Dominó

  Egy sokszorosan összetett helyzetben a kölcsönös fenyegetés lehet stabilizációs tényező. Igaz ez izolációra törekvés esetén ugyanúgy, mint ha az egymással szembenállók sokrétűen, gazdaságilag, pénzügyileg,, közlekedésileg, kommunikációsan stb. össze vannak kapcsolva, sőt adott esetben katonai és hírszerzési szempontból is vannak bizonyos kapcsolódásaik. Ez efféle stabilitásnak azonban két alapfeltétele van. Az egyik, hogy az egymást fenyegető felek kellő fokú belső stabilitással rendelkezzenek. A másik, hogy a közük lévő erőviszonyok hosszabb időn át hozzávetőleg változatlanok legyenek. Ha ezek a feltételek fennállnak, akkor kialakulhat valamilyen személyes bizalom is a szembenállók kulcsemberei között, de fennállhat az a fajta perverz bizalom is, hogy személy szerint maximálisan bizalmatlanok egymás iránt, ám nagy biztonsággal tudják, hogy a másik mit csinálhat és mit nem.

A II. Világháborút követő nagy zajlás után két világrendszer alakult ki, amelyek között az atompatt hozott létre bizonyos stabil egyensúlyt, amely kibírt hidegháborús feszültségeket ugyanúgy, mint enyhülési szakaszokat. Sőt még azt is, hogy közben a zajlás más földrajzi térségekben tovább folyatódott. Ebbe a "két nagy" hol bekapcsolódott (akár helyi háborúkba is), akár nem. Az így kialakult világrendszer szövete egyre inkább fesledezett, de végül is kitartott a Szovjetunió felbomlásáig, amelynek nagyrészt endogén okai voltak.

A következő mintegy két évtizedben a világrend stabilitását a Pax Americana biztosította, amely az USA valóságos vagy vélt gazdasági, technikai, pénzügyi, katonai és életformabeli dominanciáján alapult. A világrendet nem kellet újra kitalálni, hanem elég volt a kétpólusú rendszer rögönzésektől se mentes átalakítása. Közben az USA fölény különböző vonatkozásokban egyre inkább megkérdőjeleződött, aminek látványos csúcsát a 2008-as, az USA-ból kiinduló pénzügyi válság jelentette. Ezenközben Kína az USA fő versenytársává fejlődött szinte minden tekintetben, s ez alapot adott a rákövetkező években, hogy ellenpólusává váljon. A Pax Americanat követően nem alakult ki stabil világrend. A globális masina egyre több zökkenővel viszont működött tovább.

Mára a válságok tömege halmozódott össze, kezdve a klímaválságon és befejezve különféle lokális és vallási konfliktusokig. Nem tudhatjuk, hogy ezek közül - abszolút és relatív súlyától függetlenül- mikor, hol, melyik lobban vagy robban úgy be, hogy lokalizálására nem látszik se felkészülés, se azon úrrá levő vezető erő. Így nem alaptalan az a félelem, hogy a válságok bármelyike produkálhat olyan szélsőséges fejleményt, amely eldőlt dominóként aztán végigfut a többi, addig valahogy tolerált válságon.

Tetszik

Hozzászólás

Megosztás

Próbálkoznak...

 Az új német kormány most mutatkozik be a nemzetközi színtéren. Új szereplő - eddig csak programját ismerték. Ők maguk is azt kívánják sugallni, hogy velük új kezdet lesz Európában és valamennyire a világban is. Ám partnerei és az ellenoldal is aktív szereplője ennek: saját törekvéseinek is most lehet (és kell) megfelelővé tenni a "terepet" érvényesítéséhez. Ezért markánsabb időnként a hangmegütés az eddig megszokotthoz képest.

A merkeli Németország jellegzetessége volt, hogy a nyilvános külpolitika kerülte a  a látványosságot és törekvéseit igyekezett a színfalak mögött érvényesíteni. Ennek megfelelően nemzetközi konfliktusokban nemegyszer a közvetítő szerepében tudott fellépni. A nem formális, nem állami befolyás evidens példája az utóbbi években például a kancellárnak hajdani miniszterével, az  EU Bizottsága elnökével való különleges kapcsolata. De a gazdaság és a politika (és persze a katonai elem) sajátos összefonódása jellemezte Németország kapcsolatát Franciaországgal, az USA-val, Oroszországgal, Kínával és egy sor egyéb, nem főszereplő országgal is. Ezeknek a háttérkapcsolatoknak egy része az új kormány szándéka szerint megszakad, mások újrafogalmazásra szorulnának. Tehát sokszereplős mozgás az, ami végülis a Scholz kabinet tényleges nemzetközi kapcsolatrendszerét ki fogja alakítani. Az új játéktér tekintetében azonban a diszkontinuitást tompítja, hogy Scholz az utolsó Merkel kormány külügyminisztere volt.

