A német nagytőke és a politika

 1930 körül a német nagytőke lecsatlakozott a hatalomra törő Hitlerhez. Ez üzletileg erősen kifizetődő döntésnek bizonyult - egészen a háborús vereségig. Akkor fenyegette prominenseit a számonkérés, amit azonban a nyugati megszálló hatalmak jóvoltából lényegében megúsztak - egyénileg is, kollektíve is.. Olyannyira, hogy - elfogadva az új 'játékszabályokat"- a Marshall terv egyik legnagyobb haszonélvezője, a nyugateurópai "gazdasági csoda" hajtóereje lett. A heveny hideghábotú és a detente során Németország megkapta a közkeletű " gazdasági óriás - politikai törpe" titulust.

Mindez sose jelentette azt, hogy a német nagytőke kiszállt volna a nagypolitikából. Csupán azt, hogy tudomásul vette, hogy nem ő diktálja azt, hanem alkalmazkodnia kell a mindenkori uralkodó széljáráshoz. Lehetnek saját érdekei, igyekezhet azokat érvényesíteni, de lehetőleg a színfalak mögött. Így kimaradhat uralkodó divatokból, mint a brutális neokonzervatív hullám, vagy pártolhatja az új keleti politika kialakítását saját érdekeitől vezettetve.

Az államszocialista tömb felbomlásakor - amelyben Németország egyedül Magyarország tekintetében vállalt aktív szerepet - megnyílt a lehetőség a két Németország újrargyesítésére. Ennek azonban politikai feltételei voltak. Egyrészt el kellett fogadni a keleti határok megváltoztathatatanságát. Ez a német nagytőke számára nem volt probléma, mert a vasfüggöny lebontása révén a gazdasági behatolásnak semmi akadálya nem volt. Másrészt le kellett mondani a kedves német márkáról és belépni a kockázatos euro-zónába. Ez már keményebb dió volt, de vállalható, ha a mindenkori német kormány és a központi bank kellő nyomást tud kifejteni a konzervatív pénzpolitika garantálására.

Minthogy az egész akkori új európai rendszer az USA világhatalmának árnyékában alakult, számos nagypolitikai kérdésben ezt mind a német kormány, mind a német nagytőke adottságnak vehette és nem volt szükséges és célravezető élesen konfrontálódnia senkivel és semmivel sem. Így amikor az USA erősen szorgalmazta a húzódozó EU keleti bővítését, az európaai országok végül azzal demonstrálták a kényszerű jelleget, hogy nem egyenként, hanem tömbben vették fel őket a tagországok közé. Németország se pro, se kontra nem vállalt önálló szerepet.

A XXI. századra a korábbi világrend alapjaiban rendült meg. Az USA katonai intervenciós kudarcai után egy pénzügyi világválság epicentruma lett, amelyből csak az új rivális, Kína segítségével tudott kimászni. Az USA geostratégiai érdeklődése is áttevődött az Atlantiról a Csendes óceánra. Ezzel párthuzamosan a NATO iránti elkötelezettsége is megrendült és az orosz-politika fontossága is másodlagossá vált. Felesleges tovább sorolni a változásokat, mert mindnek az az eredője, hogy Európának és benne Németországnak újra kell fogalmaznia önmagát és politikáját.Ez mindmáig elmaradt és immár jogos az EU válságáról beszélni.

Az EU-nak nem csupán a nemzetközi gazdasági és katonai erőviszonyok megváltozásával kellene megbizkóznia. Az újabb technológiai forradalom, a környezet gyorsan romló állapota és legújabban a vírus-járvány és a nyomában járó gazdasági és társadalmi válság is határozott változásokat kíván. Ez utóbbiak erősen érintik a német nagytőke helyzetét, mert a status quo ante visszaállíthatatlan és a komolyabb üzleti döntéseknek is közvetlen politikai-geostratégiai következményei vannak.. A most már radikálisan eldöntendő kérdés, hogy integráltan-e, vagy nemzetállami szinten.

Az EU számára az utolsó ésszerű haladék az USA elnökválasztása eredményének kivárása. Ott dől el  ugyanis, hogy az EU esetleges megújulásához lesz-e nagyhatalmi szövetséges, vagy minden nagyhatalom az EU bomlasztásában lesz érdekelt. De akár így, akár úgy, akár 27 taggal, akár kevesebbel a döntés elmaradása a biztos eljelenéktelenedést jelenti az öreg kontinensnek és a közös euro bukott kísérletté válik. S a döntés során Németország (és ezen belül a német nagytőke) ki kell, hogy lépjen az eddigi színfalak mögötti szerepéből, ha nem akarja az egész projektet kudarcra ítélni.

