Fb. kommentem Oroszországról, mint destabilizáló tényezőről

Egy hsz. -em Oroszország destabilizáló szerepéről
Oroszországot destabilizáló tényezőnek látom, mert diszkrepancia van nagy katonai és kis gazdasági potenciálja között, mert olyan költségvetési politikát folytató politikai rendszert igényel, amely szolgálja a hadsereg folyamatos fejlesztését, mert a szomszédos országokban nagy orosz kisebbség él, amely Moszkvából manipulálható, mert a hajdani Szovjetúniónak a volt tagországok és szatellit országok egy részében máig olyan struktúrális öröksége maradt, amely inklinál az új orosz model átvételére, mert alapvetően nyersanyagexportőr, amely tevékenységét poltikai póráz irányítja.

Az USA elnökválasztás és a külpolitika

Régi közhely, hogy az USA elnökválasztási harcában a külpolitika nem játszik lényeges szerepet. Ez a most következő talán kivétel lesz. Talán most sem a voksolók fognak a külpolitikájuk alapján választani a jelöltek között, de ahhoz nem kell nagy jóstehetség, hogy a kampányban a külpolitika fontos szerephez fog jutni. A magyarázat kézenfekvő: a demokrata jelöltek között jelenleg Hillary Clinton utcahosszal vezet. Ő pedig  az első Obama-periódus külügyminisztere volt - nem is puszta végrehajtói szerepkörben.. Ha tehát republikánus ellenfele őt nem csak jelöltként és nem is csak demokrataként akarják támadni, akkor külügyminiszteri periódusából keresik a témákat. És alighanem meg is találják.

Bárhogyan alakuljanak is a kampány szóváltásai, a  külpolitikai témákat a külvilág hajlamos lehet azonnal magára venni. S itt nem lesz értelme figyelembe venni a másik közhelyet az USA külpolitikájával kapcsolatban, vagyis az "idealizmus" és az "érdekek" kettősségét, hiszen a kampány résztvevőinek egyike se lesz éppen hivatalban. Szavak fognak szavakkal szemben állni, de ezeket érdekei és félelmei alapján a külvilág jelenidejűleg reagálhatja le. Annál is inkább, mert a világpolitika mai állapotát stabilnak amúgy sem lehet nevezni.

Talán objektíve is, de számunkra mindenesetre az európai reakciók  lesznek a leglényegesebbek. Annál is inkább, mert Európában a kérdések egész sora van nyitva. S ezek alakulásába az új adminisztráció várható politikája mellett a kampányban elhangzó érveknek, vádaknak és a felemlegetett tényállításoknak is közvetlen beleszólása, akár döntő szava is lehet.

Konkrét találgatások helyett annyit mindenesetre előre lehet jelezni, hogy az USA elnökválasztási kampányára érdemes lesz nagyon odafigyelni, mert a mese rólunk is fog szólni.

Fb. bejegyzésem a magyar holkauszt főbűnösei állami és táradalmi rehabilitációjáról

Egy hsz.-em a magyar holokauszt főbűnöseinek rehabilitációjával kapcsolatban.

A dolog ennél sokkal komolyabb. Egyesek joggal vethették fel, hogy a mai magyaroknak miért kell szégyellniük magukat a holokausztban játszott magyar szerep miatt, mikor akkor nem is éltek. S ez így is lenne, ha a magyar utókor - néhány megátalkodott személyt és csoportot nem számítva - egységesen ítélné el az akkor történteket. Ám a magyar holokauszthoz vezető út és a holokauszt exponált főbűnöseinek állami és társadalmi rehabilitációja az akkori bűnök önkéntes átvállalását jelenti.

Fb. bejegyzésem egy májusi közvéleménykutatásról

Struccok
Vártam a reakciókat a Medián májusi mérésére. Sehol semmi. Engem személy szerint nem lepett meg. Egyfelől a GKI beszámolt arról, hogy tavasz óta javul a lakosság fogyasztói várakozása. Másfelől Orbán a defenzívából átment egy - olyan, amilyen- offenzívába. Ez a kettő kellően magyarázza a Medián által mért változásokat. Csak azoknak nem, akik a korábbi méréseket vágyaik szerint magyarázták.

