Változik-e valami a Schmitt ügy után?

Noha a Schmitt - ügy kormányrajutása óta Orbán első látványos belpolitikai veresége, az is elképzelhető, hogy a felszínen egyelőre semmi se változik. Ami nem jelenti azt, hogy a mélyben se lesznek nagyobb mozgások. Erről azonban csak utólag, a fejlemények fényében tudunk majd meg többet.

A vereség lényege, hogy Orbán és eddigi bizalmasai varázserejében immár nem hisz a saját tábora egy része sem. Márpedig az orbáni meghökkentő vagy megfejthetetlen lépések kritikátlan támogatása, az elháríthatatlan problémák sajátos kezelésének elfogadása ezen a vélt varázserőn nyugodott.A legnagyobb pofont ezért most alighanem azok a láthatatlan közvetítők kapták, akik fenntartják a kontaktust  Orbán és külföldi - mindenekelőtt német - támogatói között. Orbán gazdaságpolitikája és külpolitikája eddig is nehézzé tehették annak "eladását", hogy Orbán zsenije az egyetlen garancia a magyarországi konzervatív pozíciók megtartására, aminek csak a káosz az alternatívája.A külföldi támogatókban megsokszorozódhattak a kérdőjelek.

Az is nehezen elképzelhető, hogy ez a kudarc ne bolygatná meg az erőviszonyokat Orbán legszűkebb boszorkánykonyhájában és körülötte. Akik eddig is nehezen viselték második vonalba szorítottságukat, most alighanem igazolva látják, hogy jobb lett volna őket közelebb engedni a döntéshozáshoz. Titkos világról lévén szó, ebből nem látunk semmit. De azt, hogy a kudarcos gazdaságpolitika épp a közelmúltban élezte ki a harcot az oligarcha mogul(ok) és a tábor más érdekcsoportjai között, azt végignéztük. Most mintha ez ismétlődne meg a sajtó és propaganda területén is. Lehetetlen, hogy ez ne érné el a legbelső magot is.

Még egy körrel kíjjebb szintén felsejleni látszottak ellentétek a  Központ és a helyi képviseletek között. A választókerületi főmegbízottakat parancsszóval bármikor le lehet váltani egy tekintélyuralmi gúlában. A négy évre megválasztott polgármestereket viszont csak egyenként lehet - vagy nem lehet - szoros satuba szorítani. Ebben a meccsben is rontja a Központ pozícióját a Schmitt - pofon.

Pikáns helyzetbe került a jobboldali média is. Közönsége bizalmának megtartása érdekében partizánakciókba kellett kezdenie az utóbbi napokban a hivatalos deklarációk ellenében. Ennek emléke nem törölhető ki egy mozdulattal. Ahogy a jobboldali közgazdászok már egy ideje túlélésük kulcsát a kormány gazdaságpolitikájával (illetve annak hiányával) való szembefordulásban látták, ez a gondolat és magatartás "megfertőzheti" a jobboldali médiamunkásokat is .Különösen, ha ez még az egyes orgánumok tulajdonosai politikájába is beleillik.

Végül itt a legkülső kör, a Fidesz - szavazók. Lehet, hogy ez a politikai vereség lecsapódik a legközelebbi közvéleménykutatásokban, de az is lehet, hogy (még) nem. Ám ha a feltétlen bizalom sokakban belül megrepedt, akkor nem tudni, hogy újabb, kiélezett helyzetekben az mikor és milyen formában tör felszínre. Tehát ha a szavazótábor magjával eddig minden fordulat esetén is biztonsággal kalkulálhattak, mostantól ott se zárhatóak ki kiszámíthatatlan reakciók.

Természetesen a Schmitt- ügy nem csak az Orbánt támogató oldalon hozhat változásokat. Schmitt leégése nem csak az ügyet kirobbantó hetilapnak siker, hanem részesedhet benne az ellenzéki oldalon szinte mindenki, aki próbálkozni akar vele. Lehet, hogy ebből kakofónia keletkezik, lehet, hogy túlbecsülik azt a változást, amit Orbánnak ez a veresége a közönségükben és potenciális közönségükben okoz. Ebből akár zavar is támadhat. De aki az ellenzéki politikában (hivatásosban és civilben) és az ellenzéki médiában jól olvassa a Schmitt-ügy üzenetét, az a következő hónapok során nagyon megerősödhet és a későbbiekben kulcsszereplővé válhat.