Az új német kormány legközvetlenebb feladata a halmozódó válságokkal működő EU megreformálása lenne - lévén, hogy az Unió legerősebb tagja. Erre számára esélyt jelent egy sor, elődjétől eltérő stratégiai és értékrendbeli megközelítése. Ám mozgástere nagyban múlik azon, hogy ki lesz a legnagyobb partner, Franciaország elnöke a választások után, így az, hogy a közös álláspont kialakításának mik lesznek a keretfeltételei. Nem egyértelmű a német várható politika az USA-val, ezen belül a Natoval és a kétoldalú kapcsolatot illetően sem. Mindkét ország érdekelt is, törekvéseivel is egybeesik ezeknek a kapcsolatoknak a megerősítése, a felhalmozódott problémák megoldása. Ám a kontinentális gondolkodásból nem tűnhetett el a Trump korszak keserű tapasztalata. Ezért a Biden adminisztráció ugyan fő vonalában megfelelő partner az új euroatlanti viszony kialakításához, ám Európa nem alapozhat ennek megkérdőjelezhetetlen voltára. Olyan Európára kell törekednie, amely egyedül is meg tud állni a lábán, ha netán egy számára megbízhatatlan, helyenként ellenséges adminisztrációt választanak meg az USA polgárok.

A nyilvánvaló ellenfelek tekintetében az eddigitől eltérő német vonalvezetés várható. Közvetlen és folyamatos kapcsolata Merkelnek Oroszországgal volt. Tudatos választás volt részéről, hogy az energiapolitikában egyértelműen kiszolgáltatta országát az oroszoknak és ezáltal közvetítő szerepbe került annak egész nyugati gázexporttal  kapcsolatos politikai manővereivel. Ez különösen akkor vált élessé, amikor a világpiaci energiaárak magasak voltak. De ugyanígy a migrációs helyzet alakulásában is függővé váltak a németek az orosz manőverektől. Nyitott kérdés, hogy ez hogyan alakul a jövőben.(v.ö. Északi áramlat 2 sorsa) És egyáltalán: a német keleti politikát és annak végeredményét követően nem a várt állapotok alakultak ki a keleteurópai régióban. Sajátos társadalmi-politikai képlet alakult ki nemcsak a volt  szovjet szatellit országokban, de még magában a volt NDK-ban is, nevezetesen, hogy a liberális demokrácia nem tudott erős gyökeret verni. Az a Németország, amely ebben a régióban gazdaságilag kedvére berendezkedett, kénytelen volt folyamatos akrobata manővereket folytatni, hogy a helyzetből fakadó politikai anomáliák ne érjék el azt a szintet, amit az ország szövetségi rendszere már nem tud elviselni. Itt a stabilizációban nyilvánvalóan ellenérdekelt Oroszország volt. Ez a folyamatos német kiegyensúlyozó szerep az új kormány hivatalba lépésével kétségessé vált. Ezzel fő aknamezővel természetesen nem merült ki a német diplomácia kényes külkapcsolatainak sora, de azok a fentieknél kisebb súlyúak. Igaz ez még a feltörekvő nagyhatalommal Kínával kapcsolatban is, ahol a pénzügyileg köztudottan sebezhető USA mellett Németországnak csak a másodhegedűs szerepe jut. Jóllehet a felforrósodott Tajvan - kérdésben közvetlenül nem érintett, de hogy milyen kényes kapcsolat ez is, azt egy politikától nagyrészt független esemény, a Covid - pandémia mutatta meg. A kialakult hosszú termelési láncokat a közlekedési tilalmak megszakították és így kellett ráébredni, hogy a globalizáció mi mindent tett függővé Kínától. Nyitott kérdés, hogy ez a felismerés milyen átrendeződéseket fog indukálni rövid és hosszútávon.