A "bölcsek köve" a fejlett országok társadalmi problémáira (Palackposta)

Sokat töprengtünk néhai Angelusz Róbert barátommal, hogy lehet-e megoldást találni a fejlett országok társadalmi válságára. A válság epicentrumának azt a problémát találtuk, hogy míg ezeket a társadalmakat a munka integrálja, a munkaként nyilvántartott tevékenységek összidőigénye egyre csökken. (Ennek fő okai: a termelékenység növekedése, számos munka távozása ill. kiszervezése a fejlett országokból és az állam korlátozott képessége egyre több adó szedésére, amiből foglalkoztatottságot tudna teremteni.)

Első körben azt próbáltuk végiggondolni, hogy lehetséges-e, hogy a munka integráló szerepét valami más tudja majd átvenni. Oda lyukadtunk ki, hogy nem - egyedül a munka képes erre.

A következő kör az volt, hogy a folyó, elismert munkákat lehet-e egyenlőbben elosztani a felnőtt lakosok között.  Arra jutottunk, hogy csak csekély mértékben.  Ugyanígy nem bizonyult ígéretesnek az életkorral kapcsolatos "játék": sem a még későbbi munkábaállás, sem a korai nyugdíj nem szolgálná a társadalmi integrációt.

Ezután azt próbáltuk elképzelni, hogy újabb tudományos illetve technikai eredmények generálhatnak-e nagy volumenű élőmunka - igényt. Hosszabb távot és nagyobb volument illetően ismét negatív eredményre jutottunk.

Végül az egyes tevékenységi ágakat vettük sorra, hogy azok közül melyik tudna indokolhatóan szinte korlátlan igényt felmutatni az élőmunkára. Három ilyet is találtunk: az oktatást, az egészségügyet és a szociális szférát. Annak abszurd volta viszont az első pillanatban világos volt számunkra, hogy ez nem jelentheti azt, hogy a közszféra foglalkoztassa ezt a sok embert. Az ugyanis fedezetéhez abszurdan magas adózást igényelne és ehhez is kapcsolódva örökös legitimációs problémákat okozna. Ebből egyenesen következett, hogy magát a szolgáltatást a piaci szféra kellene nyújtsa - a közszférára a szabályozás, az ellenőrzés maradna, valamint az, hogy a lakosságnak azt a részét, amely részben vagy egészében képtelen ilyen szolgáltatások vásárlására, valamilyen módon hozzásegítse ahhoz, hogy elfogadható szinten hozzájussanak ezekhez a szolgáltatásokhoz,

A nélkül, hogy a konkrét részleteket próbáltuk volna kidolgozni, arra jutottunk, hogy ez bizonyára lehetséges. Ám nem érdemes ezzel foglalkozni, amíg nincs olyan fejlett ország, ahol a gondolat megvalósítására megérne a politikai akarat.  Annak elérése pedig csillagászati távolságra van a mi lehetőségeinktől. Így megtartottuk a témát gondolati játékunknak.

Most sem jutott volna eszembe ennek nyilvánosságra hozása, ha az utóbbi időben nem vált volna a tudományos és politikai gondolkodás kedvelt témájává a jövedelmi olló végzetes szétnyílása. Továbbá nem terjedne az a - szerintem kellően végig nem gondolt - javaslat, amely alanyi jogon adna ellenszolgáltatás nélkül jövedelmet minden állampolgárnak. Ezek arra késztetnek, hogy gondolatsorunkat - amit relevánsnak gondolok - nyilvánosságra hozzam. Komikus lenne viszont, ha ettől a közzétevéstől, vagy akár a mellette való don quijote-i handabandázástól bármi eredményt remélnék.

