Abban egyet kell érteniök mindazoknak, akik szinte semmiben nem értenek egyet Orbán rendszerével, hogy a bajaink nem 2010-ben kezdődtek. Bizonyos, hogy - tenisznyelven szólva - kikényszerített és ki nem kényszerített hibák sora vezetett idáig. Ám ez az igaz megállapítás egy olyan zsilipet nyitott fel, amelyben azután bárki bármit számon kérhet a rendszerváltást követő politikai eliten, akár lett volna annak realitása, akár nem. Ez pedig nem a tisztánlátást, hanem a szellemi zűrzavart növeli és ami a még nagyobb baj, lehetetlenné teszi az egyetértést a jövő lehetséges teendőiben is.
Talán van még, aki emlékszik arra, hogy a rendszerváltás paradoxonát úgy írták le, hogy az államszocialista hatalomátvétel halászlét főzött az akváriumból, most pedig halászlét kell visszaalakítani akváriummá. Ha túlzó is, mégiscsak szemléletes metafora. Valójában a kissé bomló államközpontú, monolitikus rendszer helyére rövid idő alatt kellett magántulajdonon alapuló piacgazdaságot, többpártrendszerű parlamentarizmust, a jog uralmát és egy decentralizált rendszert létrehozni - miközben a polgárok a rendszerváltástól életkörülményeik számottevő és folyamatos javulását várták. Ha belegondolunk, nem csak arról van szó, hogy ez sziszifuszi feladat, amelyhez sok előfeltétel hiányzik, hanem arról is, hogy a feladatok egyik fele némiképp ellentmondásban van a másik felével. A reményt az adta, hogy - bár nem államszocialista előzményeket követően - az euroatlanti világ az akkori közelmúltban számos békés rendszerváltást sikeresen átsegített a nehézségeken.
A magyar rendszerváltást követő eseményekről, próbálkozásokról és csalódásokról könyveket lehet írni, ezért tömören nem is lehet azokat összefoglalni. Annyi azért bizonyos, hogy utólagos ismereteink birtokában számos hibát el lehetett volna kerülni, amelyekről kiderült, hogy elkövetésüknek nagy ára lett a gazdaságban és a polgárok ilyen meg olyan csoportjainak helyzetében egyaránt. Az viszont képtelen feltételezés és állítás, hogy ezt a feladatkomplexus adta leckét igazán jól is meg lehetett volna oldani - nem beszélve arról, hogy a célok és értékek tekintetében akkor se volt, ma sincs és nem is lehetséges nagyfokú egyetértés. Ezért nem indokolt, hogy az EU csatlakozásig terjedő rendszerváló folyamatot alapvetően elhibázottnak minősítsék és szereplőit egyetemlegesen elmarasztalják. Ez az egységes elmarasztalás amúgyse őszinte, mert minden ilyen megállapításból kilóg a lóláb, az egyik, vagy a másik politikai irányzat melletti , illetve elleni elfogultság.
A NATO, majd az EU csatlakozásunk, amelyet a főbb politikai irányzatok mindegyike pártolt, ha nem is egyforma érveléssel és amelyeket népszavazás is megerősített, ha nem is magas választói részvétellel, a végpontját jelenti az átmenetnek, ameddig azt kell mondanunk, hogy minden probléma, tévedés és visszásság ellenére a mérhetetlenül nehéz feladatkomplexumot mind a lakosság, mind az elit többé kevésbé elfogadható eredménnyel kezelni tudta. Az akkori értelmezési keret szerint ez a megérkezés volt a feladat, amely azt jelentette volna, hogy immár biztonságos kikötőben vagyunk. Ez ugyan illúzió volt, de e miatt indokolatlan, történelmietlen visszamenőlegesen elmarasztalni mind a rendszerváltókat, mind az ezt lányegében elfogadó választópolgárokat.
A csatlakozást követő időben egyszerre derült az ki, hogy az euroatlanti rendszer nem olyan tökéletes és biztonságos, amilyennek gondolták - gondoltuk, de mi se vagyunk olyanok, amilyennek mutattuk magunkat a mennél gyorsabb csatlakozás érdekében. Innentől kezdve már jogosan dominálnak a megítélésben a negatívumok, de változatlanul nem világos és még kevésbé konszenzusos, hogy kit miben és mennyire kell/lehet ezért elmarasztalni. Éppen ezért a nálunk olyannyira szokásos "ki tehet róla" kérdés helyett célszerűbb azt állítani a középpontba, hogy ki mit képvisel ma, milyen jövőt képzel el és ennek érdekében mit tesz, vagy mit mulaszt el. Ha a múlt értékelése örökösen belezavar a mai helyzet megítélésébe, akkor ebből garantáltan csak az erőpolitikát folytatók és gátlástalan hazudozók jöhetnek ki jól, különösen, ha a kezükben vannak a hatalmi eszközök is. Tehát csakis a mai helyzet, a mai hatalom megítélése lehet a kiinduló pontja annak, hogy az álláspontok, különösen a lehetséges és kívánatos jövőt illetően világosan kirajzolódjanak.
Ám itt is belezavarnak az ábrándok, amelyek mind azzal kapcsolatosak, hogy mit lehetett volna elérni máig az elkövetett hibák/ bűnök nélkül, mind pedig azzal, hogy milyen paradicsomi állapotokat kell megcélozni a jövőt illetően, különben az egésznek megkérdőjelezhető az értelme. Szerintem - és itt szubjektív leszek - el kell hogy váljon egymástól azok útja, akik a lehetségest és kívánatost a szövetségi rendszerünk valóságához, ezen belül különösen a volt államszocialista Nato-és EU-tag társaink valóságához mérik, és azoké, akik lehetőséget látnak arra, hogy Magyarország pozitív irányban kiemelkedjen ebből a világból és markánsan egyedi úton járjon. Ez utóbbiak - akarva, akaratlanul - ebben találkoznak a jelenlegi hatalommal, holott, mint annak szubjektív ellenzői, csakaz ábrándjaikat tekintik az értelmes cselekvés sine qua nonjának.
Ez az igen egyszerű választóvonal azonban nem old meg minden problémát azok között sem, akik a jelenlegi rendszert elfogadhatatlannak tartják és a jövőt az adódó realista regionális keretek között képzelik. Előszöris mindenki vagy a politikából jött, vagy azon kívülről és hajlamos múltjából előjogokat fabrikálni. Van továbbá, aki tudja, hogy a politikában vannak kikerülhetetlen technológiák és számol velük, van aki ezeket negligálja. És ezen felül természetesen végtelen számú belső vita lehet prioritásokról, módszerekről, személyekről. Ám ha - mindennek ellenére - a választóvonalon inneniek előre nem kötelezik el magukat a megegyezésre, a rugalmasságra és az egymással, de főleg a választópolgárokkal való folyamatos, érdemi kommunikációra, akkor behozhatatlan előnyt adnak a jelenlegi hatalomnak, valamint lehetőséget az intranzigens utópistáknak, hogy rendre beszálljanak, belezavarjanak a belső vitákba.
Vagyis a jelenlegi rendszer alternatívájának valóságossá tételéhez hit kell, amelyért intellektuális és emocionális áldozatokat is szükséges hozni. Illúziók nélkül...
2012. október 13., szombat
2012. október 11., csütörtök
Orbán pyrrhoszi győzelme Berlinben
Orbán sokáig kilincselt azért, hogy találkozhasson Angela Merkellel - és íme,találkozott. Sőt, nem csak találkozott, utána közös sajtóértekezletet is tartottak. A sajtóértekezleten - bár lehetne sorolni a kancellár szavainak kisebb- nagyobb kritikai momentumait - alapjában Orbán megkapta a pecsétet arról, hogy politikájával nincsen különösebb baj. Utána a CDU Konrad Adenauer Alapítványa rendezett neki találkozót meghívott német és magyar notabilitások előtt, és bár kapott kellemetlen kérdéseket, úgy válaszolhatott, mint ha hazai pályán lenne. Elérte, amit akart. Stabilizálta azt a status quot, amit magának 2012-ben kiharcolt. Illetve, amit a napokban megerősített azzal, hogy nem jelöltette újra magát az EEP alelnökévé - csökkenve ezzel maga ellen a támadási felületet.
Rövid távon ez győzelem számára. A piacok megerősítve látják, hogy nincs miért aggódni Magyarországgal kapcsolatban. Az EU "fronton" pedig megerősítést nyert , hogy az egyes kérdésekkel kapcsolatos, nemegyszer súlyos bírálatok, amelyek egyike másika során a Magyarország elleni eljárások egyetértés híján az európai bíróságokra is kerülnek, nem fognak olyan összevont csomaggá összeállni, amely az Orbán -rendszert egészében támadná, kérdőjelezné meg összeférhetőségét az EU betűjével és szellemével.
