Megint egyszer : Köztes - Európa

A Köztes-Európa fogalmát sokan, sokféle értelemben használták. A magyar közgondolkodásban az utóbbi évtizedekben leginkább Szűcs Jenő nagy tanulmánya a hivatkozási alap. Európa kettéosztottságának 1990-körüli megszűnése után ez a fogalom jobbára a múltra vonatkoztatva szerepelt, mert már a közeljövőt is e régió nyugathoz való felzárkóztatása formájában gondolták el. A poszt - Jugoszláv háborúk vége és az Európai Unió keleti bővítése ennek az álomnak a  megvalósulását ígérte.

Ma már elmondhatjuk, hogy a Nyugathoz felzárkózás a szubrégió országainak többségében az eltelt negyedszázad alatt nem járt sikerrel. Ebben egyaránt közrejátszott a múlt öröksége, a világgazdasági átrendeződés, amelyhez egész Európa nem tudott megfelelően alkalmazkodni, valamint a felzárkóztatási terv felületes volta és mögötte az igazi politikai elkötelezettség hiánya. Ezeken felül azok a keleti hatalmak, amelyek korábban hatalmi befolyással rendelkeztek e térségben, újra jelentkeztek (Oroszország), illetve a közeljövőben jelentkezni fognak (Törökország) a maguk befolyási igényével. Azt a sérelmi attitűdöt pedig, amely a régió sok országának lakosságát jellemzi, hatalomcentrikus politikai csoportok kihasználják és erősítik, s ezek a természetes szövetségesei az újraéledő keleti befolyási törekvéseknek.

Az idők folyamán világossá vált, hogy a jelenlegi EU számos okból nem alkalmas a saját válságjelenségeivel való megbirkózásra. Ám a görcsös törekvés az Unió egybentartására, amelyet a siker elengedhetetlen kritériumának tartottak, felülírta az eltökéltséget a sorozatos patthelyzet feloldására. Ennek vetett véget a Brexit. Az Unió egyik, politikai különutakra mindig is hajlamos tagországa népszavazáson úgy döntött, hogy él a Lisszaboni Szerződés 50. cikkelye által a gyakorlatban is lehetővé tett kilépés jogával. Ezzel egy tabu megdőlt és a vezető hatalmak politikusai szembenézhettek az Unió egyik fő problémájával, a tagországok eltérő fejlettségével. A Köztes- Európában ez nem csak gazdasági és társadalmi  dimenziót jelent, hanem a politikai tradíció eltérő voltát is: a centralizált tekintélyuralmi rendszer az utóbbi évtizedekben ismertebb és megszokottabb ebben a szubrégióban, mint Európa többi, akár periférikus részén.

Az EU vezető hatalmaiban megoldásként a többsebességes Európa gondolata kerekedett felül, s ezt az EU, mint egész határozat formájában tudomásul is vette. A végrehajtás kezdete attól függ, hogy a magországok kormányai mikor kerülnek ehhez elég erős politikai felhatalmazás birtokába választópolgáraik akaratából. Ám a hogyant illetően a Köztes-Európa alighanem kiemelt fontosságú probléma lesz. Az ugyanis nyilvánvalónak tűnik, hogy e szubrégió országait változatlanul nem szívesen látnák mondjuk a FÁK szervezetéven. s ami igaz az EU-ra, az még fokozottabban igaz a NATO-ra is, jóllehet az USA NATO-politikája minden, csak nem kristálytiszta. Mindebből az következik, hogy nem lehet cél az, hogy ezek az országok formálisan hagyják el az euro-atlanti integrációt. Ezért a "hosszú póráz" is elegendő előnyt kell nyújtson az érintett országoknak (és azok mindenkori kormányainak), hogy a kilépés ne váljon vonzó alternatívává.

Távlatokban azonban mindez nem jelenti azt, hogy a Köztes - Európa léte olyan fátum, amely elől nem lehet kitérni. A többsebességes Európa terve az u.n. megerősített együttműködés formájában látszik megvalósíthatónak, amelyhez bármelyik tagország csatlakozhat, s amelyik nem, később az is megteheti. Tehát amennyiben az új EU projekt sikeres lesz és vonzó, akkor az 1990-es álomtól, illetve annak praktikusan működő formájától nem kell végérvényesen elbúcsúzni.