A "zsidók" a magyar nemzet részeiként - Egy Fb. h.sz.-em

Tisztázzunk valamit. Az a nemzetfogalom, amely a zsidókat a nemzet egyenrangú polgárának tekintette az az 1848-as forradalom során keletkezett, majd 1967 után került kodifikálásra. Ezt egyoldalúan felbontotta a magyar országgyűlés a zsidótörvények meghozatalával, amelyek végül az általuk definiált zsidókat fajként azonosították. '945-től az állampolgári egyenlőség helyreállt, de mély hallgatás vette körül. Ez magyarázza, ha nem is indokolja az időnkénti lapszusokat. Úgyanígy meg kell állapítani, hogy az előbb rejtett, majd nyílt antiszemita közbeszéd a "zsidót" eleve nemzetidegennek tekinti, amihez alkalmazkodni nem kell, de eltekinteni tőle nem lehet. ----------Mármost ami a 70. évfordulót illeti, a magyar kormány egy olyan narrativát szeretett volna hivatalossá tenni, ami a magyar holokauszt- túlélőknek és leszármazottainak elfogadhatatlan. Minthogy ez utóbbiaknak természetesen semmiféle szervezetük nincs, a MAZSIHISZNEK jutott az a feladat, hogy ez ellen szót emeljen. Ha szörszálat hasogatunk, akkor illetéktelenül, vagy legalábbis illetékességét önkényesen kiterjesztve.Ám minden jel arra mutat, hogy a holokauszt által családilag érintett nem vallásosak és nem zsidó vallásúak túlnyomó többségének utólagos egyetértésével.

Putyin látogatás előtt - dezorientálva

Annyi mindent - és az ellenkezőjét írták le Putyin várható látogatásának témájáról, várható eredményeiről, következményeiről, hogy még csak alternatív étlapok sincsenek, amelyekhez majd a tényleges történetet viszonyítani tudnánk. Így aztán két lehetősége marad a majdani elemzőknek. Vagy történni fog egy markáns mozzanat a látogatás során, ami mindent maga köré rendez. Ez a kevésbé valószínű változat. Vagy ilyen mozzanat híján az ilyen olyan jelekből próbálják majd összerakni, hogy mi is történt, mik lehetnek e történések következményei.

Az átlagos érdeklődőnek egyszerűbb a mércéje. Azt figyeli, hogy a látogatás megingatja-e Magyarország euroatlanti elkötelezettségét, történik-e valami elmozdulás, hogy az ország valami köztes helyet próbáljon elfoglalni saját szövetségi rendszere és az eurázsiai tér között. Ha ebben a tekintetben netán nem lenne magától értetődő a helyzet, akkor majd segít az eligazodásban a nyugati diplomácia és média.

Hírhedt pávatáncos esetében  eleve garantált, hogy mindenki  a rosszhiszeműbb olvasatot fogadja el valódinak.

Kis magyar kremlinológia

Minden diktatúrában vagy féldiktatúrában, ahol minden formális és informális hatalom egy személy kezében összpontosul, természetes, hogy a fontos döntések nem azokban a formális testületekben születnek meg, ahol "papíron" meg kellene születniök. A viszonyok azonban már régen túl bonyolultak ahhoz, hogy egyetlen személy ténylegesen is képes lenne minden fontos tartalmi, szervezeti és személyi kérdést áttekinteni, kézben tartani. Az őt körülvevő, őt segítő informális világot szokás kamarillának nevezni, amelyből gyakran kiemelkedik egy szürke eminenciás. Erről a belső világról általában kevés információ szivárog ki, mert a közvetlen környezet, sőt a kamarillából időnként kipottyant személyek is célszerűnek tartják az omerta, a hallgatás fenntartását. A gyéren csordogáló információkat a különféle titkosszogálatok nyilván buzgón gyűjtik, de a nagyközönség felé tovább nem adják. A politológusok, elemzők pedig nem tudnak kremlinológiára szakosodni, mert ahhoz kevés a muníció.

Az utolsó egy év azonban Magyarországon változást hozott. Az nyilvánvaló, hogy az Orbán körüli kamarillában lényeges változás (változások?) történt. Egyre inkább közkincsé vált az az információ, hogy a korábbi szürke eminenciás, Simicska pozíciót vesztett. Hogy mennyire, az már kremlinológiai típusú kódfejtés tárgyává vált. Ennek tükörképeként kezdték összerakni a formális pozícióval nem rendelkező, de a kamarillában fontos szerepet betöltő Habonyra vonatkozó információ - morzsákat. A nagy fordulatot az u.n. kitiltási ügy hozta. Az USA 5-6 fonos, kormányközeli személy beutazását indokolás nélkül megtiltotta. Ezt egy kormányoldalhoz sorolható napilap nyilvánosságra hozta, s ezzel kezdetét vette az ismert nyilvános hercehurca, amelynek két "hőse" a NAV elnöke, illetve az USA budapesti nagykövetsége ideiglenes ügyvivője voltak, s ahol a téma a közelebbről meg nem határozott korrupció volt. De a bulvárszint mögött megindult a kremlinológiai elemzés is: kik a kitiltottak, miért pont ők. Ennek az elemzésnek az eredménye nem vált köztudottá.