Dühös közbevetésem a Fb.-on

A minden fejlemény simfeléséről

Abszolut nem értek egyet azzal, ahogy beállítjátok a dolgokat. Kegyeskedjetek végignézni az elfogadható közvéleménykutatóknál, hogy hogyan alakul Orbán népszerűségi mutatója a választásoktól mostanáig. EZ a legfontosabb indikátor a jelen és a jövő szempontjából ma Magyarországon. És ebből a szempontból nem mérce, hogy emelkedettebb szempontból mi fontosabb minél, vagy hogy ennek ellenére így meg úgy

Fb.komment az MSZP kongresszusa előtt

A háttéralkuk pártja : az MSZP

Nem vagyok az MSZP belső ügyeinek ismerője. Amit időről időre látok, az az, hogy kongresszusok előtt az erőcsoportok megmérkőznek és az erősek elosztják egymás között a pozíciókat. Láthatólag ez történt most is. Az is valószínű, hogy nem minden erős ember, illetve magát erősnek gondoló ember vett részt az osztozkodásban. Ezért alighanem lesznek nagy vesztesek is.
Az, hogy a létrejött új belső koalíció - amely a most háttérbe húzódott régi gárda egyes tagjaival is együttműködik - hoz-e változást a párt politizálásában, csak később derül ki. Lehet, hogy csak hónapok múlva. A szavazók most látható polarizálódásából amúgyis profitált volna valamennyit az MSZP. Ezt a kongresszus és az ott megválasztandó, részben más személyi felállás láthatólag nem fogja megzavarni.