Mindebből az átalakulás által érintett összetett és az egymással szembenálló szereplőknek játékteret biztosító helyzetből ma leginkább Oroszország akciói váltak aktuálisan is megkerülhetetlenné, minthogy elérkezettnek látta az időt és a helyzetet elvesztett birodalmi pozíciójának valamelyes visszaépítésére A belorusz és az ukrán válsághelyzet olyan nyilvános  provokáció, amelyet sokan akut háborús fenyegetésnek látnak. A "Nyugat" helyzetét bonyolítja, hogy miközben megálljt akarnak parancsolni az expanziós törekvéseknek, nem akarják az oroszokat Kína vazallusává tenni.  Feltehető, hogy  a mostani konfliktus is csak látványos orosz próbálkozás és egy mindkét oldal - meg az ott élő népek - számára legalább ideiglenesen elviselhető kompromisszum a reális kilátás. Ha ezt létre tudják hozni, az már többé vagy kevésbé az új nemzetközi felállás jele, illetve eredménye lesz.

FB. bejegyzésem a magyar ellenzéki választási kampány kisiklásáról

Mégsem?

A 2022-es választásokra készülődés specifikus vonásának látszott. hogy ezúttal az ellenzékiek KIVÉTEL NÉLKÜL MINDENT alárendelnek a kormányváltás szándékának. Voltak ugyan törekvések pártérdekek jövőbeni érvényesítésére, de végülis az egyeztetés erősebb volt. Kreatív újdonságnak látszott az ELŐVÁLASZTÁS intézménye, amely mozgósítaná az ellenzéki szavazókat és a közvetlen demokrácia korlátozott lehetősége révén új szavazókat is vonzhat. Ma már látható, hogy az ÚJDONSÁG NEM VÁLT BE. Maga az a tény, hogy ez előtérbe hozta A PÁRTOK RIVALIZÁLÁSÁT (akár a jelöltek egymás elleni kampányával., akár a háttéralkukkal) SZÉTZILÁLTA A SPECIFIKUMOT, a kormányváltást, mint egyetlen célt. A közvetlen demokrácia részleges szerepe az egyéni jelöltek megválasztása során is sértődötté tett egyes pártokat a jelöltjeik "kilövése" miatt. De ez semmi a miniszterelnök-jelöltek versenyének végeredményéhez, annak hatásához képest.

Volt olyan remény, hogy a kedélyek hamar lenyugszanak és összerendeződik egy értelmes stratégiává az ellenzéki egység. Nem látni ennek jelét. Mintha belenyugodtak volna, hogy marad a NER, csak a saját pártjuk erősödjön a parlamentben és azon kívül. Ha így van, a nem pártelkötelezett ellenzéki választó csak azt mondhatja: KÁR.

Várható-e az új német kormánytól új Németország, új Európa?

Az új német kormány hárompárti koalíciós kormány lesz - domináns párt nélkül. Ezért is folytattak komoly vitát a koalíciós szerződésről, amelyet most éppen a három párt tagsága vitat meg és hagy jóvá. Következésképpen állást kellett foglalniuk mindazokban a kérdésekben, amiket az  eddigi kormány folyamatosan a szőnyeg alá söpört, társítva azokkal, amelyekben a véleményük, szemléletük gyökeresen más, mint elődeiké. Így egy olyan új Németország képe körvonalazódik, amely nem egy ciklusra szól és nem azt mérlegeli, hogy hogyan keresheti a választók kegyeit a soronkövetkező választásokon. Nemzetközi téren is - egyértelműen hitet téve Németország EU és NATO elkötelezettsége mellett- szembesíti a partnereket egy olyan, konzekvensnek szánt koncepcióval, amivel azoknak eddig nem kellett/lehetett találkozniok.Az EU és NATO korszerűsítésének és megerősítésének hívei elvben örömmel kell fogadják azt, hogy az európai kulcsországuk a folyamat élére áll és határozott koncepcióval rendelkezik.

A kérdések kérdése azonban az, hogy a deklarált német kormányprogramból mit tudnak ténylegesen megvalósítani. Vonatkozik ez elsősorban magára Németországra. S itt gondolhatunk arra, hogy a felsőház kerékkötő lehet, gondolhatunk az ellenérdekelt gazdasági és katonai körök ellenállására, gondolhatunk a világgazdaság és a világpolitika nem várt fejleményeire, gondolhatunk a német közhangulat elbillenésére, vagy egyszerűen arra, hogy a konzisztesnek gondolt program esetleges önellentmondásaira. Az ellenható tényezők mellett az is nyitott kérdés, hogy az új kormány maga milyen tehetségesen fog politizálni. Ami az EU-t illeti, ott egyértelmű, hogy vitát fog kiváltani a német elgondolás. A legkritikusabb momentum, hogy kialakul-e közös francia-német álláspont. Ha igen, akkor vagy az EU egésze számára, vagy csak az eurozóna, esetleg a megerősített együttműködésre alapozva a többsebességes megoldás jegyében sor kerül a szükséges korszerűsödésre, amelyet a bekövetkezett és a közeljövőben esedékes komplex változások követelnek meg. Ami meg a NATO-t illeti, a Biden-adminisztráció biztosan partnere lesz az új német kormánynak. De az is nyilvánvaló, hogy a NATO a jelenlegi földrajzi kiterjedésben a jövőben nehezen képzelhető el.