Megoldódott-e azonban bármi is, ami a jövőben fenyegetheti Orbánt és politikáját az EU és Németország részéről? Nyilvánvalóan nem. Mindenekelőtt az nyilvánvaló, hogy abban a percben, amikor a piacok és a szakértők súlyos kétségeket fejeznek ki a magyar deficit 3% alatt maradásával kapcsolatban, újraindul - német részvétellel - a túlzott deficit eljárás és fenyeget a szankció, melynek keretében megnyírbálják az ország EU-s támogatásait. S ha már a támogatásoknál tartunk: Orbánnak nem sikerült elérni Merkel támogatását ahhoz, hogy a következő tervezési periódusban Magyarországot kedvezőbb helyzetbe hozzák a támogatásokat csökkenteni akarók elképzelései ellenére.
Nem ért el továbbá Orbán semmit a tárgyalásokon, ami segítené őt a Magyar Nemzeti Bank általa tervezett megszállásának Uniós jóváhagyásában, illetve a magyar bankrendszerrel kapcsolatos egyéb rámenős tervei fogadtatásában. Azt ugyan nem kifogásolták, hogy Magyarország egyelőre nem tervezi az euro bevezetését, de ha ismét gondolna egyet és meg akarná csáklyázni az Eurozóna megerősítését célzó integrációs terveket, kemény ellentámadásokra kellene számítania.
Az út értékelésénél figyelembe kell venni azt is, hogy Merkel pozíciója korántsem olyan szilárd, mint nemrégiben még volt. A német - francia tandem másik tagja immár szocialista, amihez a vonalvezetésében alkalmazkodnia kell. Nem szilárd a belpolitikai háttere sem: elvesztheti a következő választásokat, vagy ha mégsem, nagykoalícióra kényszerülhet.A Néppárt és a Szocialisták európai versengésében pedig az, hogy ugyan gyenge fennntartásokat jelezve, de megerősítette Orbánt, potenciális ütőkártyát adott riválisai kezébe. Adódhat tehát olyan helyzet, hogy Orbán még élesebb és fundamentálisabb támadásokat kap rendszeréért az Unióban, mint eddig bármikor.
A támadások viseléséhez Orbán kialakította válaszkészletét és az még egyszerűbbé is teszi szokásos agresszív válaszait, ha a támadások szocialista oldalról jönnek.A bajt nem ez jelenti számára. Hanem az, ha valamilyen okból hirtelen megroppan a piac bizalma a magyar papírok iránt. Ez bekövetkezhet bármelyik percben a nemzetközi likviditási feltételek leromlása miatt. De bekövetkezhet annak hatására is, ha Orbán nem tudja betömni a költségvetésén tátongó lyukakat, ha a tőkeellenes szövegelése átlép egy bizonyos határt, vagy ha a pénzszerzési törekvései olyan vizekre tévednek, amik a pénzvilág elemi felháborodását váltják ki. Ekkor az IMF és méginkább az EU védőszárnyaira lenne szüksége. S aligha van esélye arra, hogy ezt a védőszárnyat ismert politikája megkaphatná, de esetleg akár személye is lehet egy ilyen segítség akadálya. S erre nézve a berlini tárgyalásoknak nem a felszíne, hanem a másik, diplomatikus fenntartásokat tartalmazó vonulata igazít el. Mindenekelőtt a tárgyalások alapminősítése, hogy azok nyíltak voltak, sokatmondó azok számára, akik még emlékeznek arra, mit jelentett az "őszinte" tárgyalás kommunista felek között. Azt, hogy teljesen ellentétes a valóságos álláspontjuk.
Rövid távon ez győzelem számára. A piacok megerősítve látják, hogy nincs miért aggódni Magyarországgal kapcsolatban. Az EU "fronton" pedig megerősítést nyert , hogy az egyes kérdésekkel kapcsolatos, nemegyszer súlyos bírálatok, amelyek egyike másika során a Magyarország elleni eljárások egyetértés híján az európai bíróságokra is kerülnek, nem fognak olyan összevont csomaggá összeállni, amely az Orbán -rendszert egészében támadná, kérdőjelezné meg összeférhetőségét az EU betűjével és szellemével.
Megoldódott-e azonban bármi is, ami a jövőben fenyegetheti Orbánt és politikáját az EU és Németország részéről? Nyilvánvalóan nem. Mindenekelőtt az nyilvánvaló, hogy abban a percben, amikor a piacok és a szakértők súlyos kétségeket fejeznek ki a magyar deficit 3% alatt maradásával kapcsolatban, újraindul - német részvétellel - a túlzott deficit eljárás és fenyeget a szankció, melynek keretében megnyírbálják az ország EU-s támogatásait. S ha már a támogatásoknál tartunk: Orbánnak nem sikerült elérni Merkel támogatását ahhoz, hogy a következő tervezési periódusban Magyarországot kedvezőbb helyzetbe hozzák a támogatásokat csökkenteni akarók elképzelései ellenére.
Nem ért el továbbá Orbán semmit a tárgyalásokon, ami segítené őt a Magyar Nemzeti Bank általa tervezett megszállásának Uniós jóváhagyásában, illetve a magyar bankrendszerrel kapcsolatos egyéb rámenős tervei fogadtatásában. Azt ugyan nem kifogásolták, hogy Magyarország egyelőre nem tervezi az euro bevezetését, de ha ismét gondolna egyet és meg akarná csáklyázni az Eurozóna megerősítését célzó integrációs terveket, kemény ellentámadásokra kellene számítania.
Az út értékelésénél figyelembe kell venni azt is, hogy Merkel pozíciója korántsem olyan szilárd, mint nemrégiben még volt. A német - francia tandem másik tagja immár szocialista, amihez a vonalvezetésében alkalmazkodnia kell. Nem szilárd a belpolitikai háttere sem: elvesztheti a következő választásokat, vagy ha mégsem, nagykoalícióra kényszerülhet.A Néppárt és a Szocialisták európai versengésében pedig az, hogy ugyan gyenge fennntartásokat jelezve, de megerősítette Orbánt, potenciális ütőkártyát adott riválisai kezébe. Adódhat tehát olyan helyzet, hogy Orbán még élesebb és fundamentálisabb támadásokat kap rendszeréért az Unióban, mint eddig bármikor.
A támadások viseléséhez Orbán kialakította válaszkészletét és az még egyszerűbbé is teszi szokásos agresszív válaszait, ha a támadások szocialista oldalról jönnek.A bajt nem ez jelenti számára. Hanem az, ha valamilyen okból hirtelen megroppan a piac bizalma a magyar papírok iránt. Ez bekövetkezhet bármelyik percben a nemzetközi likviditási feltételek leromlása miatt. De bekövetkezhet annak hatására is, ha Orbán nem tudja betömni a költségvetésén tátongó lyukakat, ha a tőkeellenes szövegelése átlép egy bizonyos határt, vagy ha a pénzszerzési törekvései olyan vizekre tévednek, amik a pénzvilág elemi felháborodását váltják ki. Ekkor az IMF és méginkább az EU védőszárnyaira lenne szüksége. S aligha van esélye arra, hogy ezt a védőszárnyat ismert politikája megkaphatná, de esetleg akár személye is lehet egy ilyen segítség akadálya. S erre nézve a berlini tárgyalásoknak nem a felszíne, hanem a másik, diplomatikus fenntartásokat tartalmazó vonulata igazít el. Mindenekelőtt a tárgyalások alapminősítése, hogy azok nyíltak voltak, sokatmondó azok számára, akik még emlékeznek arra, mit jelentett az "őszinte" tárgyalás kommunista felek között. Azt, hogy teljesen ellentétes a valóságos álláspontjuk.
2012. október 10., szerda
Az állampolgár és a politikai boszorkánykonyha - titkok
Nem csak a diktatúrákban, a demokráciákban is működnek politikai boszorkánykonyhák. Működnek, mert a nemzetségi társadalom felbomlása óta a hatalom gyakorlásnak vannak technológiái, amiben a látható szereplők is részt vesznek, de bevonnak a nyilvánosság által nem ismert személyeket, akiknek munkájára így- vagy úgy szükségük van. Ezt nem kötik sem híveik, sem ellenfeleik- ellenségeik orrára. Azok vagy nem is kiváncsiak rá, vagy nagyonis, de azt nem nyilvános csatornákon keresztül próbálják megtudni.
A boszorkánykonyhák híreinek egy része - egyidejűleg, vagy utólag - kiszivárog, más része örökké titok marad. Kiszivárogtatják olyan szereplők, akik összeütközésbe kerültek a nyilvános szereplők domináns csoportjával, vagy beszervezi őket egy ellenérdekű erő kémnek, vagy csak egyszerűen kérkedni akarnak jólértesültségükkel. De a "titkok" nagy részére jobbára utólag derül fény akár dokumentumokból, akár írásos vagy szóbeli visszaemlékezésekből.A történetírók munkáiba ezek az információk bekerülhetnek, gyakran ezek adják a mű savát-borsát. Közismert példaként utalhatunk Suetonius évezredes "sikerkönyvére" a Caesarok életéről, aki ugyan császári levéltáros volt, de forrásul aligha szorítkozott az ott őrzött dokumentumokra.
