Értelmiség és politika - itt és most

A kimeríthetetlen tágasságú témából praktikusan néhány aspektust érdemes kihasítani.

 Durván igaz az az állítás, hogy a fejlett országokban a múlté az a kiemelt szerep, amit korábban kiemelkedő művészek és tudósok betöltöttek: drámai megszólalásuk egy - egy aktuális politikai kérdésben nagy társadalmi hatású lehetett, mert meglévő presztizsük nyomatékosította szerepvállalásukat sokak szemében. A politikai osztály (egy-egy látványos választási kavalkádot nem tekintve) nem igényli, hogy tőle megerősítést kapjon és nem fél esetleges tiltakozásaitól.  Még a korábbinál is jobban összefonódott viszont a politika gazdasági erőkkel és azok reprezentánsaival, a médiavilág pedig olyan fiktív valóságot hozott létre, amelyben a politikai osztály egy része állandó cselekvő és szenvedő szereplő és amelybe ugyan alkalmilag bevesznek és kiejtenek értelmiségieket is, de azok szerepe egyáltalán nem meghatározó.Még leginkább neves közgazdászok és (gyakran komoly politikusi múlttal rendelkező) politikai elemzők képesek közfigyelmet kelteni a politikai osztályban, a gazdaság kulcsfiguráiban és a nagyközönségben egyaránt.

Ezzel szemben az államszocializmusban sokáig konzerválódott a tradícionális értelmiségi szerep, amikor egyes értelmiségiek, mindenekelőtt írók és más művészek mindenben illetékesnek tudták magukat és merészebb, küldetéstudatos megszólalásaiktól az akkori hatalom egyértelműen tartott. Ezért megpróbálták őket vagy domesztikálni, vagy marginalizálni, továbbá kontrollálni megjelenésüket az "első nyilvánosságban". A rájuk figyelő érdeklődő közönség körében ezenközben érezhető modernizációs fordulat állt be 1980 körül, amikor az Élet és Irodalom korábbi középponti szerepét átvette a Heti Világgazdaság. Mindez azonban nem akadályozta az írókat és más humán értelmiségieket, hogy a politikai abroncsok lazulását kihasználva a korábbi tradícióknak megfelelően egyre aktívabb politizálásba fogjanak. A rendszerváltás küszöbén, majd azt követően erre égető szükség is volt. Ők voltak olyanfajta személyek, akiknek nevét sokan ismerték, vagy könnyen megtanulták, mert beszédmódjuk volt ismerős. Ezért tényleges demokratikus legitimációjuk híján sem kérdőjelezték meg közéleti, majd később politikai szereplésüket. Tudtak fogalmazni, többé kevésbé volt fogalmuk és/vagy tapasztalatuk a modern "Nyugatról". A változásba bekapcsolódó média - elit szót tudott érteni velük, közülük egyeseket gyorsan fel tudott építeni. Ugyanígy a Magyarországra érkező külföldi politikusok, diplomaták, gazdasági guruk és újságírók is velük tudtak könnyen kontaktálni.

A nem létező politikusi osztályt helyettesítve nem meglepő, hogy a szabadon választott első parlament képviselői és ezen belül főszereplői különféle értelmiségiek voltak. Megoldották az átmenet szükséges problémáit, de egyben máig hatóan meg is terhelték saját, jellegzetesen értelmiségi vitáival a magyar politikai életet. Az értelmiség és a politika mézeshetei gyorsan véget értek és a tisztábban látók meg is értették: vagy hivatásszerű politikusokká kell válniuk, vagy el kell hagyniuk a politikai színpad élvonalát. Vannak, akik ezzel a változással máig nem tudtak kibékülni, de ezzel periférikus figurákká váltak.