Mint láttuk, az új német kormány mélyreható változásokat tervez - nagyobb  időtávot és az euroatlanti térséget befogva. Ezzel szemben prompt a járvánnyal és az inflációval kell kezdenie valamit. De akármi is lesz a német kormányprogram sorsa otthon és nemzetközi tekintetben, megszületése azért kiemelkedően fontos esemény, mert nélküle Európának, mint globális tényezőnek a jövőben esélye se lett volna.

A történelem nem tanítómester

 A II. Világháború igen nagy megrázkódtatás volt a hadbanálló feleknek. Egyfelől a pusztulás mértéke, másfelől a  szövetségek jellege miatt. A tengelyhatalmak a  Szövetségesek számára a rációval nem összeegyeztethető fanatikus, erkölcstagadó axiómák alapján álltak és a gyakorlatuk is ezt követte, ugyanakkor a Szövetségesek világnézetében, praxisában egymástól olyan különbségek, sőt ellentétek mutatkoztak, amelyek enyhén szólva nem valószínűsítették, hogy egymás oldalán végig tudnak harcolni egy hosszú, sok színhelyen folyó világháborút. Ez utóbbit végülis megoldotta az előbbi: a tengelyhatalmak feltétel nélküli megadása nélkül nem volt elképzelhető működőképes békerendszer.Ám a "Soha többé!"-re még a háború alatt sötét árnyékot vetett a lakott városokra ledobott atombomba. A hidegháború és a nukleáris fegyverkezési verseny vezethetett  volna szinte egyfolytában újabb háborúhoz. Nem vezetett, mert hamar világossá vált az overkill bekövetkezése és ennek keretében a patthelyzet. Ez a veszélyes egyensúly lényegében évtizedekig kitartott alkalmasint azért, mert a volt szövetségesek ismerték egymást s így kultúrális, doktrinális különbségek miatt nem következett be közöttük olyan félreértés sorozat, amely miatt egy rosszul kitervelt háború világégéshez vezetett volna.

Eltelt húsz év, elhalványultak a világháborúval kapcsolatos történelmi tanulságok és a kubai rakétaválság kis híján nagy háborúhoz vezetett. A nyugati hadvezetés ekkor csak a saját logikája szerint volt képes  értelmezni a szovjet középhatósugarú rakétatelepítést és ha az utolsó pillanatban nem adták volna meg az esélyt, hogy hitelt adnak a szovjet magyarázkodásnak, nem kapott volna a kvázi béke egy újabb periódust.

További évtizedek alatt a nemzetközi stratégiai szembenállás erősen elmozdult a volt szövetségesek háborúval fenyegető konfliktusától, de a világ nem jutott el egy újabb világháború peremére. Nem jutott még akkor sem, amikor néhány évig egy nagyhatalom, a maoista Kína egyre inkább hasonlítani kezdett a korábbi tengelyhatalmakhoz. Ám ezt a veszélyt a belső erőknek sikerült elhárítani.Az utolsó nagy háború felejtése más formában vált és válik halálos veszélyforrássá. Megszűnt annak időben való felismerése, hogy mikor válik egy nagyobb, vagy akár kisebb ország politikai rendszere olyan nemzetközi veszélyforrássá, mint amilyen az 1930-as évek tengelyhatalmaié volt. Ez nem csoda, hiszen a politikai, gazdasági és katonai döntéshozó posztokon többször is generációcsere ment végbe azóta. Ezen túlmenően miután a mai világban egymás mellett, egymással összekapcsolódva a megoldatlan problémák tömege gyűlt föl, amiknek racionális megoldása részben nem mutatkozik, részben a választópolgárok zöme nem partner a racionális megoldásokhoz, nem is könnyű beazonosítani azokat a tanokat és törekvéseket, amelyek a destrukció elszabadulásához vezetnek. Nem könnyű, de azok szerint, akik ismerik a közel 100 év előtti történelmet, nem is lehetetlen. Ám a mai emberek túlnyomó többsége nem ismeri az akkori mesét és ezért félelmei nem ahhoz kötődnek. El lehet képedni például azon, hogy az USA választói ugyan hajszál híján, de elzavarták Trumpot, ám ebből koránt sem vonták le azt a következtetést, hogy a kérdések kérdése rendszere visszatérésének megakadályozása. Így képesek ehhez képest másod, harmad, vagy sokadrangú kérdések miatt a nagy veszélyt visszahozni. Elképedhetünk, de ettől még a történelem nem fog tanítómesterré válni.