Korunkban, a tömegdemokráciák, a tömegmédia, az internet, a raffinált kémkedési technikák és az utóbbi időben professzionalizálódott kiszivárogtatás - ipar körülményei között minden felgyorsult és meglehetősen kaotikussá vált. Ember legyen a talpán, lett légyen akár politikus , akár a politika környékén működő szakember, akár pedig érdeklődő állampolgár a föld bármely pontján, aki ebből az információ felhőből meg tudja különböztetni az igazat és a hamist, a számára fontosat és nem fontosat. És minderre rátelepül a bulvár, amely - sugalmazásra vagy öntevékenyen - eladható sztorit csinál az információk egyikéből - másikából.
Mit tehet mindezzel az állampolgár? Ha úgy érzi, hogy számára rendben mennek a dolgok, akkor figyelmen kívül hagyja mindezt, legfeljebb kis szinesként tesz el belőle ezt - azt beállítottsága és izlése szerint. Ha viszont elégedetlen, akkor az ilyen hírek iránt jobban érdeklődik, remélvén, hogy általuk eljut egy a maga számára hasznosnak látszó következtetéshez. De egy fokon túl a sok kiszivárogtatás, leleplezés már csak undort kelt benne az egész politika iránt. Itt tartunk most tömegméretekben Magyarországon.
Mi jön ezután? Vagy tömegessé válik az igény "tiszták" iránt, de ez nagyon könnyen vezet frusztrációhoz. Mert bizony a sikeres politizáláshoz politikai technológia szükséges, ami pénzt és professzionális tudást jelent. Márpedig ennek mentén elkerülhetetlenek a kiszivárogtatások, amelyek lerombolják a tisztasággal kapcsolatos illúziókat. Ez a tisztaságra vágyókat távol tarthatja az urnáktól. Vagy a választópolgár úgy tesz, mint a franciák, akik nagyon le akarták váltani Sarkozit és ezért nagyvonalúan eltekintettek a posszibilis ellenjelölttel kapcsolatos sokéves lejárató kiszivárogtatás és hiteltelenítés egészétől és a változásra szavaztak.
A boszorkánykonyhák híreinek egy része - egyidejűleg, vagy utólag - kiszivárog, más része örökké titok marad. Kiszivárogtatják olyan szereplők, akik összeütközésbe kerültek a nyilvános szereplők domináns csoportjával, vagy beszervezi őket egy ellenérdekű erő kémnek, vagy csak egyszerűen kérkedni akarnak jólértesültségükkel. De a "titkok" nagy részére jobbára utólag derül fény akár dokumentumokból, akár írásos vagy szóbeli visszaemlékezésekből.A történetírók munkáiba ezek az információk bekerülhetnek, gyakran ezek adják a mű savát-borsát. Közismert példaként utalhatunk Suetonius évezredes "sikerkönyvére" a Caesarok életéről, aki ugyan császári levéltáros volt, de forrásul aligha szorítkozott az ott őrzött dokumentumokra.
Korunkban, a tömegdemokráciák, a tömegmédia, az internet, a raffinált kémkedési technikák és az utóbbi időben professzionalizálódott kiszivárogtatás - ipar körülményei között minden felgyorsult és meglehetősen kaotikussá vált. Ember legyen a talpán, lett légyen akár politikus , akár a politika környékén működő szakember, akár pedig érdeklődő állampolgár a föld bármely pontján, aki ebből az információ felhőből meg tudja különböztetni az igazat és a hamist, a számára fontosat és nem fontosat. És minderre rátelepül a bulvár, amely - sugalmazásra vagy öntevékenyen - eladható sztorit csinál az információk egyikéből - másikából.
Mit tehet mindezzel az állampolgár? Ha úgy érzi, hogy számára rendben mennek a dolgok, akkor figyelmen kívül hagyja mindezt, legfeljebb kis szinesként tesz el belőle ezt - azt beállítottsága és izlése szerint. Ha viszont elégedetlen, akkor az ilyen hírek iránt jobban érdeklődik, remélvén, hogy általuk eljut egy a maga számára hasznosnak látszó következtetéshez. De egy fokon túl a sok kiszivárogtatás, leleplezés már csak undort kelt benne az egész politika iránt. Itt tartunk most tömegméretekben Magyarországon.
Mi jön ezután? Vagy tömegessé válik az igény "tiszták" iránt, de ez nagyon könnyen vezet frusztrációhoz. Mert bizony a sikeres politizáláshoz politikai technológia szükséges, ami pénzt és professzionális tudást jelent. Márpedig ennek mentén elkerülhetetlenek a kiszivárogtatások, amelyek lerombolják a tisztasággal kapcsolatos illúziókat. Ez a tisztaságra vágyókat távol tarthatja az urnáktól. Vagy a választópolgár úgy tesz, mint a franciák, akik nagyon le akarták váltani Sarkozit és ezért nagyvonalúan eltekintettek a posszibilis ellenjelölttel kapcsolatos sokéves lejárató kiszivárogtatás és hiteltelenítés egészétől és a változásra szavaztak.
2012. október 8., hétfő
Debreczeni József vitázó, alternatív megközelítése a zéró- összegű és a kooperatív játékra épülő elemzéssel szemben
Noha az írás logikája rokonszenves, a kiindulópontul választott történelmi helyzet bemutatása szerintem téves. Számomra Bibó elemzése a mérvadó, aki így írt erről:
"Az 1918. évi összeomlás óriási perspektívákat nyitott meg Közép- és Kelet-Európa újjárendezése számára. A háborúvesztés elsöpörte mind a két nagy német dinasztiát, sőt mellékesen az oroszt is. Ebben a helyzetben páratlanul szerencsésen együtt volt minden szükséges ahhoz, hogy a német egység ügye végre dűlőre jusson, s Közép- és Kelet-Európa felborult és összezavart területi státusa visszakapja a maga épkézláb kereteit. Az 1918. évi békecsinálóknak az önrendelkezési elv formájában alkalmas elvi alapjuk volt Európa függő kérdéseinek az elintézésére, és meglehetősen tisztán állott előttük az a helyes felismerés, hogy Közép- és Kelet-Európában a vitás pontokon néprajzi határokat kell vonni… Egy ilyen béke kitűnő kúrája lett volna a porosz militarizmusnak és a német hatalomkultusznak, mert hiszen azt demonstrálta volna, hogy a német egység ügye nem hatalmi és katonai erőfeszítés kérdése. Páratlanul szerencsés kezdőakkordja lett volna ez a német demokratikus fejlődésnek...
Nem így történt. Hogy így történhessék, ahhoz az kellett volna, hogy a német demokrácia ésszerű békét tudjon kötni a nyugati demokráciákkal. A demokrácia történetében azonban először fordult elő, hogy Európa egyetemes politikai szerkezetét és területi státusát rendező békét úgyszólván kizárólag demokratikus apparátussal és módszerekkel kellett megkötni, s a demokrácia ennél az első kísérletnél megbukott. Ez volt a szakadék, melybe az európai emberiség 1918-ban belezuhant...
A versailles-i békeszerződés nem azért volt rossz, mert túl szigorú volt, vagy túl enyhe, hanem mert nem zárta le a kérdést, melyből az első világháború megszületett: a német politikai keret végleges megalakulásának kérdését. Nemcsak hogy nem zárta le, de még csak... a leghalványabban sem tette tudatossá, hogy mi az a kérdés, amit meg kell oldania. Szinte teljességgel hiányzott belőle az a minden eddigi békeszerződésen domináló tendencia, hogy valaminek a végére pontot tegyen. A demokratikus Európa elfelejtett valamit, amit a feudális Európa tudott: a békecsinálás művészetét.
A nemzetek érintkezésének 1789-ig és 1814-től 1914-ig a monarchia és az arisztokrácia voltak a... szervei. Az ő politikai kultúrájuk... hozta létre az európai diplomácia kifinomodott formáit... és az európai egyensúly rendszerének békeszervező technikáját, melyet Ferrero olyan mesterien írt le... Ehhez tartozott az indulat nélküli háború 18. századi felfogása, mely a háborút... politikai viták lebonyolítására alkalmas eszköznek tekintette, melyet... csupán addig a pontig kell folytatni, amíg az egyik fél hajlandó bizonyos fokig engedni a másiknak, akinek viszont nem szabad a hadiszerencse alakulása szerint tovább csigáznia eredeti igényeit...
A nemzetközi együttélésnek mindez a kultúrája szétesésnek indult abban a pillanatban, amint az új demokratikus nacionalizmus erői nagyobb erővel szóltak bele a külpolitikába... Indulatmentes háborút mindenekelőtt azért nem lehetett viselni, mert... nemcsak a háborúhoz fűződő érzelmi ítéletek váltak a tömegek ügyévé és jogaivá, hanem... a háborúban való részvétel is. A francia forradalom félelemben fogant végzetes öröksége, az általános védkötelezettség... Ez pedig a háború társadalmi hatásait radikálisan megváltoztatta... az uralkodók közötti háború népek közötti háborúvá válik... Az 1870–71-es évi francia–német háború volt az első, melyet a tömegek mindkét oldalról nemzeti és demokratikus érzelmekkel vívtak. A... francia nép azzal a tudattal harcolt, hogy a nemzeti terület invázióját kell elhárítania a Hohenzollern-zsarnoksággal szemben, a nemzeti egység lázában élő németek pedig azzal a tudattal harcoltak a franciák ellen, hogy III. Napóleon, illetőleg a helyébe lépett francia nép a német egységet mindenáron meg akarja akadályozni… A szenvedésnek és a félelemnek, gyűlöletnek és elégtétel-keresésnek azokban a hullámaiban, melyekkel az ilyenfajta háború önti el a lelkeket, mindjobban alámerült a monarchia és arisztokrácia hagyományos, indulatmentes békekötő technikája...