Most ugorhatunk egy nagyot az időben, egyenesen a mába. A 2010-es választások után korlátlan pozícióba került hatalmi képlet rendszerváltást hajtott végre. Ennek során az értelmiségnek nem osztott lapot. Egyes értelmiségiek ugyan ilyen- olyan pozícióba kerültek, de csak mint "kerekek és csavarok". Először a rendszerváltást élesen ellenző értelmiségiek érezték úgy, hogy most megint hangsúlyos közéleti szerepet kell vállalniuk. Ezzel katalizátor - szerepet vállaltak az ellenzéki közbeszéd kialakításában, egy demonstrációs kultúra kialakításában - szemben a bénult politikai ellenzékkel. De gyorsan beleütköztek szerepvállalásuk korlátaiba is: nagy tömegeket nem sikerült megmozgatni, miközben egy megőrizni - újraalakítani kívánt demokráciában minden út csak a szavazófülkéken keresztül tervezhető. Karizmatikus figuráknak és módszereknek ezen a politikai térfélen nincsenek lehetőségei.

Napjainkban a jobboldali értelmiségi körökben látunk bizonyos mozgásokat elindulni. Míg eddig zokszó nélkül követték táboruk vezérét és esetleges kifogásaikat megtartották maguknak, most, amikor szakmai - értelmiségi mivoltukat kellene látványosan megtiporni, ennek ellenállnak. S ha erre a hatalomtól további megalázást kapnak, el kezdenek azon gondolkodni, hogy talán másképp is lehetne - kellene vinni a jobboldali politikát Magyarországon.

Az világos, hogy nem olyan ma a helyzet Magyarországon, hogy az értelmiség, vagy annak valamelyik csoportja motorja lehetne a jelenlegi hatalom eltávolításának vagy megváltoztatásának. Ezért nem is indokolt, hogy szemrehányást tegyenek maguknak. Az azonban nem kizárható, hogy ha a hatalom megroppan, előadódhat olyan helyzet, amelyben a konzervatív, a liberális és a baloldali értelmiségnek átmenetileg ismét nagyobb politikai szerep jut, amíg a politikai osztály esetleg még nem képes újraszervezni magát, vagy hitelességi deficittel küzd.

Bár még keveset tudunk róla, a jövő elkezdődött.

Vegyük észre a kapcsolatot az alacsony választási részvétel és a Kubatov listák között

A szakirodalom csúnya szóval "pluralizmus - ignoranciának" nevezi azt a jelenséget, amikor valaki egy többséghez tartozik, de ennek ellenkezőjét hiszi, érzékeli. Így van ez most a rendszerrel szembenállók körében. Már rég nincs a Rendszer mögött a választók többsége, de a helyi választásokon, a helyi népszavazásokon való részvételi arányokon, az aláírásgyüjtéseken, a közvéleménykutatásokon mégis úgy tűnik, mintha nem így lenne. A jelenség legfontosabb okát könnyű megtalálni: a Kubatov - listák ténye, vagy ennek hite.

Az említett aktusokon nem lehet úgy részt venni, hogy a szavazni menő, az ajánló stb. nevét ne lehetne listába írni, ne rögzítsék, az ne legyen kilistázható. Aki ettől okkal, vagy ok nélkül fél, az kerülni fogja, hogy nevével ez történhessen. Vagyis ami elvben titkos, azt ő nyíltnak tekinti, mert nem hisz garanciákban. Ezért nem megy szavazni, nem ír alá peticiókat, kerüli a választ a közvéleménykutatásokon, vagy ha ez elkerülhetetlen, akkor terepszínű válaszokat ad.

A hatalom gyakorlói számára, ha tudatosan  félelemkeltéssel élnek, ez a helyzet rövid távon kielégítő.Akkor okoz csak problémát, ha el is hiszik, hogy helyzetük valóban stabil. Kiélezett helyzetben viszont a szövedék fölfeslése bármikor kellemetlen helyzetbe hozhatja őket.