A következő bomba a múlt héten robbant: Simicska sorompóba lépett. Korábban veszprémi képviselői jelöltetésének meglebegtetésével jelezte csak, hogy a nagypolitika szereplőjévé kíván válni. Most azonban, hogy médiabirodalma közvetlen kormányfenyegetés célpontjává vált, nyilvános kifakadásának tárgya immár korábbi legszorosabb szövetségese, Orbán személye és rendszerének egésze lett. A magyar és külföldi nyilvánosság mindenek előtt e háborúval, annak lehetséges további fejleményeivel foglalkozik. Ám az érdeklődés egy része a konfliktus előtörténetére és teljes tervrajzára is kiterjed. Ennek kapcsán mintegy bepótolják azt, amit a nem létező magyar kremlinológia korábban elmulasztott. S jogos az a feltételezés, hogy ezek után a magyar fejlemények kremlinológiai elemzése állandósul. Ha a magyar médiaviszonyok és közállapotok megengedik, akkor itthon is, ha nem, akkor csak a külföldi nyilvánosságban.

Gründolhat-e Simicska új jobboldali pártot?

Aligha kétséges, hogy Simicskának régóta politikai ambíciói vannak. Ezeket másokkal, kitüntetetten Orbánnal valósította meg. Kettőjük szakítása Simicska politikai lehetőségeinek beszűkülésével járt. Beszűkülésével, de nem elenyészésével. Médiáiban az utóbbi félévben annyi váratlan hang és belső információ szólalt meg, hogy az elegendő volt Orbán olajozott hatalomgyakorlásának megzavarásához, népszerűségének visszaeséséhez. Veszprémi képviselői indulásának meglebegtetésével Simicska azt jelezte, hogy nem hagyja magát a politikából kitessékelni. Világos volt, hogy Orbán nem egyezhet ki volt Pygmalionjával, hanem likvidálni akarja befolyását, birodalmát. Ennek a háborúnak egy látványos etapja zajlott le tegnap a szemünk előtt.

Hogy mi történt tegnap? Orbán magához vonta Simicska médiabirodalmának "krémjét", amire a válasz trágár és elhatározó volt : látványos politikai szakítás. De más is történt: Simicska a helyszínem termett és pillanatokon belül új kinevezettekel kézbevette a médiabirodalmát. Majd bejelentette, hogy egy hétre elmegy szánkózni. Vagyis az első napon politikusként komolyan nem vehetővé tette magát, szervezőként azonban igazolta kiváló képességeit, továbbá azt, hogy politikai harcosként nem kiskaliberű. Egy hét alatt kitalálhatja, hogy mit akar és hogyan. Ez alatt az is kiderül, hogy médiabirodalma milyen mértékben tudja megtartani számottevő, elkötelezetten jobboldali közönségét.

Ha a hét alatt arra jut, hogy komoly téttel beszáll a politikába, akkor is nyilvánvalónak látszik, hogy nem ő maga akar majd egy irányzat címerállata lenni. Erre a szerepre majd mást, másokat kell kiszemelnie. Neki azt kell mérlegelni, hogy talál-e az egyre gyakrabban hibázó Fidesz és a szélsőséges Jobbik mellett a maga számára elegendő teret. A választ nem tudhatjuk. De azt sejthetjük, hogy ha netán igen a válasza, akkor sem ajtóstul fog rohanni a házba. Jó stratégának mondják, tehát lépésről lépésre kell haladnia. Nem ismerhetjük jelenlegi kapcsolati hálóját, de ha nagyban akar játszani, akkor azt mindenképpen bővítenie kell. Kiindulópontja csak a média lehet, ahol szilárdan jelen van és amely az egyedüli eszköz, amellyel tömegtámogatást szerezhet. Hogy mihez? Azt még ki kell találnia. S ha ez már meg van, akkor kellenek neki politikusok minden szinten. Nem utolsó sorban a Parlament padsoraiban. Mindebben bizton számíthat Orbán további hibáira is.

Persze, ha így dönt. Mert nyilván számos tényező szól a pártpolitikába való beszállása ellen is. Akkor viszont valami más szerepet kell kitalálnia magának, hogy befolyásos tényező maradjon. De ha szerepe volt - és miért ne lett volna - az "egy a tábor, egy a zászló" politika megformálásában, máris annak egyik leghatásosabb lebontójává vált.