1918-ban... a világ szédülten támolygott a négyesztendei ember- és anyagháború rettenetes élménye után, melynek hatása minden emberi kalkulációt felborított, s az okok és okozatok értékelésében végzetesen összezavarta az emberek ítéletét... A félelemnek, értetlenségnek és irrealitásnak ebben az atmoszférájában mindenről szó volt, csak a józan békecsinálás európai hagyományairól s a megbillent európai egyensúly... helyreállításáról nem. Még a gondolat is abszurdumnak tűnt fel, hogy a „háborút okozó”, „militarista” Németország a vesztett háborúból területi gyarapodással kerüljön ki, hadseregét megtarthassa, és semmiféle „büntetést” ne kapjon.
Ehhez járult a párizsi békekonferencia rengeteg félszegsége, melyet a demokráciának a békekötés technikájában való teljes járatlansága okozott: a rettenetes papiros áradat... szerepe, a nyílt diplomácia hangzatos, de teljesen gyakorlatiatlan jelszavának zsenírozó hatása és az a rengeteg hipokrita formula, melyet véres verejtékkel izzadtak ki reális érdekek és naiv jelszavak áthidalására... Nem csoda, hogy a versailles-i békeszerződés... azzá a sárkányfogvetéssé lett, melyből az európai emberiség legszörnyűbb félelem szülte monstruma, a hitlerizmus kikelt...
Az a német demokratikus mozgalom, mely 1918-ig olyan nagyreményű íveléssel haladt a demokratikus és szocialista átalakulás irányában, 1918 után rettenetes törést szenvedett... a régi politikai tekintélyek összeomlása után a német demokratikus tényezőkből nem tudott új politikai tekintély kialakulni... Ilyen körülmények között nincs mit csodálkozni... hogy a weimari demokrácia béna volt, beteg és erőtlen. A versailles-i atmoszféra mindenekelőtt azt jelentette, hogy... a társadalmi átalakulás élményei helyébe tolakodott a versailles-i békeszerződés annál megrázóbb élménye, mely minden mértékben felüldemonstrálta a nyugati demokráciák szolidaritáshiányát az új német demokráciával szemben, és azt az emléket jelentette, hogy Németország ugyanakkor veszítette el európai tekintélyét és az európai nemzetek között bírt helyét, amikor demokráciává lett... Ezért részesítette előnyben az első kínálkozó alkalomkor Hindenburgot bármiféle demokratikus politikussal szemben, és ezért adta át magát olyan könnyen annak a romantikus őrültségnek, hogy egy zseniálisnak kikiáltott politikai vezetőtől várja minden bajának orvoslását..."
Nem így történt. Hogy így történhessék, ahhoz az kellett volna, hogy a német demokrácia ésszerű békét tudjon kötni a nyugati demokráciákkal. A demokrácia történetében azonban először fordult elő, hogy Európa egyetemes politikai szerkezetét és területi státusát rendező békét úgyszólván kizárólag demokratikus apparátussal és módszerekkel kellett megkötni, s a demokrácia ennél az első kísérletnél megbukott. Ez volt a szakadék, melybe az európai emberiség 1918-ban belezuhant...
A versailles-i békeszerződés nem azért volt rossz, mert túl szigorú volt, vagy túl enyhe, hanem mert nem zárta le a kérdést, melyből az első világháború megszületett: a német politikai keret végleges megalakulásának kérdését. Nemcsak hogy nem zárta le, de még csak... a leghalványabban sem tette tudatossá, hogy mi az a kérdés, amit meg kell oldania. Szinte teljességgel hiányzott belőle az a minden eddigi békeszerződésen domináló tendencia, hogy valaminek a végére pontot tegyen. A demokratikus Európa elfelejtett valamit, amit a feudális Európa tudott: a békecsinálás művészetét.
A nemzetek érintkezésének 1789-ig és 1814-től 1914-ig a monarchia és az arisztokrácia voltak a... szervei. Az ő politikai kultúrájuk... hozta létre az európai diplomácia kifinomodott formáit... és az európai egyensúly rendszerének békeszervező technikáját, melyet Ferrero olyan mesterien írt le... Ehhez tartozott az indulat nélküli háború 18. századi felfogása, mely a háborút... politikai viták lebonyolítására alkalmas eszköznek tekintette, melyet... csupán addig a pontig kell folytatni, amíg az egyik fél hajlandó bizonyos fokig engedni a másiknak, akinek viszont nem szabad a hadiszerencse alakulása szerint tovább csigáznia eredeti igényeit...
A nemzetközi együttélésnek mindez a kultúrája szétesésnek indult abban a pillanatban, amint az új demokratikus nacionalizmus erői nagyobb erővel szóltak bele a külpolitikába... Indulatmentes háborút mindenekelőtt azért nem lehetett viselni, mert... nemcsak a háborúhoz fűződő érzelmi ítéletek váltak a tömegek ügyévé és jogaivá, hanem... a háborúban való részvétel is. A francia forradalom félelemben fogant végzetes öröksége, az általános védkötelezettség... Ez pedig a háború társadalmi hatásait radikálisan megváltoztatta... az uralkodók közötti háború népek közötti háborúvá válik... Az 1870–71-es évi francia–német háború volt az első, melyet a tömegek mindkét oldalról nemzeti és demokratikus érzelmekkel vívtak. A... francia nép azzal a tudattal harcolt, hogy a nemzeti terület invázióját kell elhárítania a Hohenzollern-zsarnoksággal szemben, a nemzeti egység lázában élő németek pedig azzal a tudattal harcoltak a franciák ellen, hogy III. Napóleon, illetőleg a helyébe lépett francia nép a német egységet mindenáron meg akarja akadályozni… A szenvedésnek és a félelemnek, gyűlöletnek és elégtétel-keresésnek azokban a hullámaiban, melyekkel az ilyenfajta háború önti el a lelkeket, mindjobban alámerült a monarchia és arisztokrácia hagyományos, indulatmentes békekötő technikája...
1918-ban... a világ szédülten támolygott a négyesztendei ember- és anyagháború rettenetes élménye után, melynek hatása minden emberi kalkulációt felborított, s az okok és okozatok értékelésében végzetesen összezavarta az emberek ítéletét... A félelemnek, értetlenségnek és irrealitásnak ebben az atmoszférájában mindenről szó volt, csak a józan békecsinálás európai hagyományairól s a megbillent európai egyensúly... helyreállításáról nem. Még a gondolat is abszurdumnak tűnt fel, hogy a „háborút okozó”, „militarista” Németország a vesztett háborúból területi gyarapodással kerüljön ki, hadseregét megtarthassa, és semmiféle „büntetést” ne kapjon.
Ehhez járult a párizsi békekonferencia rengeteg félszegsége, melyet a demokráciának a békekötés technikájában való teljes járatlansága okozott: a rettenetes papiros áradat... szerepe, a nyílt diplomácia hangzatos, de teljesen gyakorlatiatlan jelszavának zsenírozó hatása és az a rengeteg hipokrita formula, melyet véres verejtékkel izzadtak ki reális érdekek és naiv jelszavak áthidalására... Nem csoda, hogy a versailles-i békeszerződés... azzá a sárkányfogvetéssé lett, melyből az európai emberiség legszörnyűbb félelem szülte monstruma, a hitlerizmus kikelt...
Az a német demokratikus mozgalom, mely 1918-ig olyan nagyreményű íveléssel haladt a demokratikus és szocialista átalakulás irányában, 1918 után rettenetes törést szenvedett... a régi politikai tekintélyek összeomlása után a német demokratikus tényezőkből nem tudott új politikai tekintély kialakulni... Ilyen körülmények között nincs mit csodálkozni... hogy a weimari demokrácia béna volt, beteg és erőtlen. A versailles-i atmoszféra mindenekelőtt azt jelentette, hogy... a társadalmi átalakulás élményei helyébe tolakodott a versailles-i békeszerződés annál megrázóbb élménye, mely minden mértékben felüldemonstrálta a nyugati demokráciák szolidaritáshiányát az új német demokráciával szemben, és azt az emléket jelentette, hogy Németország ugyanakkor veszítette el európai tekintélyét és az európai nemzetek között bírt helyét, amikor demokráciává lett... Ezért részesítette előnyben az első kínálkozó alkalomkor Hindenburgot bármiféle demokratikus politikussal szemben, és ezért adta át magát olyan könnyen annak a romantikus őrültségnek, hogy egy zseniálisnak kikiáltott politikai vezetőtől várja minden bajának orvoslását..."