Az ellenzéki törekvések számára nagyobb gond forrása a népesség ilyen kockázatkerülő viselkedése. Nagyobbnak hiszik a passzivitás, mozdíthatatlanság mértékét, mint amilyen az a valóságban. Ezzel párhuzamosan alábecsülik saját lehetséges mozgásterüket, ami aztán számukra önteljesítő próféciává válik.

Így áll a helyzet most. De már rövid időn belül is akár egyetlen negatív fejlemény hatására, akár halmazatilag nagy fordulat következhet be a közhangulatban, amikor már a listára kerüléstől való félelem nem működik. Amelyik erő egy ilyen fejleményre sok szempontból jól felkészül, az az eddigi sikertelenségétől függetlenül nagy mértékben átrendezheti a maga javára a politikai színpadot.

Zsidó kisebbség???

Zsidó kisebbség???

Orbán azzal zárta le a Parlamentben történt rasszista kilengés ügyét, (milyen finomak vagyunk: vérvád = rasszista kilengés), hogy fejedelmi többesben garantálta:" Meg fogjuk őket védeni, ideértve a Magyarországon élő zsidó kisebbséget is”. 
Szarva közt a tőgyét. Ezzel ugyanis félresöpörte a több, mint másfélszázados magyar - zsidó egyezséget.Ennek lényege az volt, hogy a zsidók - nemegyszer rabbijaik vezetésével - megtanulnak magyarul, magyar nemzetiségűnek vallják magukat és ezért cserében teljes emancipációban részesülnek. Ez sikeresen végbe is ment és tartott a Monarchia felbomlásáig. (Más kérdés, hogy amikor az emancipáció egyértelmű kérdése átcsúszott az asszimiláció többértelmezésű fogalma felé, ebben a korszakban is megmutatkoztak társadalmi típusú egyenetlenségek.) Hivatalosan Mózes hitű magyarok éltek ekkor az országban, akik pedig áttértek, azokat hivatalosan teljes jogú keresztény magyaroknak tekintették - akármilyen informális gyanakvás kísérte őket egyes társadalmi csoportok részéről.
A Horthy korszakban az állam ilyen - olyan korlátozásokat vezetett be a "zsidókkal" kapcsolatban. Azok előbb vallási, később "faji" alapon álltak és még véletlenül se nemzetiségi alapon. Ez utóbbi Keleteurópában volt a gyakorlat, kiváltképp Oroszországban, amely hagyományt a Szovjetúnió is átvette. Meg volt ennek a jó oka: eszük ágában sem volt az antiszemita késztetésű zsidó problematikát belekeverni a revíziós politika fundamentumát jelentő nemzetiségi tematikába.A magyar holokauszt is faji alapon ment végbe: a "félvérek" esetében bonyolult definíciókkal határolták körül, hogy ki számít zsidónak. De ha "jó félvér" minősítést kapott valaki, az értelemszerűen magyar lett, mint ahogy az üldözöttek is magyar zsidóként voltak nyilvántartva. A cionizmus befolyása az alapító magyar származása ellenére elenyészőnek volt mondható.

A háború utáni koalíciós rendszerben, majd az államszocializmusban semmiféle hivatalos megkülönböztetés nem volt az állampolgárok között. A "zsidó" vallási értelemű hivatalos fogalom volt. A nem vallásos zsidók informális megnevezése a "zsidó származású" volt és csak illegalitásban maradt fenn az antiszemita zsidózás .Szűkebb körben jelentkezett az Izrael Államhoz kötődő zsidó öntudat, amelynek csúcsa a kivándorlás volt.


A rendszerváltás után két ízben is cionista törekvésként megjelent a zsidó kisebbség státusának igénye, a zsidó vallásúak és származásúak ezt mindkétszer indulatosan visszautasították nem lévén semmiféle ilyen kollektív identitásuk. Teljes jogú magyar állampolgárnak tekintették magukat ilyen - olyan családtörténettel, akiket az holokauszt emlékén és az antiszemitizmus elszenvedésén kívül szinte semmi nem tart össze.Ez utóbbi az antiszemitizmus terjedésével és a politikai antiszemitizmus újbóli kibomlásával természetesen hangsúlyosabbá vált. Ezzel párhuzamosan nőtt a "kemény" és "puha" cionizmus (és zsinagógába járás) terjedése is, kiváltképp a fiatalabbak körében.