Átkunk : a hungarocentrikus fantáziálás

Magyarország kevéssel Mohács előtt elvesztette korábbi geopolitikai fontosságát, Mohács után egységét és állami függetlenségét. Az ország három részre szakadásának a Habsburg ház háborúja vetett véget másfél évszázad után és alakította ki az országban a maga rendjét.Az ez elleni felkelést, szabadságharcot leverték. A magyar koronát is viselő Habsburg császár a magyar rendi intézményekkel mindenkori belátása szerint bánt. Az 1848-as magyar parlament forradalmi törvényeit az uralkodó szentesítette, de amikor a szembenállás szabadságharccá fejlődött, az uralkodó külső segítséggel leverte azt. Pacifikálta az országot, de a feszültségek megmaradtak. Amikor a Habsburg ház nemzetközi pozíciója meggyengült, az uralkodó kiegyezett a magyar establishmenttel, amely ezt követőleg korlátozott szuverenitását immár tételesen szabályozva gyakorolhatta. A korlátozottság az I. Világháborúban való résztvételben kulminált, amely a dualista Monarchia széteséséhez vezetett a háborús vereség következtében. Magyarország független államiságát a győztes hatalmak állították vissza az általuk önkényesen megszabott államhatárok között. Az uralkodó establishment a hosszú évszázadok után visszakapott független államiságot hangsúlyozottan ideiglenességnek kezelte: király nélküli királyság,  identitása középpontjában az "elcsatolt területek" visszacsatolásának szándékával. Ez utóbbi részleges sikerének ára ismét az ország függetlenségének előbb részleges (az országban hatalmi tényezővé vált a budapesti német követség) majd a német katonai megszállás révén teljes feladása volt, és egyben a részvétel a vesztes oldalon a II. Világháborúban. A magyar államiság helyreállítása a Szövetségesek által megszállt országban a jaltai megállapodás alapján történt, ezen alapult a háborút lezáró békerendszer is. A győztesek közötti konfliktus a bipoláris világrend kialakulásához vezetett, aminek keretében Magyarország a szovjet érdekszféra integráns része lett, amelyben - az ország pártállami vezetésének függő helyzetén túl - tevőleges hatalmi tényező volt a szovjet nagykövetség és nyomatékosította az ország szuverenitásának tényleges korlátait a szovjet csapatok folyamatos jelenléte. Az ez elleni felkelést katonai eszközökkel leverték és a továbbiakban Magyarország teljes jogú részvétele az ENSZ-ben is korlátozott szuverenitásának tudomásulvételével történt. Az ország kiszabadulása a szovjet érdekszférából alapjában nagy nemzetközi mozgások és megállapodások keretében történt, melynek konkrét forgatókönyve a magyar tárgyalásos rendszerváltás volt. A szabaddá vált Magyarország politikai, gazdasági és katonai stabilitása önállóan láthatólag nem volt biztosítható. Ezért kívánatos célként az ország euroatlanti integrációja kínálkozott, amely másfél évtized alatt valósággá is vált - az ország szuverenitása egy részének értelemszerű feladásával, amit a választópolgárok érvényes népszavazásokkal is szentesítettek.
Az elmúlt félezrednek ez a nagyon sommás összefoglalása arra utal, hogy az ország sorsa a fő kereteket tekintve kívülről determinált volt. Az események konkrét alakulásában azonban mindig volt több- kevesebb szabadsága a magyar hatalmi elit, annak egyes csoportjai, illetve kiemelt személyiségei aktív tevékenységének, amelyek együtt jártak a mindenkori helyzet értelmezésével, az adódó lehetőségek azonosításával és az elérendő célokkal kapcsolatos vágyaknak és prioritásoknak a kiválasztásával. A fentebb elmondott rövid történelmi summázatban a különféle szubjektív gondolatok és a magyar szereplők cselekvéseinek gyakorlati következményei is benne vannak.
Érdemes talán a mindenkori vágyak és törekvések sorából egy hol nyílt, hol búvópatak - szerű módon megnyilvánuló makacs szálat kiemelni: "nemzeti nagylétünk" erős emlékét és az álmot ennek jövőbeni visszaállítására. Ez ugyanis állandó eleme volt korábban a nemzetiségekkel kapcsolatos magyar politikának, a 20. században pedig szomszédságpolitikánknak. Következésképpen a nemzeti álom sorsszerűen szembeállította az ebben gondolkodó magyarokat, ezen belül a magyar politikusokat közvetlen környezetünkkel. A vágyak megvalósításához így mindig valami erős külső hatalom tevőleges támogatására kellett számítani, amely vagy csak az ábrándokban létezett, vagy éppen a magát nemzetinek tudó politikát hozta erősen függő helyzetbe a "baráti" nagyhatalomtól. Így a nagynemzeti vágyak eleve kudarcos politikát jelentettek, makacs jelenlétük viszont lehetetlenné tette egy alternatív, a  siker reményét magában hordozó identitás jegyében folyó társadalmasodást. Az ilyen társadalmasodás hiányát szenvedtük a múltban és szenvedjük ma is.