Fb. bejegyzésem az antifasiszta konszenzusról és tabusértőitől

 Az antifasiszta konszenzus

Ezt a konszenzust azok alalkították ki, akik legyőzték a fasizmust. A konszenzus nem csak konceptuális, verbális volt, hanem az országhatárokat is rögzítette. Ez a konszenzus kiállta a hidegháború próbáját is. Az újabb és újabb generációk során ennek élményalapja elhalványult, de a világháborús alapkonfliktus "egyrészt-másrészt" megítélése tabu maradt, nem utolsó sorban azért, mert fenyegeti a sok vér és szenvedés által megalapozott békét. Mostanában próbálkoznak be e tabu megkérdőjelezésébe - s lám, a háború újra a látótérbe lerült.

Fb. Bejegyzésem az emberi természet és a ráció kapcsolatáról

 

Vissza- visszatér ma az emlékem

Legkésőbb 1944 őszére teljesen egyértelmű volt, hogy a hitleri Németország elveszti a világháborút. Ennek ellenére mindvégig láttam embereket, akik ezt nem hitték el és védvonalakban, ellenoffenzívákban, később felmentő seregben, csodafegyverekben, különalkukban és még ki tudja, mi mindenben bíztak teljes meggyőződéssel. Sok időbe telt, amíg végre megértettem, hogy ilyen az emberi természet és a ráció viszonya

Az önkény eszkalációja és a legitimáció

Két vitathatóan definiált fogalmat használunk egzakt elméleti háttér nélkül. Ezért valahogyan jelezni kell, hogy milyen értelemben használjuk őket. Íme. Önkényen az államhatalmat ténylegesen gyakorlók (gyakran egyetlen személyben összpontosuló) olyan hatalomkoncentrációját értjük, amely a formális legitimitásától függetlenül hosszabbtávú és ad hoc érdekeinek mennél teljesebb és gyorsabb érvényesítése útjából távolít el folyamatosan, nemegyszer fitogtató módon minden lehetséges akadályt. Legitimáción pedig azt, hogy az alávetettek nem pusztán engedelmeskednek, hanem túlnyomó többségük a hatalom ilyetén gyakorlását és egyes akcióit  nem csak egyedül lehetségesnek, de egyben helyesnek is tartják. Az önkény- problémát Kínától az Egyesült Államokig számos országban a kérdések kérdésének tekintjük.

A legitimáció közvetlenül természetesen az önkényuralmi vagy arra hajló rendszerek közül csak azoknál jelent valóságos problémát, amelyek demokratikus kulisszák között működnek. Ott ugyanis van ellenzék, vannak választások és még ha a hatalmon lévők így vagy úgy biztosítani is tudják pozícióban maradásukat, a szavazásra jogosultaknak akár a fele is nemet mondhat a hatalom ilyetén gyakorlására. Ez pedig társadalmi-politikai értelemben legitimációs deficit.

Az autoritér hatalomgyakorlás szinte természetes velejárója a kompromisszumképtelenség, illetve a méltányos és tapintatos hatalomgyakorlás mellőzése. A rendszer éppen örökös akciózásával, ellenségkeresésével akarja igazolni önmagát és mozgásban tartani saját apparátusát. Feltehetőleg az önkényuralmat gyakorlók úgy gondolják, hogy mennél több új szférát "hódítanak meg", annál stabilabb lesz a hatalmuk és a nekik elkötelezettek körében nő az elégettség, továbbá e körön túl több lesz a behódoló. Ez azonban könnyen tévedésnek bizonyulhat. Ugyanis az offenzívák nemcsak újabb és újabb megtámadott csoportok előtt teszik tudatossá a rezsimmel való szembenállásukat, hanem a saját táborukban is növelhetik a rosszallók, kételkeedők számát. (Kell ezt? Így kell ezt? Pont ezeket kell kisebb-nagyobb hatalmi pozícióba rakni?) Mindez pedig a legitimációt gyengíti.

Ám veszélyes-e az önkényuralomra a legitimáció csökkenése? Közvetlen formában csak olyan országokban, ahol még a választásoknak hatalmi tétje van. Közvetve azonban a többi ilyen rendszer esetében is . Krízishelyzet ugyanis előállhat (ritkábban) belső és (gyakrabban) külső okokból. Ilyenek esetén a legitimáció foka erősen befolyásolhatja az autoritér rendszer túlélési esélyét.

Fb. bejegyzésem Biden halogatásáról alelnökének megnevezésében

 Ha Biden holnap se...