Ebbe a közegbe robban most be a miniszterelnök szava, amely a nem létező "zsidó kisebbségnek" (értsd: etnikumnak) ígér politikai védelmet. Ha eddig Magyarországon ez a sajátos kisebbségi problematika nem létezett, ezután majd létezik. Nyilván nem elszólásról, hanem tudatos törekvésről van szó. Nem igazi magyarként, hanem kisebbségként lesznek garanciák. Ez megfelel a magyar - izraeli kettős identitást vallóknak és megfelel az antiszemitáknak is. A többiek meg magukra vessenek...

Orbán harca az "istentelen kozmosz" ellen (Fb.)

Orbán "istentelen kozmosz" elleni harcának valóságos természete

Két hibát lehet elkövetni Orbán "istentelen kozmosz" ellen meghirdetett harcával kapcsolatban. Az egyik, hogy nem vesszük komolyan, mint annyi más jól hangzó, de üresen kongó fordulatát. A másik, hogy mivel egy katolikus hetilapnak mondja ezt, azonosítani a római egyházban bujkáló ultramontán törekvésekkel.

Valóban őszinte hitvallásról van szó az akarat mindenhatósága mellett, aminek hajtóanyaga a hit, nem pedig holmi tudomány vagy ráció. De nem egy specifikus tételes vallás hite. Ugyanide tartozik a sámántánc a korona körül. A lényeg a természetfölötti erőkre hivatkozás a nagyon is önérdekű földi javak birtoklásának igazolására.

A "centrális erőtér" elgondolás totális bukása (Fb.)

A "centrális erőtér" elgondolás totális bukása

Magyarországon hagyománya van annak, hogy de facto egypártrendszer működjön parlamentáris formában. Így volt ez a dualista korszakban csakúgy, mint a Horthy korszakban. A Rákosi rendszer sem szüntette meg formálisan a pártokat, csak egy nem válaszoló, de a telefonkönyvben szereplő számmá silányította azokat, a fügefalevelet pedig egy felülről irányított "népfront" jelentette. Az 1956 októberi napokban a pártok tömege alakult, de az utolsó Nagy Imre kormány ezekre tekintet nélkül az 1945-48-as időszak kényszerkoalíciós pártjainak delegáltjaiból alakult meg. A Kádár korszakban vitathatatlanul visszaállt a korábbi államszocialista képlet, amelyről később Kádár cinikusan úgy nyilatkozott, hogy a szocializmusban elvileg lehetne többpártrendszer is, csak Magyarországon "történelmileg úgy alakult", hogy nincs. A Hazafias Népfront hosszabb pórázra engedése és a képviselői többes jelölés felbukkanása már - mint kiderült - a rendszer felbomlásának jele volt.