(Az európai egyensúlyról és békéről)
De komoly kételyeim vannak a konklúziót illetően is. Mert az lehet, hogy a vagdalkozó rendcsinálás nem vezet célhoz, sőt rontja a helyzetet, de sajnos azt nem hihetem, hogy teszem azt militáns és agresszív iszlám államokkal lehet nem zéró összegű kooperatív játszmákat játszani.
A zéró - összegű játékokban gondolkodás a politikában
A játékelmélet, benne a nem zéró-összegű játékok matematikája és a gondolat elterjedése a közgondolkodásban csak pár évtizedes múltra tekinthet vissza.Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a kölcsönös haszon, vagy a jó kompromisszum fogalmát ne ismerték és használták volna korábban is. Azonban a domináns felfogás, ami sokak, különösen a harcias személyek, csoportok szeme előtt lebegett, a vagy - vagy volt: ami nekem (nekünk) nyereség, az a másik oldalon veszteség - és viszont. Ez számos területen volt evidens tapasztalat is.
Ne felejtsük viszont el, hogy ebben a korszakban a háború, vagy annak lehetősége mindig természetes része, mintegy ultima ratioja volt mind a politikai-, mind a közgondolkodásnak. S emlékezzünk Clausevitz közismertté vált mondására: "A háború a diplomácia folytatása, más eszközökkel". Ez nem volt új doktrina, hanem a többezer éves tapasztalat frappáns megfogalmazása.Következésképpen a béke is mindig a korábbi győztes békéje volt, amely addig tartott, amíg az erőviszonyok nem alakultak át alapvetően. Az erőviszonyok, amelyek az előző háborúban a győztes és a vesztes, vagy a győztes és esetleges szövetségesei között fennálltak.
Az I. Világháború a maga szokatlan méretű kölcsönös veszteségeivel a fejlett világban sokakban megérlelte a pacifizmus gondolatát, azt, hogy mindent meg kell tenni azért, hogy ne legyen többé háború. Nem így a vesztes országok vezérkarainak körében: ők minden erejükkel a revansra készültek. A mindennél pusztítóbb eredmény ismeretes.
Ez volt az a közeg, amelyben a játékelmélet, benne a nem zéró- összegű játékok elmélete megszületett. Túlzás lenne direkt összefüggést látni az elmélet és a győztesek által a világháborút követően alkalmazott gyakorlat között. De az egybecsengés nyilvánvaló. Míg korábban a vesztes letiprása, súlyos jóvátétel fizetésére kötelezése dominálta a gondolkodást, a II. Világháború győztesei arról is gondoskodni akartak, hogy a veszteseknek lehessen olyan stratégiájuk, amelyet nem a revans - gondolat diktál. A háború utáni megszállást is ennek szolgálatába állították.
A II. Világháború nem csupán a győztes - vesztes vonatkozásban rendezte újra a világot. A gyarmatok felszabadulása is ennek az átrendeződésnek a része volt - hol fegyvertelenül, hol fegyverrel. Közben a győztesek között is olyan mértékig fokozódott az ellenségesség, amely közel hozott egy új világháborút. De megjelent egy egészen új elem is: az atomfegyver kifejlesztése, illetve elterjedése. Az atomfegyverek bevetése akkora kölcsönös pusztítással fenyegetett, ami még a katonákat is visszariasztotta szokásos logikájuk alkalmazásától. Így a harc nem a frontokon, hanem a fegyverkezési verseny formájában folytatódott. Háborús összecsapásokra csak mellékhadszíntereken, gyakran helyettesek közbeiktatásával folyt.
A konfliktusok a katonai területről nagyrészt áttevődtek a gazdaságra. A verseny, a ki kit győz le mellett megjelent és egyre nagyobb szerepet játszott a segélyek és hitelek térhódítása, amely logikájában - legalább részben - a nem- zéró összegű játékok gondolatmenetét követi. Amíg a háborús és az általa kinevelt politikus nemzedék foglalta el a hatalmi posztokat, a nagy válságtól és a nagy háborútól való félelem lényegében mindig felülkerekedett a keletkező konfliktusok eszkalálásának kísértésein.
A Szovjet birodalom bukása azt az illúziót keltette, hogy mostantól - mindenekelőtt az olcsó hitelek révén - a globalizálódó világban tömegével folyhatnak pozitív összegű játékok, amelyben rengeteg szereplő megtalálhatja a maga hasznát és amelyben a gazdasági "buborék", vagy konfliktusok háborúvá mérgesedése nem több átmeneti üzemzavarnál. Ennek az illúziónak vetett véget a 2008-as válságsorozat.
Azóta a világrend (mind a gazdaságban, mind a politikában) bizonytalan állapotban van. Látható, hogy a globalizáció révén egymással személyes kapcsolatban is lévő nagyobb politikai és gazdasági erők igyekeznek elhárítani a világrend összeomlását, de nincs átfogó elképzelés egy új stabilitás és prosperitás együttes kialakításáról, sőt valójában annak természetéről sem. De változatlanul erre törekszenek, nem pedig a konfliktusok kiélezésére. Az ugyanis végképp kezelhetetlenné tenne minden problémát.
Ebben a bizonytalan világhelyzetben nagy a kísértés a visszatérésre a zéró - összegű játékok primitív logikájához. Különösen nagy ez a veszély a világszínpadon jelen lévő "kicsik" esetében, amikor a "nagyoknak" nincs figyelmük, energiájuk a mozgolódó elvakultak helyretételére. Ezeknek túl kell lépniük egy küszöböt (mint az láthattuk a posztjugoszláv háborúban), hogy odacsapjanak. De ha a világban egyre több helyen kap lábra a türelmetlenség, a fundamentalizmus, a terjeszkedési vágy, annál kevésbé működőképes az odacsapás, mint problémamegoldás. És ezzel a helyzettel kell viaskodnia annak a generációnak, amely nem élt át kataklizmákat és mesterei sem adták át neki az efféle tapaszalataikat.
Nem tudhatjuk, hogy összességében merre mozog a világ. De azt igen, hogy az egyes térségekben a korlátokat tudomásul nem vevő harciasság, a mások kárára való győzni akarás garantáltan csak kölcsönös veszteségekhez vezethet. Ezért támogatásra csak azok a közös erőfeszítések érdemesek, amelyek mindenkor és mindenben a kölcsönös haszon elérését célozzák. És ehhez keresik az megfelelő politikai és gazdasági kereteket intézményes formában is. Az erőfeszítések jövőbeni sikeréhez azonban a zéró - összegű játékokban gondolkodó politikusokat minimum el kell szigetelni, de lehetőleg ki is iktatni az aktív szereplők közül.
Ne felejtsük viszont el, hogy ebben a korszakban a háború, vagy annak lehetősége mindig természetes része, mintegy ultima ratioja volt mind a politikai-, mind a közgondolkodásnak. S emlékezzünk Clausevitz közismertté vált mondására: "A háború a diplomácia folytatása, más eszközökkel". Ez nem volt új doktrina, hanem a többezer éves tapasztalat frappáns megfogalmazása.Következésképpen a béke is mindig a korábbi győztes békéje volt, amely addig tartott, amíg az erőviszonyok nem alakultak át alapvetően. Az erőviszonyok, amelyek az előző háborúban a győztes és a vesztes, vagy a győztes és esetleges szövetségesei között fennálltak.
Az I. Világháború a maga szokatlan méretű kölcsönös veszteségeivel a fejlett világban sokakban megérlelte a pacifizmus gondolatát, azt, hogy mindent meg kell tenni azért, hogy ne legyen többé háború. Nem így a vesztes országok vezérkarainak körében: ők minden erejükkel a revansra készültek. A mindennél pusztítóbb eredmény ismeretes.
Ez volt az a közeg, amelyben a játékelmélet, benne a nem zéró- összegű játékok elmélete megszületett. Túlzás lenne direkt összefüggést látni az elmélet és a győztesek által a világháborút követően alkalmazott gyakorlat között. De az egybecsengés nyilvánvaló. Míg korábban a vesztes letiprása, súlyos jóvátétel fizetésére kötelezése dominálta a gondolkodást, a II. Világháború győztesei arról is gondoskodni akartak, hogy a veszteseknek lehessen olyan stratégiájuk, amelyet nem a revans - gondolat diktál. A háború utáni megszállást is ennek szolgálatába állították.
A II. Világháború nem csupán a győztes - vesztes vonatkozásban rendezte újra a világot. A gyarmatok felszabadulása is ennek az átrendeződésnek a része volt - hol fegyvertelenül, hol fegyverrel. Közben a győztesek között is olyan mértékig fokozódott az ellenségesség, amely közel hozott egy új világháborút. De megjelent egy egészen új elem is: az atomfegyver kifejlesztése, illetve elterjedése. Az atomfegyverek bevetése akkora kölcsönös pusztítással fenyegetett, ami még a katonákat is visszariasztotta szokásos logikájuk alkalmazásától. Így a harc nem a frontokon, hanem a fegyverkezési verseny formájában folytatódott. Háborús összecsapásokra csak mellékhadszíntereken, gyakran helyettesek közbeiktatásával folyt.