Mindebből nagyon világosan le lehet vezetni a mai magyar kormány egész tevékenységének bírálatát. Ennek az írásnak azonban nem ez a választott tárgya. E helyett annak néhány ponton való megmutatása, hogy az alaptörekvésben rejlő hungarocentrizmus mennyire nyomra rá a bélyegét minden, látszólag különálló, ettől független hazai téma szokásos tematizálására. Aktuális, jelenleg leginkább a "szőnyegen lévő" témákra érdemes ebből a szempontból rátekinteni.
Gazdaság. Eléggé nyilvánvaló, hogy gazdasági bajaink két legfontosabbika az alacsony jövedelemtermelő - képességünk és az alacsony foglalkoztatás. Ezekből vezethetőek le az ország költségvetési és tágabb értelemben pénzügyi problémái. A nem hungarocentrikus közelítés sokoldalú elemzést igényelne, amelyen belül feltárulna, hogy mik ebből a közös európai problémák a nemzetközi munkamegosztásban, mik az európai centrum - periféria problematika közös jellegzetességei, mik kelet - középeurópai sajátosságok és mik a speciális magyar problémák. Ez utóbbiakon belül pedig mik tekinthetők tartós adottságoknak és mik befolyásohatóak ilyen, vagy olyan eszközökkel rövid és középtávon. A nem speciális magyar problémákban pedig milyen közös törekvések támogatása, esetleg iniciálása fontos magyar szempontból. Ezzel szemben a hungarocentrikus közelítés egyfelől mindjárt a makrogazdasági mutatószámok körül matat, másfelől különösebb elemzés nélkül a magyar tulajdon csodatevő erejében bízik mind az infrastruktúra, mind a termőföld, mind a termelő tőke, mind pedig az EU-tól kapott fejlesztési forrásokhoz való hozzájuttatás tekintetében. Ennek jegyében erőszakosan (és kapkodva) direkt módon avatkozik be különféle gazdasági folyamatokba törvényekkel és rendeletekkel, pályázatok "eltérítésével", különadókkal és juttatásokkal. A hungarocentrizmusból következően a kormány bírálói is többnyire ezt vagy azt az intézkedést kifogásolják, szorgalmaznak alternatív részmegoldásokat, nem pedig azt firtatják, hogy az egész megközelítés várhatóan hogyan hat az alapproblémák alakulására.
Közoktatás - felsőoktatás. Ebben a tekintetben némileg más a "lapleosztás" : az előző kormányok politikája tudatosan igyekezett a tartalmi és módszertani problémákat a szakmai nemzetközi trendekbe illeszteni, csak az eredmények maradtak messze el a megcélzottól és az alkalmazott módszerek voltak gyakran voluntaristák és/vagy rosszul célzottak. A jelenlegi kormány a hibák korrekciója helyett egy gyökeresen más, hungarocentrikus politikával jelentkezett. Ez részben egy ideológikus ember - és társadalomkép és nemzeteszme szolgálatába akarja állítani az oktatási rendszert, részben pedig erősen esetleges lobbiérdekek, illetve kicsinyes ellenszenvek kiszolgálására vállalkozik. Ilyen körülmények között a politikai gőzhenger illuzórikussá teszi a koncepcionális vitákat és az adódó kisebb - nagyobb adódó konfliktusokat eleve a kormánypolitika terepén lehet csak megvívni.
Ügynökkérdés. A rendszerváltás óta időről időre tematizált örökzöld az első pillantásra kakukkfiókának tűnik ebben a szövegösszefüggésben. Evidenciának látszik, hogy ezt minden országnak "házon belül" kell megoldania, s hogy a többi EU-tag volt szocialista ország ezt már a maga módján le is zárta, csak Magyarországon mérgezi folyamatosan a közéletet. Nemzetközi vonatkozásként a hírszerzést - kémelhárítást szokás emlegetni. Valójában azonban erősen hungarocentrikus korlátoltság az ügynök- tematikát csupán a hazai morális megtisztulás, illetve a rendszerváltás utáni politikai elit alattomos belharcaként szemlélni. Minthogy Magyarország - mint fentebb beszéltünk róla - a rendszerváltás előtt a szovjet világrendszer része volt, nyilvánvaló, hogy a belbiztonsági szolgálat is - sőt kitüntetetten! - ennek az alárendeltje volt. Ennek a tényen és következményrendszerén túl aligha kétséges, hogy a szovjet titkosszolgálat ezek felül saját ügynökhálózatot is fenntartott. Ez is része volt magának a magyar diktatórikus rendszernek. Mindezen túl nyilván működött itt a többi ország titkosszolgálata is. Tehát ha sikerülne hitelt érdemlően feltárni a magyar titkosszolgálat teljes hálózatát, az sem jelentené a "sárosak" és "tiszták" egyértelmű szétválasztását. És ha vannak gyanúsítások, hogy a magyar hálózat valamilyen formában máig működik, mi az ok annak feltételezésére, hogy a külföldi szolgálatok tevékenysége, ügynökeik, kettős- és hármas ügynökeik 1990-ben légneművé vált. Mindez nem azt jelenti, hogy reális igény lenne ennek a hálónak a nyilvánosság elé tárása. Az azonban, hogy 22 éve úgy folyik az ügynök- vita, hogy erről a dimenziótól még csak szó se esett, a közgondolkodás felszínes hungarocentrizmusának beszédes tanúsítványa.
Ezek kiragadott - esetlegesen kiragadott - példák.Nem is szerepel köztük olyan kézenfekvő aktuális probléma, mint a határokon túli magyarok, vagy a születésszám kérdésköre. Ha azonban valaki átgondolja, hogy az ország múltja és ezen belül a nemzeti álom álmodóinak hol nyílt, hol látens sugalmazása, a velük való - főleg implicit - vita mennyire provinciálissá teszi egész közgondolkozásunkat, az új és új felismerésekre juthat.