Gondolom, kezd kínossá válni, hogy ígéretének meg nem felelően még mindig nem nevezte meg alelnökjelöltjét. Igaz, hogy talán még soha nem volt ekkora jelentősége annak, hogy ki a ticket második tagja. Biden kora és egészségi állapota miatt megválasztásuk esetén nem kis valószínűséggel az alelnökből elnök lesz. Így az első pillanattól kezdve a republikánusok minden rendű és rangú képviselőjénél a reflektorfény és az össztűz rá szegeződik. Ha a kiválasztott markáns és karakterisztikus figura, elhomályosítja az elnökjelöltet. Ha viszont nem karakteres, akkor azt erősíti fel, hogy Biden se az, tehát Trump a kampány során nagyot nyerhet azzal, hogy ő aztán minden, csak nem észrevehetetlen. Valóban elhatározó, irreverzibilis döntés tehát az alelnökjelölt megnevezése. De a további időhúzás is önmagában kontraproduktív. Ráadásul ott az ígéret, hogy az illető nő és színesbőrű lesz. E miatt Biden választási lehetősége eleve nem volt korlátlan. Tehát holnap? Vagy még mindig nem?

Mekkora a jelentősége manapság az USA elnökválasztásának?

 A mostanit megelőző korszakot joggal nevezhették sokan Pax Americananak. Felvethető, hogy a béke távolról sem volt teljes a földkerekségen és akkor sem volt minden ütőlap az USA kezében. Mégis nem csak a gazdasági, katonai, tudományos és technikai elsősége volt vitathatatlan, hanem ehhez járult egy (olyan, amilyen) globális stratégia is minden általuk fontosnak ítélt témában és egy olyan szervezési kultúra és apparátus, amely a stratégiát több-kevesebb hibával érvényesíteni is képes volt. Így beszélhettünk valamilyen megragadható és leírható világrendről, amelynek keretei között sok minden elgondolható, tervezhető és akár megvalósítható is volt a világ különböző régióiban.

Önálló monográfia lenne szükséges azoknak az okoknak és fejleményeknek elősorolására, amelyek részben objektív folyamatok, másrészt különféle "hibák" következtében ez a hegemonia erodálódott annak ellenére, hogy az USA ma is minden tekintetben rendkívüli potenciállal rendelkezik. E hanyatlás mai végpontját történelmének totálisan legalkatlanabb, kontár és bármire képes elnöke jelképezi, aki csak azért nem idézett elő akút világkatasztrófát, mert maradt annyi az Államok alkotmányos berendezkedéséből és ellensúlyaiból, hogy az elnököt megakadályozza a gyorsuló, lefelé tartó spirál perfektuálásában. Ez egyben a válasz egyik fele az USA mostani elnökválasztása jelentőségének a világ számára. Trump újraválasztásának minden bizonnyal apokaliptikus követlezményei lennének.

Mivel járhat ezzel szemben a rivális Demokrata ticket választási győzelme? Csodát aligha várhatunk tőle - lehetőséget viszont alighanem igen. Ebből a szempontból a választási programjuk lehet rokonszenves (már akinek), de nem ez a perdöntő. Egy program eleve mindig a már ismert problémákra reflektál és a választóknak szól. A valóságban ezt nemcsak nem lehet egy-az egyben megvalósítani, hanem az aktuális endogén és főleg az exogén feljemények úgyis átírják a prioritások sorrendjét. Azt is tudjuk, hogy a legnagyobb ismert globális fenyegetések ( környezeti katasztrófa, a mesterséges intelligencia fejlődése  által generált problémák,  túlnépesedés, népvándorlás, járványok, az atomhatalmak pluralizálódása, Kína világhatalmi ambíciói) nem megoldhatóak, csak kezelésük lehet szerencsésebb, vagy kevésbé szerencsés. Ezért egy olyan USA kormányzat, amelyik a mi rációnk szerint képes felismerni a jelenségeket, azok súlyát, perspektíváit, azok egymással való összefüggéseit és mérlegelni a a saját ambicióinak lehetséges akciórádiuszát és az ennek megfelelő szóba jöhető cselekvési alternatíváit - adja globális szinten a legtöbb esélyt a kaotikus apokalipszissel szemben.

Ami a szűkebben vett euroatlanti világot illeti, itt még evidensebb egy esetleges "normális" USA adminisztráció és törvényhozás meghatározó szerepe. Ha ott újrafogalmazzák a követendő gazdaság- és társadalompolitika értékrendjét és eszköztárát és kialakítanak egy a mai körülményekre szabott kül- és biztonságpolitikát, akkor az ezzel egyetértő európai erők ehhez kapcsolódva kialakíthatnák a kisebbik partner viszonylag rendezett világát. Ami manifesztálódhatna egy újragondolt NATO formájában is.