A konfliktusok a katonai területről nagyrészt áttevődtek a gazdaságra. A verseny, a ki kit győz le mellett megjelent és egyre nagyobb szerepet játszott a segélyek és hitelek térhódítása, amely logikájában - legalább részben - a nem- zéró összegű játékok gondolatmenetét követi. Amíg a háborús és az általa kinevelt politikus nemzedék foglalta el a hatalmi posztokat, a nagy válságtól és a nagy háborútól való félelem lényegében mindig felülkerekedett a keletkező konfliktusok eszkalálásának kísértésein.
A Szovjet birodalom bukása azt az illúziót keltette, hogy mostantól - mindenekelőtt az olcsó hitelek révén - a globalizálódó világban tömegével folyhatnak pozitív összegű játékok, amelyben rengeteg szereplő megtalálhatja a maga hasznát és amelyben a gazdasági "buborék", vagy konfliktusok háborúvá mérgesedése nem több átmeneti üzemzavarnál. Ennek az illúziónak vetett véget a 2008-as válságsorozat.
Azóta a világrend (mind a gazdaságban, mind a politikában) bizonytalan állapotban van. Látható, hogy a globalizáció révén egymással személyes kapcsolatban is lévő nagyobb politikai és gazdasági erők igyekeznek elhárítani a világrend összeomlását, de nincs átfogó elképzelés egy új stabilitás és prosperitás együttes kialakításáról, sőt valójában annak természetéről sem. De változatlanul erre törekszenek, nem pedig a konfliktusok kiélezésére. Az ugyanis végképp kezelhetetlenné tenne minden problémát.
Ebben a bizonytalan világhelyzetben nagy a kísértés a visszatérésre a zéró - összegű játékok primitív logikájához. Különösen nagy ez a veszély a világszínpadon jelen lévő "kicsik" esetében, amikor a "nagyoknak" nincs figyelmük, energiájuk a mozgolódó elvakultak helyretételére. Ezeknek túl kell lépniük egy küszöböt (mint az láthattuk a posztjugoszláv háborúban), hogy odacsapjanak. De ha a világban egyre több helyen kap lábra a türelmetlenség, a fundamentalizmus, a terjeszkedési vágy, annál kevésbé működőképes az odacsapás, mint problémamegoldás. És ezzel a helyzettel kell viaskodnia annak a generációnak, amely nem élt át kataklizmákat és mesterei sem adták át neki az efféle tapaszalataikat.
Nem tudhatjuk, hogy összességében merre mozog a világ. De azt igen, hogy az egyes térségekben a korlátokat tudomásul nem vevő harciasság, a mások kárára való győzni akarás garantáltan csak kölcsönös veszteségekhez vezethet. Ezért támogatásra csak azok a közös erőfeszítések érdemesek, amelyek mindenkor és mindenben a kölcsönös haszon elérését célozzák. És ehhez keresik az megfelelő politikai és gazdasági kereteket intézményes formában is. Az erőfeszítések jövőbeni sikeréhez azonban a zéró - összegű játékokban gondolkodó politikusokat minimum el kell szigetelni, de lehetőleg ki is iktatni az aktív szereplők közül.
2012. október 6., szombat
A magyar politikai árok egyedi jellegzetessége
Minden országban vannak ilyen - olyan politikai árkok. Ezek hol könnyebben, hol nehezebben hidalhatók át adott körülmények között. Nyugat-Európában és a hozzá csatlakozott - csatlakozó országokban van azonban egy árok , amit senki se akar áthágni : ez a neonácik és az összes többi erő között húzódik meg.A kivétel Magyarország, ahol - mint már korábbi írásaimban is többször utaltam rá - a második világháborús frontvonalak jelentik ma is a fő törésvonalat a mély árok két partja között.
Hogy ez így esett, az nem történelmi fátum, hanem Orbán egyszemélyes bűne.Az euroatlanti világ identitását mindmáig a II. Világháború eredménye adja, ami minden mainstream, kormányképes erő számára a pozitív kezdet.És belátható további egy-két évtizedre az is marad, mind a hajdani győztes, mind a hajdani vesztes, mind a semleges országok számára. Ezzel szembe menni végiggondolatlan, felelőtlen kalandor lépés a siker minden esélye nélkül. Márpedig bizonyíthatóan erről van szó Orbán esetében, miután a rendszerváltást követő első évtizedben korántsem ilyen volt a magyar törésvonal. Mondatok a mai Legfelső Szájból elhangzanak ilyenek is, olyanok is, azokat nem kellene túlzottan komolyan venni. De a politika centrumába helyezett állandó trianonozás, az antiglobalista és az EU-t alázó szövegek szilárd horgonyt találnak az alaptörvény legitimitásfogalmában és az azt tárgyiasító Parlament körüli visszaépítésben. Az egyértelműen vállalt előzmény 1944 március 19. hajnala. Márpedig ekkor a képlet világos volt: a hivatalos Magyarország a Tengelyhatalmak oldalán háborúban állt a későbbi győztes Szövetségesekkel. Világos, félremagyarázhatatlan álláspont.
Világos is, félremagyarázhatatlan is, de sem az Európai Unióban, sem az óceán túlpartján ma nem lehet hozzá szövetségeseket találni és nem lehet a jövőben sem. Minden egyes országnak Európa ezen felén elemi érdeke, hogy a világháborús dossziét ne nyissa fel, mert abból csakis kára lehet. Kiváltképp áll ez szomszédainkra, valamint a legfontosabb gazdasági - és mindeddig politikai - partnerünkre, Németországra. Németország a nagy háborús vesztes, de a háborús vereség konzekvens tudomásul vétele és elfogadása révén Európa legsikeresebb hatalmává vált. Eredményeit, pozícióját órák alatt vesztené el, ha háborús szereplése értékelésének revideálásába kezdene. Magyarországnak a pozícióvesztésre ehhez képest több hónap, illetve egy- két év volt szükséges. De mára már "egyedül vagyunk" és ebben a különútas politikában "szövetségeseket" kétségbeesetten csak más geopolitikai és civilizációs zónában kereshet a kormány. Ott se sok eséllyel, mert Magyarország vajmi keveset tud nekik nyújtani az EU és az USA ellenében.
Ezzel, ami a hatalmon lévő csoportot illeti, a kérdést le is zárhatnánk. Bonyolultabb a helyzet, ami a híveiket, várható, vagy lehetséges szavazóikat illeti. A világháborúnak a Tengelyhatalmak oldaláról való szemlélése és az ébren tartott vereségtudat egyértelműen csak a kormány jobboldali ellenzéke közében elfogadott, akár még radikálisabb megfogalmazásokban is. A kormánypárti politikusok nagy része és a "törzsközönség" elfogadja ugyan az Orbán - csoport alapvetően Horthyhoz visszanyúló politikáját, de külpolitikai - történetpolitikai gondolkodása ennek ellenére erősen eklektikus.Ebben segítségére van az is, hogy maga Orbán is mond időnként ezt is, azt is, amibe belekapaszkodhat, magát megnyugtathatja.Még vegyesebb és esetlegesebb a kép a tábor külsőbb köreiben. Ott vannak olyanok, akik közel állnak a jobboldali radikalizmushoz és szívesen hallják a revíziós felhangú, antikapitalista, nacionalista szövegeket. Van egy széles követő réteg, amelyik nem töpreng el a szónoklatok egyes kitételein, nem is veszi észre, hogy a sok mindennek hol van a valóságos súlypontja. És vannak azok, akiket zseníroz ez a korszerűtlen és szalonképtelen politizálás, de azzal nyugtatják magukat, hogy ez a vezér részéről nem több közönséges parasztfogásnál, amire taktikai okokból szükség van.
A központi politika okozta "kényelmetlenségek" nem pusztán elvi jellegűek. Aki a rendszer hívei közül külföldön van, netán ott vállal munkát, az pillanatok alatt rájön, hogy az itthon szokásossá vált szövegelés kint értetlenséget és idegenkedést vált ki. Esetleg számon kérik rajta mindazt, ami kedvezőtlent az országról hallanak - olvasnak. Nagyon kevesen reagálnak erre harcos hitvédőként , inkább áthangolódik a saját gondolkodásuk.Hasonló lehet a helyzet itthon is azokkal, akik olyan cégeknél dolgoznak, ahol más a politikai látásmód. Van aztán, akiben a kormány gazdaságpolitikája iránti remény és bizalom inog meg és ez a kételkedés terjed át a politika más területeire is. A sort lehetne folytatni. Egészen a határokon túli magyarokig, akik patrónusukat, reménycsillagukat látták az ellenzéki Orbánban. Nekik leginkább fogékonynak kellene lenni a vezér "nemzetpolitikai" konstrukciója iránt, de folyamatosan szembesülniük kell azzal, hogy ők csak engedelmes eszköznek kellenek, valódi törekvéseiken az urak szenvtelenül keresztüllépnek.