A kölcsönös függések hálójában vergődve (Fb,)

A kölcsönös függések hálójában vergődve

Posztmodern, válságok sújtotta világunkban szinte senki se tud megállni a saját lábán. Fel se tudja mérni, hogy akárcsak napi rutinja folytatása hány láthatatlan intézménytől és konkrét embertől függ. Hát még, ha akar valamit. Fogalma sincs, hogy céljai elérésében ki és mi fogja segíteni/hátráltatni. Van olyan ember, aki ezt elég jól viseli, van, aki kevésbé jól.

Nyugodt időszakokban, amikor sok minden a várható módon működik, többen vannak, akik nem firtatják, hogy miért is. Ha viszonylag jól él, ha akar valamit, és azt viszonylag könnyen el is érheti, vagy az esetleges kudarcát könnyen meg tudja magyarázni, akkor nincs oka firtatni az őt körülvevő, élete kereteit adó bonyolult hálók térképét, működésük szabályszerűségeit, helyenkénti önkényességeit. Ezek között a "nem firtatók" között vannak, akik egyáltalán nem kíváncsiak efféle dolgokra, vannak, akik elfogadtak róla valami leegyszerűsített magyarázatot és ez kielégíti őket, vannak, akik a valóságos háló firtatása helyett más, transzcendens kérdéseket tekintenek fontosnak a maguk számára, az köti le szabad kapacitásaikat. A néhány okvetetlenkedő vagy fantaszta ilyen körülmények között marginalizálódik. A többség beéri azzal a választékkal, amit a munkaerőpiac és a mainstream politika, a tömegmédia és a szórakoztatóipar, a lelkekkel foglalkozó egyházi, orvosi vagy vajákosi kínálat lefed. Ezt egészíti ki a személyes kapcsolatok ilyen - olyan világa, amely vagy kapcsolódik az egyént körülvevő hálókhoz, vagy nem és vagy felszínes, vagy kevésbé az. Mindez jó esetben megadja az áttekinthetetlen világba való beágyazottság illúzióját.

Megváltozik a helyzet a nyugtalan időszakokban, amikor a szilárdnak hitt környezet rendszeresen fölfeslik, a hálózatok egyes szakaszai durva jelenlétükkel, mások éppen működésük kimaradásával hirtelen láthatóakká válnak. Fenyegetve van az egzisztencia is, a megszokott életvitel is. Az ilyen időszakra az jellemző, hogy nem csak egyik vagy másik egyén kerül kisebb vagy nagyobb bajba, hanem egyszerre sokan. Ha korábban egy egyén elfogadott önértelmezésében erős volt egy valahová tartozás tudata, akkor kollektív akcióktól várhatja bajai orvoslását. Ez a kollektív akció ugyan rendszerint nem jár sikerrel, de a megzavart világról legalább együtt alakítják ki magyarázataikat, közösen találnak ellenséget és képzelnek gyógymódot. Valamilyen erőt kudarcok ellenére is tulajdonítanak maguknak, illetve kollektívumuknak.

Nehezebb a helyzete azoknak az egyéneknek - és Magyarországra ez a jellemző -, ahol korábban sem volt erős az egyes emberek valahová tartozásának tudata. Végignézték, hogy akik korábban, a viszonylag konszolidáltabb időszakban jutottak bajba, igazi segítséget nem kaptak. Az állam és a karitatív szervezetek valamelyes feladatokat magukra vállaltak, de ezek hatásfoka látványosan gyenge volt. A nem érintettek nem érezték megszólítva magukat a leszakadottakkal kapcsolatban, úgy gondolván, hogy meg van nekik a maguk baja, ezért az erre rendelt intézmények és szervezetek birkózzanak csak meg a problémákkal. A maguk kisebb és a leszakadottak nagyobb bajainak valódi enyhítését, megoldását a nem megszemélyesített jobb jövőtől remélték. Amikor ezek a remények kérdőjeleződtek meg, akkor eddigi tapasztalataik alapján különösebb illúzióik nem voltak, nem lehettek abban a tekintetben, hogy akkor majd épp az ő bajaikban fognak másoktól hatásos segítséget, aktív szolidaritást kapni.

Ilyen helyzetre többféleképpen lehet reagálni. Mindenekelőtt a tanult kultúra alapján az államtól lehet várni, elvárni a saját problémák megoldását. Ha az állam ezt a várakozást nem elhárítja, hanem ködös módon még táplálja is, akkor nagy lelki erő kellene a hozzá fűzött illúzió feladására. Nem is képes erre a többség. A másik "kézenfekvő" reagálási mód (önállóan, vagy az előzőt kiegészítve)a bűnbakképzés. Megy ez egyénileg, külső segítség nélkül is. De ha a kormányzat és a tömegmédia kész paneleket szállít a bűnbakképzéshez, akkor az egyedi megoldások terhét leveszi az egyénekről, annál is inkább, mert gondolhatja, hogy a "szállítóknak" nagyobb a kompetenciájuk a bajok okait illetően , mint neki magának.És mégiscsak könnyebb reménykedni, ha nála erősebbek "harcban állnak" a bűnbakokkal, mint ha egymagában kellene szembenéznie mindenféle arctalan, de nem legyőzhető erőkkel. Aki meg nem hisz a neki rendelt hatalomnak és médiának, harmadik megoldásként ott vannak a radikális ördögűzők, akik még a kollektív fizikai összetartozás élményét is kínálják megváltást ígérő tanaik mellé azoknak, akik bizalmukat beléjük helyezik.

