. Csupán azt, hogy tudomásul vette, hogy nem ő diktálja azt, hanem alkalmazkodnia kell a mindenkori uralkodó széljáráshoz. Lehetnek saját érdekei, igyekezhet azokat érvényesíteni, de lehetőleg a színfalak mögött. Így kimaradhat uralkodó divatokból, mint a brutális neokonzervatív hullám, vagy pártolhatja az új keleti politika kialakítását saját érdekeitől vezettetve.

Az államszocialista tömb felbomlásakor - amelyben Németország egyedül Magyarország tekintetében vállalt aktív szerepet - megnyílt a lehetőség a két Németország újrargyesítésére. Ennek azonban politikai feltételei voltak. Egyrészt el kellett fogadni a keleti határok megváltoztathatatanságát. Ez a német nagytőke számára nem volt probléma, mert a vasfüggöny lebontása révén a gazdasági behatolásnak semmi akadálya nem volt. Másrészt le kellett mondani a kedves német márkáról és belépni a kockázatos euro-zónába. Ez már keményebb dió volt, de vállalható, ha a mindenkori német kormány és a központi bank kellő nyomást tud kifejteni a konzervatív pénzpolitika garantálására.

Minthogy az egész akkori új európai rendszer az USA világhatalmának árnyékában alakult, számos nagypolitikai kérdésben ezt mind a német kormány, mind a német nagytőke adottságnak vehette és nem volt szükséges és célravezető élesen konfrontálódnia senkivel és semmivel sem. Így amikor az USA erősen szorgalmazta a húzódozó EU keleti bővítését, az európaai országok végül azzal demonstrálták a kényszerű jelleget, hogy nem egyenként, hanem tömbben vették fel őket a tagországok közé. Németország se pro, se kontra nem vállalt önálló szerepet.

A XXI. századra a korábbi világrend alapjaiban rendült meg. Az USA katonai intervenciós kudarcai után egy pénzügyi világválság epicentruma lett, amelyből csak az új rivális, Kína segítségével tudott kimászni. Az USA geostratégiai érdeklődése is áttevődött az Atlantiról a Csendes óceánra. Ezzel párthuzamosan a NATO iránti elkötelezettsége is megrendült és az orosz-politika fontossága is másodlagossá vált. Felesleges tovább sorolni a változásokat, mert mindnek az az eredője, hogy Európának és benne Németországnak újra kell fogalmaznia önmagát és politikáját.Ez mindmáig elmaradt és immár jogos az EU válságáról beszélni.

Az EU-nak nem csupán a nemzetközi gazdasági és katonai erőviszonyok megváltozásával kellene megbizkóznia. Az újabb technológiai forradalom, a környezet gyorsan romló állapota és legújabban a vírus-járvány és a nyomában járó gazdasági és társadalmi válság is határozott változásokat kíván. Ez utóbbiak erősen érintik a német nagytőke helyzetét, mert a status quo ante visszaállíthatatlan és a komolyabb üzleti döntéseknek is közvetlen politikai-geostratégiai következményei vannak.. A most már radikálisan eldöntendő kérdés, hogy integráltan-e, vagy nemzetállami szinten.

Az EU számára az utolsó ésszerű haladék az USA elnökválasztása eredményének kivárása. Ott dől el  ugyanis, hogy az EU esetleges megújulásához lesz-e nagyhatalmi szövetséges, vagy minden nagyhatalom az EU bomlasztásában lesz érdekelt. De akár így, akár úgy, akár 27 taggal, akár kevesebbel a döntés elmaradása a biztos eljelenéktelenedést jelenti az öreg kontinensnek és a közös euro bukott kísérletté válik. S a döntés során Németország (és ezen belül a német nagytőke) ki kell, hogy lépjen az eddigi színfalak mögötti szerepéből, ha nem akarja az egész projektet kudarcra ítélni.

Fb. bejegyzésem az antifasiszta konszenzusról és tabusértőitől

 Az antifasiszta konszenzus

Ezt a konszenzust azok alalkították ki, akik legyőzték a fasizmust. A konszenzus nem csak konceptuális, verbális volt, hanem az országhatárokat is rögzítette. Ez a konszenzus kiállta a hidegháború próbáját is. Az újabb és újabb generációk során ennek élményalapja elhalványult, de a világháborús alapkonfliktus "egyrészt-másrészt" megítélése tabu maradt, nem utolsó sorban azért, mert fenyegeti a sok vér és szenvedés által megalapozott békét. Mostanában próbálkoznak be e tabu megkérdőjelezésébe - s lám, a háború újra a látótérbe lerült.

Fb. Bejegyzésem az emberi természet és a ráció kapcsolatáról

 

Vissza- visszatér ma az emlékem

Legkésőbb 1944 őszére teljesen egyértelmű volt, hogy a hitleri Németország elveszti a világháborút. Ennek ellenére mindvégig láttam embereket, akik ezt nem hitték el és védvonalakban, ellenoffenzívákban, később felmentő seregben, csodafegyverekben, különalkukban és még ki tudja, mi mindenben bíztak teljes meggyőződéssel. Sok időbe telt, amíg végre megértettem, hogy ilyen az emberi természet és a ráció viszonya