A mai speciális magyar politikai árok tehát mély és abszolút. De erősen kötődik a jelenlegi kurzus hatalmi csúcsához. Az árok sorsa tehát erősen függ az ország jövőbeni sorsától. Ha egy nem a nemzeti különállásra alapító rendszer kerül hatalomra a mostani után, akkor a volt Tengelyhatalmakhoz érzelmileg erősen kötődőek azonnal körülhatárolt kisebbséggé zsugorodnak. A majdani, hosszabb távú gazdasági és politikai viszonyoktól függ, hogy a váltást követően a továbbiakban merre fog mozdulni a magyarok többségének politikai és érzelmi beállítottsága és mi lesz a markáns jobboldali kisebbség jövőbeni játéktere.Vagyis, hogy a jövőben miféle és milyen természetű árkok fogják jellemezni Magyarországot.
Hogy ez így esett, az nem történelmi fátum, hanem Orbán egyszemélyes bűne.Az euroatlanti világ identitását mindmáig a II. Világháború eredménye adja, ami minden mainstream, kormányképes erő számára a pozitív kezdet.És belátható további egy-két évtizedre az is marad, mind a hajdani győztes, mind a hajdani vesztes, mind a semleges országok számára. Ezzel szembe menni végiggondolatlan, felelőtlen kalandor lépés a siker minden esélye nélkül. Márpedig bizonyíthatóan erről van szó Orbán esetében, miután a rendszerváltást követő első évtizedben korántsem ilyen volt a magyar törésvonal. Mondatok a mai Legfelső Szájból elhangzanak ilyenek is, olyanok is, azokat nem kellene túlzottan komolyan venni. De a politika centrumába helyezett állandó trianonozás, az antiglobalista és az EU-t alázó szövegek szilárd horgonyt találnak az alaptörvény legitimitásfogalmában és az azt tárgyiasító Parlament körüli visszaépítésben. Az egyértelműen vállalt előzmény 1944 március 19. hajnala. Márpedig ekkor a képlet világos volt: a hivatalos Magyarország a Tengelyhatalmak oldalán háborúban állt a későbbi győztes Szövetségesekkel. Világos, félremagyarázhatatlan álláspont.
Világos is, félremagyarázhatatlan is, de sem az Európai Unióban, sem az óceán túlpartján ma nem lehet hozzá szövetségeseket találni és nem lehet a jövőben sem. Minden egyes országnak Európa ezen felén elemi érdeke, hogy a világháborús dossziét ne nyissa fel, mert abból csakis kára lehet. Kiváltképp áll ez szomszédainkra, valamint a legfontosabb gazdasági - és mindeddig politikai - partnerünkre, Németországra. Németország a nagy háborús vesztes, de a háborús vereség konzekvens tudomásul vétele és elfogadása révén Európa legsikeresebb hatalmává vált. Eredményeit, pozícióját órák alatt vesztené el, ha háborús szereplése értékelésének revideálásába kezdene. Magyarországnak a pozícióvesztésre ehhez képest több hónap, illetve egy- két év volt szükséges. De mára már "egyedül vagyunk" és ebben a különútas politikában "szövetségeseket" kétségbeesetten csak más geopolitikai és civilizációs zónában kereshet a kormány. Ott se sok eséllyel, mert Magyarország vajmi keveset tud nekik nyújtani az EU és az USA ellenében.
Ezzel, ami a hatalmon lévő csoportot illeti, a kérdést le is zárhatnánk. Bonyolultabb a helyzet, ami a híveiket, várható, vagy lehetséges szavazóikat illeti. A világháborúnak a Tengelyhatalmak oldaláról való szemlélése és az ébren tartott vereségtudat egyértelműen csak a kormány jobboldali ellenzéke közében elfogadott, akár még radikálisabb megfogalmazásokban is. A kormánypárti politikusok nagy része és a "törzsközönség" elfogadja ugyan az Orbán - csoport alapvetően Horthyhoz visszanyúló politikáját, de külpolitikai - történetpolitikai gondolkodása ennek ellenére erősen eklektikus.Ebben segítségére van az is, hogy maga Orbán is mond időnként ezt is, azt is, amibe belekapaszkodhat, magát megnyugtathatja.Még vegyesebb és esetlegesebb a kép a tábor külsőbb köreiben. Ott vannak olyanok, akik közel állnak a jobboldali radikalizmushoz és szívesen hallják a revíziós felhangú, antikapitalista, nacionalista szövegeket. Van egy széles követő réteg, amelyik nem töpreng el a szónoklatok egyes kitételein, nem is veszi észre, hogy a sok mindennek hol van a valóságos súlypontja. És vannak azok, akiket zseníroz ez a korszerűtlen és szalonképtelen politizálás, de azzal nyugtatják magukat, hogy ez a vezér részéről nem több közönséges parasztfogásnál, amire taktikai okokból szükség van.
A központi politika okozta "kényelmetlenségek" nem pusztán elvi jellegűek. Aki a rendszer hívei közül külföldön van, netán ott vállal munkát, az pillanatok alatt rájön, hogy az itthon szokásossá vált szövegelés kint értetlenséget és idegenkedést vált ki. Esetleg számon kérik rajta mindazt, ami kedvezőtlent az országról hallanak - olvasnak. Nagyon kevesen reagálnak erre harcos hitvédőként , inkább áthangolódik a saját gondolkodásuk.Hasonló lehet a helyzet itthon is azokkal, akik olyan cégeknél dolgoznak, ahol más a politikai látásmód. Van aztán, akiben a kormány gazdaságpolitikája iránti remény és bizalom inog meg és ez a kételkedés terjed át a politika más területeire is. A sort lehetne folytatni. Egészen a határokon túli magyarokig, akik patrónusukat, reménycsillagukat látták az ellenzéki Orbánban. Nekik leginkább fogékonynak kellene lenni a vezér "nemzetpolitikai" konstrukciója iránt, de folyamatosan szembesülniük kell azzal, hogy ők csak engedelmes eszköznek kellenek, valódi törekvéseiken az urak szenvtelenül keresztüllépnek.
A mai speciális magyar politikai árok tehát mély és abszolút. De erősen kötődik a jelenlegi kurzus hatalmi csúcsához. Az árok sorsa tehát erősen függ az ország jövőbeni sorsától. Ha egy nem a nemzeti különállásra alapító rendszer kerül hatalomra a mostani után, akkor a volt Tengelyhatalmakhoz érzelmileg erősen kötődőek azonnal körülhatárolt kisebbséggé zsugorodnak. A majdani, hosszabb távú gazdasági és politikai viszonyoktól függ, hogy a váltást követően a továbbiakban merre fog mozdulni a magyarok többségének politikai és érzelmi beállítottsága és mi lesz a markáns jobboldali kisebbség jövőbeni játéktere.Vagyis, hogy a jövőben miféle és milyen természetű árkok fogják jellemezni Magyarországot.
2012. október 4., csütörtök
Miért nem a deficit nagysága a vitatéma az IMF és a magyar kormány között?
A magyar média nagy része és a nagyközönség "úgy maradt", hogy azt hiszi: a deficit nagysága és az azt elérő megszorítások a fő vitakérdés a két fél között. Ezért riogathat a hatalom apokríf megszorító követelés - jegyzékkel. És ezért keltett a minap meglepetést Ivascsenko asszony cáfolata ebben a kérdésben A tévhit oka, hogy. IMF hitelért általában azok szoktak folyamodni, amely országok önállóan nem tudják megoldani fizetési nehézségeiket és a javasolt gyógyszer leggyakrabban a költségvetési deficit lefaragása szokott lenni, ami ellen a kormányok azért berzenkednek, mert ezt nehezen tudják lenyomni választóik torkán. Magyarország ezen a problémán ebben a formában már túl van.
Amióta az ország belépett az EU-ba, túlzott deficit eljárás folyt ellene.Ennek oka nem az volt, hogy a kormányok tudatosan el szerettek volna adósodni, hanem az, hogy ilyen meg olyan fejlesztési és jóléti céljaikat meg akarták valósítani, ennek keretében túlbecsülték várható bevételeiket és alul a várható kiadásaikat, költségvetési korlátjukat meg puhának tekintették. Ennek böjtje jött meg 2006-ban a konvergencia - program elfogadása és a 2008-as válság hatására az IMF - hitel formájában. Mindkettőt csak a szokásos megszorító politikával lehetett kezelni, amit a kormány nehezen nyomott le mind a saját képviselőcsoportja, mind a lakosság torkán. Ez tehát a szokásos problematika és "technológia" volt, aminek árát a kormánypárt súlyos választási vereséggel fizette meg.
A 2010-ben hatalomra került garnitúra kétféleképpen is szokatlan formában került szembe a deficit - problémával. Eredeti terve a deficit megszalasztása volt, amelynek révén gazdaságpolitikai mozgásszabadságot szerez és majd az átszabott gazdaság fogja neki kitermelni az adósságfizetés forrását. Ehhez az EU kategórikusan nem járult hozzá, mert nem hitt ebben a politikában és a kormány megtanulta, hogy falba ütközött, amit nem képes áttörni. Itt lépett be a másik nehézség: a Fidesz ellenzékben olyan hangosan ágált a megszorító politika ellen, állítva, hogy az kizárólag a rossz kormányzás eredménye, jó kormányzás esetén ilyen nem is lehetne, hogy nem nyúlhatott a szokásos eszközökhöz. E helyett a pénzharácsolás unortodox lépéseit találta ki, továbbá a nyelvpolitikai eszközt: amit elvesz a lakosságtól, azt még véletlenül se engedi megszorításnak nevezni.