Liberum veto

A liberum veto a 17. sz. közepétől a 18.sz. végéig volt érvényben a lengyel országgyűlésben.. Ez egyetlen képviselőnek is lehetővé tette, hogy tiltakozásával megakadályozza egy javaslat törvénnyé válását. Bármilyen tetszetős vonása volt az absazolut  "nemesi szabadság"ennek a rendszernek, a gyakorlatban tartósan megbénította, mondhatni lehetetlenné tette a központi erő működését az országban. Ez a klasszikus példa arra, mik a veszélyei egy teljes konszenzuson alapuló rendszernek.

Bennünket természetesen közvetlenül az európai egységfolyamat szempontjából foglalkoztat a kérdés. A szén-és acélközösségtől kezdve a mozgatóerő Európában priméren a közös érdek volt, ezért méltányosnak látszott, hogy a mindenkori tagok a szuverenitásuk egy részéről a vétójog fedezékéből mondanak le. A vétójoggal természetesen a tárgyalások során folyamatosan visszaéltek, de a kompromisszomok leginkább olyan partikuláris érdekek érvényrejutását jelentették, amelyektől nem maga a folyamat bénult meg, hanem a sokat szídott brüsszeli bürokrácia hízott egyre jobban. Ám az idő előrehaladtával világossá vált, hogy a Tanácsban a döntéshozó formákban korlátozni kell a vétójog szerepét, különben a szervezet teljesen működésképtelenné válik. Ez nagy harcok árán lépésről lépésre meg is történt, de a legfontosabbnak tartott kérdésekben az EU Tanácsban ma is érvényben van a konszenzus-elv. A mai állapot azok számára, akik érdekeltek az Unió nagy kérdéseinek megoldásában, a határozott előrehaladásban, a vétójog mostani korlátozása bosszantóan kevés, viszont az amúgyis számos "önkéntes kimaradási lehetőséggel"  élő Nagy-Britanniának ez is sok volt és a Brexithez vezetett.

Az EU ma végetért, kiemelkedő fontosságú, immár Brexit utáni maratoni Tanács-ülése is a különféle vétófenyegetések árnyékában folyt és végülis kompromisszumokkal végződött. Ez ugyan egy további ciklusra lehetővé teszi az Unió működését,de nem kell jóstehetség annak előrejelzéséhez, hogy hamarosan elkezdődnek az értelmezési viták a megállapodásokkal kapcsolatban. Ezt hiba lenne a "nemzeti érdekek" eltérő voltával magyarázni. A globusz egy komplex, szinte mindenre kiterjedő válság időszakát éli. Erre világszerte különböző értékek és helyzetértelmezések alapján különböző elképzelések, törekvések születnek. A divergáló törekvések megjelentek Európában is - szemben a korábbi időszakot jellemző többségi euroatlanti komszenzussal. Ezek egy része is nemzeti köntösben mutatja magát.Ezt csak részben fedi át az a vita, amely arról szól, hogy a globális kihívásokkal a nagyobb integrációknak van esélyük eredményesen szembenézni, vagy a nemzetállamoknak. (Természetesen a nagyobb integráció egyaránt jelenthet birodalmakat, illetve olyan demokratikus formációkat, ahol a centrális, a regionális és a lokális döntéshozatal kiegészíti egymást.) A ma megkötött EU kompromisszum, ha nem is direkt módon, de ebben a kérdéskörben gyökerezik. Ha nem lett volna megállapodás, néhány déli (ráadásul az eurozónához tartozó) tagállamot államcsőd fenyegetett, amit az EU nem tudott volna kezelni. Az, hogy most először az Unió maga vesz fel hitelt és adja tovább a tagállamoknak, ráadásul részben vissza nem térítendő transzfer formájában és hogy az EU növelni fogja a közvetlen bevételeit - egyértelmű lépések az integráció irányában.

A kompromisszim tárgyát képező "jogállamiság" vita szintén az eltérő jövőképről szól. A tagállamok belső joga (különösen egy alkotmányát politikai elképzelései szerint megállás nélkül rángató ország esetében) konfliktusba kerülhet az Unió alapokmányának írott és íratlan szabályaival. Ilyen helyzetre az Unió előzetesen nem készült fel és a jogászkodás csupán állóháborúra vezethet, rendezéshez nem. .Ez is egyike az Uniót feszítő alapproblémáknak, amire szükség esetén egy megreformált alapszerződés tehet pontot- ha kell, akár szakítás árán is. Egy költségvetési és hitelfelvételi vita farvizén - mint az várható volt - nem rendezhető. Különösen nem a vétójog árnyékában.