Merre tovább, EU?

 Az EU hosszabb ideje válságban van, Ez mindenekelőtt koncepcionális, szervezeti válság. Legfontosabb szervében, a Tanácsban a tagállamok kormány-vagy államfői ülnek sok kulcskérdésben az egyhangú szavazás követelményének bilincsében. A Bizottság csak részben önálló entitás, mert a Tanács végrehajtó szerveként a mandátuma korlátozott. Mindez azzal járt, hogy az Unió sorra-rendre nem tudott válaszolni a világ változásaira és folyamatosan lemarad a világ más nagyrégióihoz képest. De ami igaz az Unióra, az fokozottan igaz a tagállamokra. A választók előtt az elitek iránti bizalom megroppant, így a tagországi kormányok ki vannak téve a választók türelmetlenségének és kiszámíthatatlanságának, Nem csoda, hogy így nem a nagy kérdések megoldása, egy a jövőre vonatkozó átfogó koncepció keresése, hanem csip-csup lokális problémák kötik le a figyelmüket, amiktől újraválasztási esélyük függ, s ezt viszik magukkal az EU-ba is. Ráadásul Európa se mentes a populista kórtól, amely az eddig konszenzuálisan a liberális demokrácia alapján álló, konszenzuskereső euroatlanti világba bevitte a flagráns nacionalizmust és a tekintélyuralom különböző formáinak mételyét.

Az EU válságának leküzdéséhez új lehetőségként ígérkezett a Parlament tagjainak közvetlen megválasztása, ami nagy legitimációt biztosít az intézmény számára. A remény részben valóra vált azzal, hogy az új Parlament valóban a Tanács ellenpólusa lett és nagyonis hajlandó alapkérdésekkel elvi alapon és jövőorientáltan foglalkozni. Munkatempója is impozáns. De beleütközik az alapszerződés biztosította vétójoggal megbénított Tanácsba. A helyzetet bonyolítja, hogy míg a választópolgárok európaszerte ragaszkodnak az integráció látványos vívmányaihoz, a közös pénzhez és a schengeni rendszerhez, az integráció további mélyítése iránt nincs választói nyomás.

Az EU sikeresen esett túl egy másik krízisen: a Brexiten. Az integráció mélyítését kezdettől fogva  ellenző Nagy-Britannia kínkeservesen végrehajtott kilépése nem mélyítette az EU válságát, hanem határozott, egységes és feladata magaslatán álló szervezetnek mutatkozott. Nem mondható el ugyanez egy másik krízis, a pandémia kezeléséről.

Az Unió lendületes fejlődését gátló vétójog megkerülésére búvópatakszerűen felbukkanó lehetőség, miszerint egyes előrelépéseket nem maga az Unió tenne meg, hanem vagy az eurozóna, vagy pedig a megerősített együttműködés jegyében a fejlett tagállamok egy csoportja. Ennek perfektuálására azonban eddig hiányzott az egyértelmű vezetőerő. Kérdés, hogy a megalakulandó és nem nagy parlamenti többségre támaszkodó hárompárti koalíciós német kormány, illetve a megválasztandó francia elnök ilyen lesz-e. A másik út az integráció számára az, hogy ha a folyamatosan blokkoló tagországokat arra szorítják rá, hogy vagy felhagynak a blokkolással, vagy távozzanak az Unióból.

Az előre vezető közös út megkeresésének halogatása eddig lehetségesnek bizonyult, csak a gazdasági, politikai és katonai szerepvesztés volt az ára. Kérdés, hogy egy lehetséges újabb gazdasági válság, egy ökológiai katasztrófa, egy újabb technikai forradalom vagy egy népvándorlás összeroppantja-e az Uniót, vagy újra életre galvanizálja.