Időközben a deficit leszorítása immár nem maradt külső követelmény, amit rákényszerítenek az országra, hanem a hatalom interiorizálta ezt. Két súlyos okból. Egyrészt rájött, hogy a deficit fedezése növeli az államadósságot, esetünkben a külső államadósságot, amely a kormányt egyre kiszolgáltatottabbá teszi a hitelezőknek. Másrészt abba ütközött bele, hogy az EU 3%-os deficitplafonjának megsértése arra vezethet, hogy az EU büntetésként elveheti az ingyenes támogatásai egy részét. Ez a kormányt az egyetlen rendelkezésére álló fejlesztési forrásától fosztaná meg, amelyet ráadásul hatalmi eszközökkel az országon belül nagyrészt oda irányíthat, ahová kedve tartja. Így maga a kormány minden külső nyomás nélkül is a deficit alacsony szinten tartására törekszik. Ebben tehát a mértékeket, a puszta hiánycélt tekintve nem lenne nagyobb vita a magyar kormány és az IMF között, ha tényleg megindulnának a komoly tárgyalások.
Ha mindennek ellenére a deficit - probléma mégis újra és újra előjön, az a világgazdasági fellendülés elmaradásán kívül magának a kormánynak tulajdonítható: rossz a gazdaságpolitikája és rosszul működik az államapparátus. Mindez bevételkimaradásokat és kiadástöbbletet eredményez. Minthogy ez politikai okokból nem bevallható, szükség van a külső mumusra, amire ráfogják. Az IMF hitelért folyamodással a kormánynak saját árnyékát kellett átugorni, azt a nagyhangú szövegelést, amellyel korábban "kipaterolta" ezt az ENSZ szakosított intézményt. Azóta azonban nem tárgyalás folyik, hanem pávatánc, minthogy a hatalomgyakorlás alkalmazott módszere nem fér össze a rendszeres IMF ellenőrzések gyakorlatával. Ez ugyanis racionális, tartós hatású intézkedéseket, azok konzekvens betartását, az obskúrus célra és módon történő pénzköltés leállítását igyekezne kikényszeríteni.Ez az, ami miatt a kormány ódzkodik a szerződés megkötésétől és ezt leplezi az IMF állítólagos megszorításai elleni népbarát propagandával.
A gazdaság azonban egy fokon túl nem viseli el a voluntarizmust. Ha csökken vagy stagnál a nemzeti jövedelem termelése, ha az állam többet költ, mint amit a bevételei fedeznek, ha nő az infláció, romlik a forint árfolyama, nőnek a felvehet hitelek felárai, újra növekszik az állam eladósodásának mértéke, akkor valaminek történnie kell. A kétségbeesett, erőszakos lépések most már igencsak ideig - óráig képesek betömni a lyukakat és elfogadható makroszámokat produkálni. Elvileg a kormány változtathatna eddigi politikáján akár a jelenlegi, akár egy radikálisan megváltoztatott összetételben - de ez kevéssé valószínű. Az sem, hogy a lakosság lázadna fel folyamatosan romló helyzete miatt, Akkor pedig az igazság pillanata csak az országon kívüli fejlemények hatására jöhet el. Ennek azonban aligha lesz szereplője az IMF, amely csak tárgyal és megállapodást követően ellenőriz. Beavatkozni - igen korlátozott mértékben - az EU tud, amely friss pénztől foszthatja meg a magyar kormányt. De ítéletet végrehajtani a személytelen piacok képesek, megvonva bizalmukat a forinttól, mint valutától és a magyar kormánytól, mint hitelfelvevőtől.
Amióta az ország belépett az EU-ba, túlzott deficit eljárás folyt ellene.Ennek oka nem az volt, hogy a kormányok tudatosan el szerettek volna adósodni, hanem az, hogy ilyen meg olyan fejlesztési és jóléti céljaikat meg akarták valósítani, ennek keretében túlbecsülték várható bevételeiket és alul a várható kiadásaikat, költségvetési korlátjukat meg puhának tekintették. Ennek böjtje jött meg 2006-ban a konvergencia - program elfogadása és a 2008-as válság hatására az IMF - hitel formájában. Mindkettőt csak a szokásos megszorító politikával lehetett kezelni, amit a kormány nehezen nyomott le mind a saját képviselőcsoportja, mind a lakosság torkán. Ez tehát a szokásos problematika és "technológia" volt, aminek árát a kormánypárt súlyos választási vereséggel fizette meg.
A 2010-ben hatalomra került garnitúra kétféleképpen is szokatlan formában került szembe a deficit - problémával. Eredeti terve a deficit megszalasztása volt, amelynek révén gazdaságpolitikai mozgásszabadságot szerez és majd az átszabott gazdaság fogja neki kitermelni az adósságfizetés forrását. Ehhez az EU kategórikusan nem járult hozzá, mert nem hitt ebben a politikában és a kormány megtanulta, hogy falba ütközött, amit nem képes áttörni. Itt lépett be a másik nehézség: a Fidesz ellenzékben olyan hangosan ágált a megszorító politika ellen, állítva, hogy az kizárólag a rossz kormányzás eredménye, jó kormányzás esetén ilyen nem is lehetne, hogy nem nyúlhatott a szokásos eszközökhöz. E helyett a pénzharácsolás unortodox lépéseit találta ki, továbbá a nyelvpolitikai eszközt: amit elvesz a lakosságtól, azt még véletlenül se engedi megszorításnak nevezni.
Időközben a deficit leszorítása immár nem maradt külső követelmény, amit rákényszerítenek az országra, hanem a hatalom interiorizálta ezt. Két súlyos okból. Egyrészt rájött, hogy a deficit fedezése növeli az államadósságot, esetünkben a külső államadósságot, amely a kormányt egyre kiszolgáltatottabbá teszi a hitelezőknek. Másrészt abba ütközött bele, hogy az EU 3%-os deficitplafonjának megsértése arra vezethet, hogy az EU büntetésként elveheti az ingyenes támogatásai egy részét. Ez a kormányt az egyetlen rendelkezésére álló fejlesztési forrásától fosztaná meg, amelyet ráadásul hatalmi eszközökkel az országon belül nagyrészt oda irányíthat, ahová kedve tartja. Így maga a kormány minden külső nyomás nélkül is a deficit alacsony szinten tartására törekszik. Ebben tehát a mértékeket, a puszta hiánycélt tekintve nem lenne nagyobb vita a magyar kormány és az IMF között, ha tényleg megindulnának a komoly tárgyalások.
Ha mindennek ellenére a deficit - probléma mégis újra és újra előjön, az a világgazdasági fellendülés elmaradásán kívül magának a kormánynak tulajdonítható: rossz a gazdaságpolitikája és rosszul működik az államapparátus. Mindez bevételkimaradásokat és kiadástöbbletet eredményez. Minthogy ez politikai okokból nem bevallható, szükség van a külső mumusra, amire ráfogják. Az IMF hitelért folyamodással a kormánynak saját árnyékát kellett átugorni, azt a nagyhangú szövegelést, amellyel korábban "kipaterolta" ezt az ENSZ szakosított intézményt. Azóta azonban nem tárgyalás folyik, hanem pávatánc, minthogy a hatalomgyakorlás alkalmazott módszere nem fér össze a rendszeres IMF ellenőrzések gyakorlatával. Ez ugyanis racionális, tartós hatású intézkedéseket, azok konzekvens betartását, az obskúrus célra és módon történő pénzköltés leállítását igyekezne kikényszeríteni.Ez az, ami miatt a kormány ódzkodik a szerződés megkötésétől és ezt leplezi az IMF állítólagos megszorításai elleni népbarát propagandával.
A gazdaság azonban egy fokon túl nem viseli el a voluntarizmust. Ha csökken vagy stagnál a nemzeti jövedelem termelése, ha az állam többet költ, mint amit a bevételei fedeznek, ha nő az infláció, romlik a forint árfolyama, nőnek a felvehet hitelek felárai, újra növekszik az állam eladósodásának mértéke, akkor valaminek történnie kell. A kétségbeesett, erőszakos lépések most már igencsak ideig - óráig képesek betömni a lyukakat és elfogadható makroszámokat produkálni. Elvileg a kormány változtathatna eddigi politikáján akár a jelenlegi, akár egy radikálisan megváltoztatott összetételben - de ez kevéssé valószínű. Az sem, hogy a lakosság lázadna fel folyamatosan romló helyzete miatt, Akkor pedig az igazság pillanata csak az országon kívüli fejlemények hatására jöhet el. Ennek azonban aligha lesz szereplője az IMF, amely csak tárgyal és megállapodást követően ellenőriz. Beavatkozni - igen korlátozott mértékben - az EU tud, amely friss pénztől foszthatja meg a magyar kormányt. De ítéletet végrehajtani a személytelen piacok képesek, megvonva bizalmukat a forinttól, mint valutától és a magyar kormánytól, mint hitelfelvevőtől.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)