A rendszerváltás során megint a pártok tömege alakult meg, de ezek zömét a kerekasztal- tárgyalásokon kialakított választási rendszer eleve nem engedte a parlamentbe. A parlamenten belül meg világossá vált, hogy néhány ponyvaregénybe illő fordulat után a kormány - ellenzék duál az, ami számít. Koalíciós kormányok váltották egymást, de arra nem került sor, hogy egy kormányzati koalíciós partnerpárt az ellenzék kormányra kerülése után ott is kormánypárttá avanzsált volna. Ezt nevezték politikai tömbösödésnek. Ebből csak a radikális jobboldali MIÉP "lógott ki", amely azonban semmi eséllyel nem rendelkezett kormányra kerülésre. A választópolgárok elégedetlenségük jeleként rendre leváltották a kormányon lévő tömböt és helyére megválasztották a másikat. A 2002-es kormánycsere után Orbán megpróbálta a jobboldalt a hagyományos pártforma helyett egyszerre lazább de központilag kézben tartott táborrá szervezni, de ennek az lett az eredménye, hogy 2006-ban kivételképpen nem került sor a kormányzásban "tömbváltásra".
2006-ban a vereségébe belenyugodni nem akaró Orbán minden, a törvényesség határát súroló nyílt és titkolt akciósorozattal kísérletet tett a soron kívüli hatalomra jutásra, de beleütközött abba, hogy egy EU- tag országban csak egy parlamenti többséggel rendelkező miniszterelnök alakíthat kormányt. Nem ide tartozik annak végigsorolása, hogy mi mindent és hogyan tett meg a funkcionáló kormány ellehetetlenítésére, mint ahogy az sem, hogy a kormány saját " ki nem kényszerített" hibái mellett hogyan vergődött az ellenzéki szorítás és a kibontakozó pénzügyi világválság hálójában. Egyre inkább érett az ellenzék 2010-es várható elsöprő győzelme. Erre nagyon heterogén politikai és nem politikai belső erők mellett a külföld is számított, sőt várta ezt.

Mindez alapot adott Orbánnak, hogy 1998-as sejtelmes "kormányváltásnál több, rendszerváltásnál kevesebb" jelszavát (amelynek első kormányzása alatt csak árulkodó jelei voltak, de kibontakoztatni nem tudta azokat) konkrétabb formában is kifejtse. Ez az eddigi, politikai tömbökön alapuló váltógazdaság felcserélése volt egy de facto egypártrendszert jelentő "központi erőtérre", amelyhez képest a politikai jobb- és baloldalon gyenge, kormányzásra eleve képtelen legális pártok vannak. A 2010-es kétharmados parlamenti Fidesz többség meg is teremtette volna ehhez a feltételeket és a magyar tradíciók, az azokból átörökített mentalitás nem is mondott ellen egy ilyen berendezkedésnek. Orbán ehhez eszközül a mindent gyorsan és erőből végrehajtott változtatásokat, nemzetközi szinten a gazdasági és politikai szabadságharcot választotta. Látszólag sikeresen, mert komoly lakossági ellenállásba nem ütközött és úgy tűnt, hogy a külföldnek sincs eszköze a tőle sarkosan idegen rendszerváltás megakadályozására egy EU-és NATO-tag országban. Ebben a tekintetben is mellőzhető az események, fejlemények felsorolása.
Az erőszakos, és ezzel mindenfelé sok sérelmet okozó harcmodor mellett a világ- és ezen belül az európai gazdasági bizonytalanság, növekedési krízis állandósulása és a technikai értelemben vett kiugróan rossz hazai kormányzás egyre inkább elszigeteli az Orbán - csoportot. Hiába a joggal való visszaéléssel "bebetonozott" alkotmányos és jogi konstrukció, a helyzet konszolidálhatatlannak bizonyul. Külföldön politikai és befektetői körökben, valamint a médiában Orbánnak sikerült páratlan egységfrontot kialakítani önmaga ellen. Igaz, belföldön mindeddig nem bukkant fel versenyképes alternatív politikai erő. De mostanra már nem csak a rendszerrel tudatosan szembenálló ilyen - olyan erőkkel kell a hatalomnak számolnia, hanem a saját táboron belül is egyre több jele van nem csak a kiábrándultságnak, hanem megjelentek a szembeszegülés első, gyorsan szaporodó jelei is.