Valljuk be, ezzel szemben csak keveseket vonzhatna a negyedik lehetőség, amelyik a kölcsönös függés hálójának néhány megfogható nagy nyalábjára, tartóelemére hívja fel a figyelmet és nagy nemzetközi erők racionális alkujától reméli és ígéri az élhető élet kereteinek fenntarthatóságát emberek milliárdjai számára - éppen a háló komplex mivoltára alapozva. E negyedik lehetőség akkor és csak akkor tehető sok honfitársunk számára vonzóvá, ha EU tag mivoltunkban sikerül láttatni a bajokkal való sikeres birkózás előfeltételét és ezt a sikeresebb tagországok mindennapjai igazolják is. Lehet erre azt mondani, hogy egyrészt ez az út sokkal bonyolultabb, sok ember számára kevésbé kézzel fogható, mint az - indulatokra is építő - másik három. Igaz. Az az ellenvetés is jogos, hogy a negyedik lehetőség sem adja az egyes emberek kezébe a bonyolult kölcsönös függések hálója megértésének kulcsát, legfeljebb az erről való beszédnek reális alapjait teremti meg.

Miért nem reménytelen mégse, hogy egyre többen megbarátkozzanak ezzel a lehetőséggel? Azért, mert az első két lehetőség kombinált változatát használó jelenlegi hatalom sorra kudarcokat szenved el és egyre több ember számára válik nyilvánvalóvá, hogy csődbe viszi az országot. Remélhető, hogy ebből a csődből a többség nem a harmadik lehetőséget képviselő radikálisok kínálatához menekül, hiszen az csak a kudarcot vallott útnak egy még konzekvensebb változatát jelenti, amelyiknek a jelenlegi világrendben nincs esélye semmiféle sikerre a csőd elkerülésében, vagy az abból való kilábalásban. A negyedik lehetőség tömeges elfogadása azonban spontán módon nem képzelhető el. Ahhoz az azt képviselő politikai erőknek az eddigi rossz helyett jó teljesítményt kellene nyújtania önmaga vonzó és bizalmat keltő erővé tételében, amely képes a jó kormányzásra is, meg arra is, hogy sok embert kivezessen a nehezen kiszámítható világ által kiváltott bevallott, vagy elrejtett pszichés válsághelyzetéből.

Ezzel természetesen az egyén posztmodern kiszolgáltatottsága nem szűnik, mert nem szűnhet meg. De a vele való együttélés válik könnyebbé mind egyéni szinten, mind az egyéneket körülvevő bonyolult hálórendszerben.

A kísérlet neve: totális hatalommegragadás (Fb.)

Totális hatalommegragadás

Itthon szerencsétlenkedés folyik az Orbán- rendszer minősítése körül. Tekintélyuralom? Diktatúra? Kemény demokrácia? Autokrácia? Elhangzanak a pro és kontra érvek és nem jutnak vele előre. Ugyanígy külföldön is folyik ez a terminológiai bizonytalankodás a politikusok és a publicisták részéről. Az Orbán - féle politika egészét sokan az EU szellemével ellentétesnek minősítik, de ennek mibenlétét nehezen tudják markánsan megragadni. Ha pedig a magyar alkotmányt és az egyes törvényeket bírálják, hosszú listák születnek a kifogásokról, amit bele lehet fullasztani egyes részletek kiragadásával előidézhető káoszba.

A rendszer pedig világosan megnevezhető: az élet minden területére kiterjedő hatalommegragadás folyik, amit egyedül az EU-s jog legkeményebb falai korlátoznak. Így nem jön szóba a halálbüntetés visszaállítása, az utazási szabadság korlátozása, a forint konvertibilitásának megszűntetése, a formális intézményrendszer egyes elemeinek teljes felszámolása és néhány más alapjog megkérdőjelezése. Lényegében ezek a kemény korlátok akadályozzák a rendszer egyértelmű minősítését is.