Roosevelt tér

Magyar értelmiségiek kedvelt vitatémája, hogy vajon az EU-ban és az USA-ban értik-e Orbán rendszerének a lényegét, vagy csak felületesen bele- belekapnak a magyar témába és a legutóbbi impresszió alapján alkotnak felszínes véleményt, amit aztán gyorsan elfelejtenek, mert jön egy következő aktuális téma. Eleinte jogos volt ez a második vélemény. Nehezen lehetett elképzelni, hogy értik, mégse lépnek fel ellene keményen és határozottan. Ezért sokan úgy gondolták, hogy elég ország - világ előtt leleplezni a rendszert és akkor majd külföldön fel fognak lépni ellene. Mára már - fordított előjellel - csak a kormánypropaganda ragaszkodik ehhez az elképzeléshez. Ők minden negatív külföldi kormány - vagy sajtómegnyilvánulást valami ad hoc áskálódással magyaráznak, lehetőleg az összezsugorodott magyar ellenzék piszkos kezét vélve mögötte. De hát ezt nyilvánvalóan maga a hatalom se gondolja komolyan. Ám nem gondolhatja komolyan  a külföldi tisztánlátás hiányát az sem, aki itthon szemben áll a rendszerrel. Ha időnként mégis így nyilvánul meg, az csak alibi, amellyel a tehetetlenségét próbálja leplezni.

Ami valóban megítélésbeli problémát jelenthet, az a magyar kormány gyakorlati és verbális megnyilvánulásaiban fellelhető összevisszaság. Ennek egyik magyarázata a pávatánc, amit az önleleplezés után már végképp senki se érthet félre. A másik a tényleges kapkodás, aminek következtében nem lehet felfedezni a magyar külpolitikában konzekvens irányvonalat. Azért a jelek összességükben félreérthetetlenek és kirajzolják a magyar kormány világpolitikai vízióját. Úgyhogy a külföldi megítélés változékonysága mögött inkább reálpolitikai okok vannak. Egyrészt a magyar rendszer fél a szankcióktól, különösen a gazdaságiaktól és ezért egy fokon túl sohase feszíti a húrt, vagy ha mégis, akkor garantáltan retirál. Másrészt az Európai Néppárt és az USA republikánusok - taktikából? rejtett rokonszenvből? - konfliktushelyzetben rendszeresen kiállnak a magyar kormányzat mellett. De talán ennél a két oknál is lényegesebb, hogy eszközök és alternatívák hiányában az EU az összes renitens tagjával kapcsolatban minden más esetben is képtelen konzekvens, következményeket is vállaló politikát folytatni, hanem védi a (talán már csak látszólagos) status quot.

Van azonban még egy kérdéskör, amiben az EU és az USA szintén struccpolitikát folytat a magyar kormánnyal kapcsolatban. Ez a szimbolikus politizálás. Belső használatra a szimbolikus politizálás a kormány egyik folyamatosan használt eszköze. Ezt azonban külföldről egyszerűbb nem megérteni vagy belügynek tekinteni, kivéve olyan momentumokat, amelyeket a világsajtóban és a nemzetközi politikában is felszisszenés fogad. Pedig ha oda akarnának figyelni, akkor a szimbolikus politizálás világszerte is dekódolhatóan az első perctől mutatja a rendszer igazi arcát. A szimbolikus lépésekből talán a legkorábbi, de mindent eláruló a budapesti Roosevelt tér átkeresztelése volt. Az elnevezés közvetlenül az amerikai elnök halála után szimbolikus gesztus volt az akkori kormányzat részéről, amely a Tengelyhatalmak politikájával való szakítást és a Szövetségesek politikájával való azonosulást fejezte ki. Ez a szimbolikus üzenet olyan erős volt, hogy az államszocialista rendszer még a hidegháború legélesebb időszakában sem tartotta érdekében állónak, hogy a reprezentatív helyen lévő, a világháborús USA elnökről elnevezett tér nevét megváltoztassa. A 2010 utáni rendszerváltást kövezően azonban ez lehetségessé, sőt sürgőssé vált a kormányzatnak, kifejezve az új rendszer álláspontját Magyarország II. Világháborús részvételével kapcsolatban - nem csak a Szovjetúnió vonatkozásában. Ezt külföldön nem akarták elérteni, pedig világos beszéd.