A centrális erőtér gondolatának megvalósításához, stabilizálásához arra lett volna szükség, hogy bel-és külföldön egyaránt elfogadják ezt egyedül lehetséges magyarországi alternatívának, de ezen túlmenően saját tartós boldogulását itthon mindenki a hatalom kegyéből keresse, külföldön pedig saját érdekeiket szintén a rendszerhez való alkalmazkodással próbálják érvényesíteni. Ez irreverzibilis módon nem sikerült az Orbán - csoportnak. Nem tudta kezelni a mumus szerepre szánt szélsőjobboldalt sem. Egyfelől a szélsőjobboldal hazai és külföldi ellenségei Orbánban nem a védelmezőt, hanem a felbujtót látták-látják, másfelől maga a szélsőjobb is folyamatos eszkalációval reagál arra, hogy Orbán ki akarja sajátítani témáit, jelszavait.

Hogy mindez hogyan és mikor fog elvezetni az Orbán rendszer összeomlásához, azt nem tudhatjuk. Éppen ezért nem reális tisztán politikai szempontból örökösen azt firtatni, hogy jó, de mi jön utána? Műhelymunkával különféle forgatókönyvekre felkészülni lehet, de a valóságos feltételek csak akkor válnak világossá, amikor és ahogyan a bukás bekövetkezik. Az azonban bizonyosság, hogy a központi erőtér, mint a magyar rendszer stabil tartóeleme a sikertelen próbálkozások közé sorolható.

Navigálás a világgazdaság Szküllái és Karübdiszei között

A bretton - woodsi rendszer formális   felmondása óta mindenki tudhatja, hogy a nemzetközi pénzügyi rendszer kizárólag a precedensen és a bizalmon alapul, megfogható biztosíték nem áll mögötte. Köztudott volt a pénzügyi szféra egyre növekvő hipertrófiája is. A működóképességét egyfelől az USA gazdasági, politikai és katonai túlsúlya állította a dollár mögé másfelől, hogy az olcsó hitel sok szereplő számára lehetővé tette pozitív összegű játékok folytatását, miáltal sokan tudtak önmagukhoz képest előrelépni, Így a tartós növekedés sok problémát elfedett.

A kisebb - nagyobb működési zavarokat kellőképpen el lehetett rendezni a "buborék" fogalmával : ez vagy az túlburjánzott, elvesztette reális alapjait, így az oda befektetők vesztenek,  de az egész gépezet halad tovább. Közben azonban az USA egyre többet vesztett vitathatatlan dominanciájából és más okok miatt is a 2008-as válság nem fért be sem a "buborék", sem pedig a ciklikus válság értelmezési keretébe. A kormányok rögtönzött és esetleges akciói meg tudták akadályozni az ellenőrizhetetlen láncreakciót, de tartós stabilizációra  alkalmatlanok voltak.A haladék is csak annak volt köszönhető, hogy az erős játékosok egyike sem volt érdekelt a 'rend" felborításában. De még ez az érdekközösség se lett volna elég, ha a világ számottevő politikai, gazdasági és katonai kulcsszereplői már az előző periódusban nem váltak volna egymás személyes ismerőseivé és ne kötné össze őket a modern infokommunikáció számos, külső szemek és kezek által hozzáférhetetlen csatornája, amely alkalmas a gyors egyeztetésekre.

Mára világos, hogy lappangó struktúrális válsággal van dolgunk, ráadásuk sokrétűvel. Sok mindent meg kell változtatni, űjraszabályozni, hogy hosszabb periódusra kialakulhassanak a viszonylagos stabilitás (és valamilyen mértékig a növekedés) keretfeltételei. Ez nem egyszerű dolog, mert rengeteg az egymást keresztező, sőt kizáró érdek és az erőviszonyok se tisztázottak. Viszont az időhúzás sem megoldás: a tőzsdék és más piaci szereplők folyamatosan lépnek a maguk részleges információik alapján és ezzel mind magát a valóságot, mind a háttértárgyalások menetét és tartalmát menet közben módosítják.