Ha viszont azt nézzük, hogy mi mindenre terjesztik ki a rendszer totális kontrollját, akkor a lista végtelenül hosszú. A politikai intézményrendszertől a gazdaság kulcspozícióiig, a közigazgatástól az igazságszolgáltatásig, a közoktatástól a felsőoktatásig, az egészségügytől a környezetgazdálkodásig, az egyházi ügyektől az iskolai világnézeti nevelésig, a médiától a kultúrális életig, a kiskereskedelemtől a közszolgáltatásokig, a szakmai autonómiák kiiktatásától a szakszervezeti jogok kiheréléséig, a sporttól a szimbolikus szféra egészéig a sort a végtelenségig lehet folytatni. A "foglalás" hol brutális erőszakkal, hol perfid tartuffei módszerekkel történik. De a lényeg ugyanaz: mindent a "központi erőtér" hatalma, sőt pillanatnyi szeszélye alá rendelni. Ez utóbbi, a pillanatnyi szeszély zavarja meg időnként a kiszolgáltatott, alkalmazkodni kényszerülő emberek tisztánlátását is, hogy ne kelljen folyamatosan tudomásul venniük az egy akarattal való szembetalálkozásukat.

A totális hatalommegragadás és annak leplezetlensége megbénítja az állampolgárok cselekvési lehetőségét. De megbénítja az Uniót is: szelleme és intézményrendszere nem a totális szembeszegülésre van berendezve egy ilyen elfajuló tagállammal szemben. Rémlátásra hajlamos szemlélők a mostani állapotot hosszabb időtávra is kivetítik. Holott nem nehéz belátni, hogy éppen ez a fékezhetetlen túlterjeszkedés hordozza magában a hübriszét: ilyen világgazdasági és politikai környezetben ez az irracionális túlvállalás szükségképpen végzetes karambolhoz vezet. Mennél később következik ez be, a kontár, személyes hatáskör nélküli nem hatékony csatlósuralom, a romló életkörülmények és a személyes sérelmek mind több állampolgárt fordítanak szembe magával a Hatalommal.

Amíg ez be nem következik, célszerű, hogy aki nem híve a rendszernek, lehetőleg ne csak saját nyomvonalán próbálja az általa érzékelt bajokat megnevezni, hanem közös fogalmi ernyőként helyezze bele azokat a totális hatalommegragadás világába.

ERM2 (Fb.)

Tabutéma: az ERM2-hez való csatlakozás. Cui prodest?

Ha Magyarország belátható időn belül csatlakozna az ERM2 rendszerhez, attól kezdve a spekulációs támadások ellen nem egyedül, hanem a többi EU taggal együtt kellene védekeznie. Nem jelentene garanciát az ilyen támadások ellen, csak a védekezés lenne olcsóbb és biztonságosabb. Mégis teljes a hallgatás erről. Utoljára Bajnai beszélt róla miniszterelnökként - azóta néma csend.

A magyar kormány láthatóan ódzkodik ettől a kulcsfontosságú integrációs lépéstől, mert az újra a nemzeti szuverenitás egy darabjának feláldozását jelentené. Az ellenállás szimbolikus kifejeződése a forint, mint nemzeti valuta szerepeltetése az "Alaptörvényben". Természetesen a kormánynak konvergencia kódnéven kell emlegetnie az euro bevezetését, de azt a ködös távolba helyezi.

A politikai ellenzék se emlegeti az eurozónához való csatlakozást. Feltehetőleg van párt, amelyik tisztázatlan politikai elképzelései miatt, van, amelyik politikai gyávaságból.

Nem tartja napirenden a témát az EU sem. Ennek oka nyilvánvalóan az, hogy az eurozóna egyes tagjainál is felüti a fejét a válság és kérdésessé válik, hogy megmaradhatnak-e ezek az országok a zónában. Ilyen körülmények között nem látszik célszerűnek egy újabb, sok szempontból erősen problematikus taggal bővíteni a zóna külső körét.

Így a téma ma tabu, noha egy Uniós és magyar pozitív kibontakozás során a probléma nem megkerülhető. Egyelőre nem sejlik fel a pozitív kibontakozás körvonala. Marad tehát évekre ez a fel nem robbant akna, amely végülis megkerülhetetlenebb, mint egy IMF hitelmegállapodás.