És ha az EU egysége nem fenntartható?

Az EU kialakulása és folyamatos bővülése alapjában optimista körülmények és feltételezések közepette ment végbe. Ezért hiába volt köztudott, hogy az EU (és később az euroővezet) egyes tagországai között milyen gazdasági és kultúrális különbségek vannak, az ebből származó lehetséges jövőbeni problémákat felülírta az a remény, hogy egyrészt ezek a különbségek az idők folyamán csökkenni fognak, másrészt hogy az integráció előnyei annyira kézzelfoghatóak lesznek, hogy komoly politikai erő sehol sem  fogja keresni a visszautat a nemzetállamhoz. Kissé elnagyoltan a 2008-as világválságban és európai következményeiben jelölhetjük meg azt a határvonalat, ami óta ez az optimizmus kérdésessé vált. De azt a fejleményt is érdemes hozzávenni, hogy az Unióból való kilépés intézményes keretei is rögzítésre kerültek, noha erről eredetileg szó sem volt.

Mind a távolabbi jövőt illető remények, mind pedig a pragmatikus szempontok továbbra is a mellett szóltak, hogy az Unióból való távozást minden lehetséges eszközzel el kell kerülni és ennek érdekében elég messze el kell menni kompromisszumok kötésében. Ugyanakkor azonban mind Nagybritannia, mind a függetlenségre törekvő Katalónia, mind pedig a pénzügyi és ennek következtében politikai gondokkal küzdő déli államok tekintetében végig kellett gondolni a kilépés lehetséges következményeit. A Sziriza választási győzelme most ismét akúttá tette a problémát és semmi garancia arra, hogy Görögország nem fogja megbontani az Unió integritását.

Feltehető, hogy az EU "vezérkarában "  készülnek alternatív "haditervek" arra az esetre, ha egyik - másik tagországban a centrifugális erők válnának dominánssá. Kívülről, laikusként indokoltnak látszik az a következtetés, hogy van határa annak, ameddig indokolt áldozatokat hozni a  látszategység fenntartásáért, különösen, ha a konvergencia esélyei nem jók. Egy elszigetelt kilépés egyébként tanmese is lehet az ilyesmivel kacérkodóknak: mi válik be a kilépni akarók reményeiből és mi következik be azokból a katasztrófákból, amit a kilépés ellenzői ilyen esetekre kilátásba helyeznek. Jobbnak tűnik, ha az Unió teherbírását egy periferikus helyzetű ország kilépése teszteli, mint ha több országban jelentkező különféle centrifugális mozgások gerjednének össze. S az is elképzelhető, hogy dolgoznak olyan "haditerveken" is, amelyek az Unió struktúrális átalakításával próbálnák megelőzni a lehetséges eróziót.

Mindenesetre érdemes szoktatni magunkat ahhoz a gondolathoz, hogy a különféle euroszkepticizmusokra nem elég rálegyinteni, miszerint "a kutya ugat, a karaván halad". Éppen a karaván törzsének fennmaradása érdekében az integer és folyamatosan integrálódó Európához képest alternativ utakkal és módokkal is számolni kell. Nem lenne jó, ha minden szükséges változás hangoztatása a retrográd erők monopóliuma maradna.

Merkel érkezik

A Merkel látogatás hírét mindkét magyar politikai oldalon felfokozott várakozás kísérte. Az Orbánnal szemben álló politikusok, politizáló civilek és az eseményeket csak ilyen szemüvegen figyelők a kiéleződött USA - magyar kapcsolat szituációjában úgy gondolták, hogy Merkel csak azért vállalhat egy budapesti utat, hogy megrendszebályozza Orbánt. A rendszer vezető emberei - nyilván tényleges információk birtokában - tudták, hogy még a látogatást megelőzően milyen engedményeket kell tenniök és ezért egy konfliktusmentes látogatást vártak, amelyet felmutatva muníciót reméltek egy belpolitikai offenzivához.

Az eredeti várakozások menet közben mindkét oldalon lehűltek. Az USA- magyar kapcsolatok (legalább átmenetileg) deeszkalálódtak, ezért reálisan nem maradhatott esély Merkel "ítéletvégrehajtói" missziójára. A kormány oldaláról viszont Putyin látogatásának bejelentése foszlatta szét a sikeres belpolitikai offenzíva reményét. Nem lesz ugyanis "Merkel után" helyzet, mert az egyben "Putyin előtt" helyzet is. Nem lehet továbbá a két látogatást propaganda szempontból beázásbiztos közös ernyő alá vonni. A kormány agitprop gurui megpróbálhatnak Orbánból valamiféle mai Bethlen Gábort fabrikálni, aki nagy ravaszul manőverezik a mai Habsburgok és a mai törökök között, de ez eleve nem tömegfogyasztásra alkalmas termék.