Vissza az 1930-as évekbe

Akárhány egyedi tényt szedünk össze arról, hogy mennyire kicsúszott a talaj az USA és az EU vezetése alól, mennyire teszik túl magukat magasztos alapelveiken, akárhány hasonló ténnyel állítjuk analógiába az 1930-as évekből, le lehet ezt söpörni azzal, hogy ma egészen más a helyzet, mint akkor volt. Más, persze más. De akkor is egy olyan világválság után voltak, mint ma, akkor se látták, hogy mi mivel függ pontosan össze és hogyan lehetne előre menni a státusquohoz való reménytelen ragaszkodás helyett. Tehát ne is a részletekben keressük az analógiákat, bármennyire heurisztikusan meggyőzőek lennének is. Mert a lényeg  az, ami majdnem ugyanaz: a "nagyok" korábbi magabiztossága megrendült és az elvtelen engedményekkel tarkított időhúzástól remélték, hogy majd csak elmúlnak egyszer valahogy a bajok. A "majdnem" akkor az USA volt. Azt a válságnak a gyarmatbirodalmakra vonatkozó része nem érintette, Roosevelt elnöknek víziója látszott lenni egy új kapitalizmusról és a statusquo legfőbb folyamatos megsértője, a hitlei Németország távol volt ettől a kontinenstől. Az azonban, hogy az USA bele fog-e keveredni az európai ügyekbe, erősen kétséges volt. Ahogy kétséges volt az is, hogy a nagy nyugateurópai hatalmak, amelyek a Lengyelországgal kötött egyezményük miatt akaratuk ellenére belekeveredtek a háborúba, megmaradnak-e a "furcsa háború" defetizmusánál. De ne tartsunk történelemórát.

Ma annyival kétségtelenül jobb a helyzet, hogy a statusquval szemben jelenleg nincs folyamatos agresszív lépéseket tevő kihívó. Annyival azonban rosszabb, hogy nincs olyan friss tartalék a háttérben, mint akkor az USA volt. Az pedig teljességgel mérlegelhetetlen, hogy a mai, globalizált és összezsugorodott, hálózatoktól átfont és gyors információcserére képes modern világ nagyobb homeosztázist jelent-e, mint amilyent az akkori világ a maga érintetlen tartalékaival jelentett. De ha nem a jövő lehetséges forgatókönyveit, azok megvalósulási esélyeit mérlegeljük, hanem a jelenre fókuszálunk, akkor két dolog hiánya szembeötlő.

Az egyik hiány, hogy nincs tudomásunk átfogó jövő - víziókról. A Római Klub első jelentése óta katasztrófa - forgatókönyvek ugyan készültek és készülnek, viszont realisztikus pozitív forgatókönyvek, az ezeken való viták  nélkül senkitől se lehet várni, hogy a helyzetet alternatívákban értelmezze. Így aztán (és ez "lent" és "fent" egyaránt így van) vagy a defenzív struccpolitika, vagy valamilyen múlt idealizált viszonyainak a jövőbe helyezése az, amit megfigyelhetünk.

A másik hiány, hogy a valamelyes (politikai, gazdasági, katonai) hatalommal rendelkezők nem húzzák meg világosan, hogy "eddig és nem tovább!" Ezzel a gátlástalan politikai békebontók (és a korlátozásokat nem túrő pénzügyi körök) számára teszik szabaddá a pályát: nyugodtan hazardírozhatnak, remélve, hogy ezt is, meg még azt is le fogják nyelni tőlük. Hiszen kisebb hasznokat ennek is, annak is hoz az ő piramisjátékuk és azok majd pártolni fogják az ügyeiket és érvényesítik saját befolyásukat. Természetesen átfogó elképzelések nélkül az ilyen konzekvens határkijelölések is tekinthetőek hazárdjátéknak. De annyi hasznuk mindenképpen lenne, hogy nem hagynák magukra választópolgáraikat és klienseiket azok, akiket ők erőseknek tudtak és korábban bíztak bennük.Így azok nehezebben esnének martalékul a magabiztosságot hazudó notórius békebontóknak.