Nem lehet tudni, hogy végülis minek néz elébe a  világgazdaság és ezáltal egész világunk. Egy azonban biztos: a bizonytalanságból pozitív kiutat csakis a különféle erők kooperációjától lehet remélni. Mindazok, akik a változó világban saját valódi vagy vélt érdekeit erőszakos és konfrontatív módon próbálják képviselni,   a destrukciót jelentik. Ha őket nem sikerül megfékezni, a nagy "játszmából" kiiktatni, akkor győz a káosz, amelynek az egész emberiség a vesztese lesz. Ez válhat apokaliptikus méretűvé is, de. ha nem, akkor az erősek lesznek azok, akik valamelyest fékezni tudják az őket érő negatív hatásokat. Ilyen helyzetben a gyengék sorsa reménytelen.

Az LMP népszavazási aláírásgyüjtésének margójára

A magyar tradícióban erős séma a "kuruc - labanc" ellentét - annak számos, a körülményekhez alkalmazott formájával, ellentétpárjával. Létezik a "két pogány közt egy hazáért" elv is, bár kisebb erővel és hatásfokkal. Az LMP ez utóbbival kísérletezik. Egy szűk bázis erősen ragaszkodik ehhez, a választópolgárok zöme azonban  értetlenül fogadja. Nem lát elegendő okot arra, hogy egy pótválasztáson a kormánypárti jelölttel miért ne egyetlen demokratikus ellenzéki jelölt vegye fel a küzdelmet, ráadásul a győzelem reményében. Az LMP azonban mindíg a pártelvű akciókat részesítette előnyben.
Tavaly év végén a közhangulat megváltozni látszott. Alighanem a forint mélyrepülése következtében sokak hite megingott a Fidesz kormányzóképességét illetően. Ekkor az LMP különféle akciókkal erősíteni kezdte ellenzéki profilját. A többi ellenzéki erő vagy megpróbálta tőlük "ellopni a showt", vagy támogatta ugyan őket, de lagymatagon. Ennek a sorozatnak a láncszeme a népszavazási kezdeményezés is. Sok tanakodás, sok javasolt, de a szűrőn fennakadt kérdés után egy nem frappáns kérdéssorral indult meg az aláírásgyüjtés. Az LMP hangsúlyozni is kívánta, hogy ez a párt akciója, de szeretett volna mennél több segítséget is kapni más ellenzéki erőktől. Ezt lagymatag formában meg is kapta: a vezetők aláírták az ívet, de nem mozgósítottak mellette. Közben az LMP a csordogáló aláírások megserkentésére ügyetlenül próbált akciózni, de erre ,kormányoldalról kapott visszacsapást.
A siker elmaradásának azonban alighanem az a főoka, hogy közben a kormányellenes lendület alábbhagyott a választók körében, alighanem a forint részleges visszaerősödése miatt. Bizonytalanná váltak, hogy vajon az orbáni gazdaságpolitika valóban egyenes út-e a csődhöz, ahogy az korábban látszott.
Mindez nem járt a kormány támogatottságának érdemi erősödésével. Feltehetőleg csak bizonyos számú jobbikos tért vissza a szabadságharcos Orbánhoz.A demokratikus ellenzéki véleménnyilvánítók összességükben ma is többen vannak, mint a fidesztámogatók. A kisebb ellenzéki pártok és mozgalmak tökéletlenkedései miatt egy olyan mozgás is kibontakozni látszik, hogy ismét az MSZP-t látják a választók az ellenzék  legmarkánsabb reprezentánsának.
Nem valószínű, hogy az LMP az így kialakult helyzetre egy új különakcióval válaszoljon. De az se valószínű, hogy az ellenzéki összefogás kerülne ki az eddigi kátyúból. Az ellenzéki oldal dinamizálódása a közhangulat kormány ellen fordulásakor várható, amit legvalószínűbben egy újabb drámai forintgyengülés válthat ki.Azt pedig az az ellenzéki erő fogja meglovagolni, amely akkor a legadekvátabb módon tud reagálni.