Az így kialakult helyzet magának Merkel kancellárnak vált nehézzé. Hogy mit ér el a zárt ajtók mögötti tárgyaláson, azt az egész világ tesztelheti azon, hogy utána Orbán mit fog tenni az EU-ban és mit a Putyin - politikájában. A teszt eredményét taglalni fogja a nemzetközi sajtó - mégpedig ha annak eredménye nem egyértelmű, akkor hosszan és sokféle beállításában, ami nem biztos, hogy használni fog politikai pozíciójának. De ugyanígy garantáltan visszhangot fog kelteni az is, amit a látogatás során a nyilvánosság számára mond. Mindazok, akik kevesellnek benne valamit, ennek minden bizonnyal hangot is fognak adni, akárcsak azok, akik esetleg egyes megfogalmazásaival sértve érzik magukat. S ebben a tekintetben már nem csak a nemzetközi, hanem a német visszhanggal is kalkulálnia kell a kancellárasszonynak, aki ráadásul nagykoalíciós kormányt vezet.

Mindezek után nagy politikai bravúr lenne, ha Merkel rövid budapesti látogatásából sikert tudna kovácsolni magának.

Amikor "helyzet van" - meg amikor nincs

Orbán rendszeréről azoknak, akik a liberális demokrácia valamilyen formájának hívei, rossz a véleményük.  Rossz véleménye azonban másoknak is van: a radikális baloldaliaknak és a radikális jobboldaliaknak. Ezek a negatív vélemények itt-ott találkoznak, abban azonban nem, hogy minek kéne következnie a rendszer helyett.  Egy másik dimenzió, amely megosztja a NER ellenzőit hogy mit gondolnak e rendszer életképességéről, tartósságáról. S egy harmadik, hogy milyen módon, milyen időtávon lehet (illetve kellene) megszabadulni ettől a rendszertől. Mindez igaz akkor is, ha - mint nálunk mondják - "helyzet van", meg akkor is, ha nincs.

Mit is hívunk "helyzetnek"? Azt, amikor felgyorsulnak az események, amikor a rendszert valami olyan akut kihívás éri, amivel láthatólag nehezen tud megbirkózni. Ilyen szituációnak egészen különböző lehet a kiváltója, kezdve világgazdasági fejleményektől, folytatva a világpolitikában jelentkező nagyobb változásokkal , a NER belső magjában kialakuló konfliktusokon át addig, amikor váratlanul a lakosság olyan csoportjainál ugrik meg az elégedetlenség és a politikai tenniakarás szintje, amelyekre ez korábban nem volt jellemző. Az ilyen "helyzet" megszólítja a rendszer összes korábbi ellenfelét, mert úgy érzik, hogy most van lehetőség a változtatásra, netán a rendszer teljes felborulására. Ez a megszólítás aktivizálja az ilyen-olyan ellenzékieket, bizonyos együttműködésre is készteti, de egyidejűleg különbségeik miatt a köztük lévő aktuális vagy potenciális konfliktusok ki is éleződnek. Ha a "helyzet fokozódik", akkor ezzel nincs semmi komoly probléma, mert a fejlemények dinamikája úgyis megmutatja, hogy melyik erő, irányzat tudja a legjobb válaszokat adni a nap mint nap jelentkező lehetőségekre és kényszerekre és ez újraírja a politikai   térképet.

Ha azonban a "helyzet" elmúlik, akkor az ellenzékieken a csalódás lesz úrrá és hajlamosak  egymásban keresni a hibát. Érthető, ha megindul egy olyan próbálkozás is, ami a friss csalódásból egy eredményesebb ellenzéki politizálásnak keresi az útját. Szerencsés esetben találnak is ilyen politikai és szervezeti nóvumokat. Az igazi kérdés azonban az, hogy a rendszer maga olyan-e, hogy alapjai szilárdak és ezért hosszú élettartamra van hitelesítve, ha nem csinál fatális hibákat, vagy pedig annyira ingatagak-e az alapjai, hogy szinte törvényszerű, hogy az egyik "helyzetet" viszonylag hamar kövesse a másik, amely végülis az egész konstrukciót tarthatatlanná teszi. Ebben a helyzetmegítélésben is lényeges különbségek vannak a különféle ellenzékiek között. Így mások az időhorizontjaik, másban látják a tennivalók prioritását. Nincs mérce, amely megmutatná, hogy kinek van "igaza". Így alighanem érvényes rájuk az a lapos bölcsesség, hogy többet használ egy majdani jobb Magyarország ügyének, ha mindegyik egymással párhuzamosan igyekszik elképzeléseiből mennél többet kihozni, viszont annál rosszabb, ha energiáik zöme az egymással való csatározásokra megy el és taktikai fogásokkal egymás híveiből próbálnak párezret magukhoz csábítani.