Döntetlenek fogságában

 A tegnapi német választásokon Merkel Merkel nélküli pártja ugyan vereséget szenvedett, ám összességében azt mondhatjuk, hogy az eredmény döntetlen lett. Hárompárti koalíciónak kell alakulnia, ha nagykoalició nem jön újra szóba. A középpártok közül a Zöldek egyértelműen a szocdemek iránt mutatnak affinitást, a FDP viszont a keresztény pártok iránt. Vagyis elhúzódó koalíciós tárgyalásokra számíthatunk, amelyek kompromisszumokkal végződnek. Tehát Németországnak nem lesz olyan kormánya, amely a szükséges változásokkal bátran, program - szerűen szembenéz. Következésképpen az EU-ban sem számíthatunk rájuk a lényeges változások kezdeményezőiként és motorjaiként. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy ha egy alkalmas kancellár kerül a kormány élére, akkor egy jövőbeni akut gazdasági - pénzügyi vagy egészségügyi vagy környezetvédelmi válság esetén ne állhatna feladata magaslatán és ilyen válság ne kényszeríthetne ki struktúrális változtatásokat Németországban, illetve az EU-ban. A német választás pozitívumaként kell elkönyvelnünk, hogy ha egyszer a választók láthatóan nem szimpatizálnak markáns változásokkal semmilyen tekintetben, akkor legalább ennek megfelelően  megbuktatták a szélsőséges pártokat.

Mint ismeretes, más módon vezetett  döntetlenre az USA elnök - és szenátusi választás. Ott ugyan két markáns koncepció harcol egymással; de a választók polárisan megosztottak és a győztes demokraták többsége minimális. Így a legfontosabb törvényjavaslatok átpréselése nem csak az ellenzék mindent kihasználó ellenállása miatt ütközik nehézségbe, hanem a saját párt nem elkötelezett, a félidős választásokra sandító szenátorai, kormányzói, képviselői miatt is. Ennél a fajta döntetlennél a kormányzási furfang segíthet, vagy szintén az, ha a közeljövőben válságok kényszerítik ki válaszul a különféle radikális változásokat.

A  kevésbé kulcsfontosságú országokban is megfigyelhető ez a döntetlen közeli választói megoszlás: hol az egyik, hol a másik formában. A boldogabb európai országokban ez a sokpártrendszer bonyolult formáit ölti, ahol viszont egy radikális (jobboldali) irányzat került hatalomra, ott -elnagyoltan fogalmazva - a nagy-és középvárosi választók állnak szemben a rurális vidékek választóival.

Ezeket a döntetleneket valójában egy tudomásul venni nem akart amorf veszélyérzetre adott válaszként lehet értelmezni. Az egész emberiséget fenyegeti a környezet fokozatos élhetetlenné válása. Fenyegetik az új, ismeretlen járványok. Közben egy technikai forradalom is végbemegy, amely tovább polarizálja a Föld régióit, de a fejlettebbek körében is felforgatja a korábbi munkamegosztást. Mindez azzal jár, hogy nem lehet az eddigi módon élni, amit pedig mindenki megszokott és sokan jól érezték magukat benne. Érthető, hogy az ezzel kapcsolatos félelmek és különféle reakciók juthatnak kifejezésre a mostani szavazatokban a tradicionális politikai opciók mellett.

Az euroatlanti világ korábban  gazdaságilag és katonailag globális vezető szerepet játszott Ez a múlté, de Kína nem csupán utólérte ezt a nagyrégiót szinte minden tekintetben. De ezt kihasználva kihívást is intézett ellene, amióta birodalommá alakította önmagát. Ez nem valami absztrakt atomháborús fenyegetést jelent, hanem mindennapos gazdasági behatolást és sokarcú kiber-háborút. Vannak, akik erről tudomást venni se hajlandók, vannak, akik hatékonyan válaszolni akarnak erre a kihívásra. Ez ugyan nincs tematizálva a különféle választási csatákban, de a háttérben kétség kívül ez is meghúzódik a politikai szférában és a választók egy részénél.

Összefoglalva tehát a sok döntetlen erősen megköti a politikai szféra kezét, amely iránt - különféle, nem részletezendő okokból - a közbizalom szintje is alacsony. Így aztán  meg kell várnunk a különféle kríziseket és azokra kell a politikai tényezőknek és a lakosságoknak jól vagy rosszul válaszolniuk.