Mennél nagyobb mértékben válik kikerülhetetlenné újabb és újabb tematikákban az EU integrációjának elmélyülése, annál inkább kell növekedjék az Európai Parlament szerepe is. Mint döntéshozóé is, de mint a demokratikus ellensúlyé is a Bizottság megnövekvő szerepével szemben. Az EP - mint tudjuk- frakciókban dolgozik, ezeket a pártcsaládok képezik.Nincs semmi meglepő abban, ha ezek a pártcsaládok arra törekszenek, hogy mennél több tagországból mennél több párt csatlakozzon hozzájuk és támogassa őket a parlamenti szavazások során.Ennek érdekében kölcsönösen segítik tagpártjaik választási kampányait is.Ha valamelyik tagjukat politikai támadás éri, azzal szokásszerűen szolidaritást mutatnak.
A növekedési hajlandóság szükségképpen azzal jár, hogy politikai karakterükben, programjukban szervezeti és kommunikációs stílusukban különböző pártok kerülnek egy családba. Ez önmagában még előnyös is lehetne: egy sokszínűbb frakció rugalmasabb parlamenti politizálást tud folytatni, belső viták után kiérleltebben reagálhat egy-egy újonnan felvetődő problémára.Így van ez, ha egy párt felvétele előtt a pártcsalád szervezete gondosan tájékozódik a belépni szándékozókról és van mersze indokolt esetben a jelentkezőnek nemet mondani. És feltétel az is, hogy a tagok politikáját összetartó koherenciájáról az alapvető kérdéseket illetően később is folyamatosan gondoskodjon.
Maga az Unió a tagok számából, eltérő fejlettségbeli és tradícióbeli sajátosságaiból kifolyólag, meg a nemzeti politikai arénák változatossága miatt politikailag sokszínű, ezért a pártcsaládokon belül - minden körültekintés ellenére - is szükségképpen folyamatosan kell jelentkezzen divergencia.Ez még önmagában nem baj, ha megfelelően kezelni tudják. Ha viszont nem, az az Unió weimarizálódásához vezethet.
Sok mindennel magyarázható, ha a nagy európai pártok (EPP, PES) általában "puhák" tagpártjaik kilengéseivel kapcsolatban. Úgy gondolják, fontosnak vélt (és személyi) kérdésekben így tudják csak súlyukat megőrizni. Kemény fellépésükkel félnek, hogy"adukat" szolgáltatnának riválisaiknak.Érzik az Unió demokratikus deficitjét és ezt nem akarják nyílt vita tárgyává tenni egyes tagjaik elleni határozottságukkal. Tudják, hogy a nagy országok nagy pártjaival szemben mindig is szükségképpen elnézőek, ezért nem akarják a kicsiket látványosan más mércével mérni. Él bennük a remény, hogy ha az eltévelyedő tagpártjukat csak zárt ajtók mögött bírálják, akkor megőrzik azok bizonyos mértékű szolidaritását és azt a reményt, hogy később majd erősebben is hatni tudnak ezekre a problematikus pártokra. Esetleg nincs egység se a tagpártok között ezeknek a tagtársaknak a megítélésében. Feltehetőleg tovább is lehetne sorolni sokszor meghökkentő türelmük okait.
Ez a krisztusi türelem nagy veszélyeket is rejt magában. Komoly hitelességi problémákat vet fel a nagy európai pártokkal kapcsolatban. Fenyeget, hogy az elnéző magatartás a rossz példa követésére serkent további pártokat is, ami ellen azután egyre nehezebb fellépni. Félrevezeti a problémás pártok országaiban a "saját" tagságot és a szimpatizánsokat: ők úgy gondolhatják, hogy amit vezetőik csinálnak, az nem lehet elhibázott, pláne bűnös politika, hiszen az európai pártcsaládjuk jóváhagyja azt. De lebénítja a kritikát a rivális pártok és híveik körében is, mert azonnal rájuk lehet sütni, hogy ítéletük nem elvi, hanem csak saját pártérdekük vezeti őket. A különféle sajtó- és civil- leleplezők meg megkaphatják azt a vádat, hogy nem értik a professzionális politizálás lényegét.
Itt az ideje felismerni: nehéz, gazdasági válsággal terhes időben a "megbékítési" politika esélytelen és kontraproduktív. Az EU-ra rávetül a hajdani - noha más rendeltetésű, de a gazdasági világválságon és az európai politikai fejleményeken hajótörést szenvedett - Népszövetség sötét árnya.
2012. július 30., hétfő
2012. július 29., vasárnap
Interpretációk
Szilágyi Áron tegnap kardvívásban imponáló módon olimpiai aranyérmet nyert.
Azonnal megszületett az interpretáció: a magyar kard a világszerte ismert régi fényében villog. Igaz? Igaz. Fel lehet sorolni az olimpiai egyéni aranyérmes kardozókat Fuchstól Postán, Tersztyánszkyn, Jekelfalusi - Pilleren, Kaboson, Gerevichen, Kovácson, Kárpátin, Pézsán át egészen Szabó Bencéig. Jöhet a kisördög, amelyik erre azt mondja, hogy igen, igen, de miért beszél csak erről, de arról nem, hogy Szabó Bence aranyérme óta 20 év telt el, mindössze egy ezüstéremmel és idén nem jutott ki az olimpiára a magyar kardcsapat és egyéniben is kizárólag Szilágyi. Igaza van? Igaza. És melyiknek van "igaza" a sportág mai helyzetét illetően?
De vakmerőn s hívatlanul előállhat harmadik és szól.: Szilágyi egyesületének, a Vasasnak a kardvívó múltja is patinás, de nézzük a jelent. Ott vív Nemcsik Zsolt, az egyetlen, aki a 20 szűk esztendőben egyéniben olimpiai ezüstérmet szerzett, továbbá figyelemreméltó, hogy a magyar férfi kard csapat a junior vívók ezévi moszkvai világbajnokságán aranyérmet szerzett és a csapat négy tagja közül három, Csaba, Ravasz és Szatmári Vasas versenyző. Tehát Szilágyi olyan műhelyben dolgozik, amely a jövő ígérete is. Igaz? Igaz.
Három igaz interpretáció és lehet választani, hogy ki melyiket tartja relevánsnak Szilágyi Áron sikere kontextusba helyezésére.
Boldog és kivételes állapot ma Magyarországon, ha a hír valódi sikerről szól és csak igaz interpretációk közül kell választani...
Azonnal megszületett az interpretáció: a magyar kard a világszerte ismert régi fényében villog. Igaz? Igaz. Fel lehet sorolni az olimpiai egyéni aranyérmes kardozókat Fuchstól Postán, Tersztyánszkyn, Jekelfalusi - Pilleren, Kaboson, Gerevichen, Kovácson, Kárpátin, Pézsán át egészen Szabó Bencéig. Jöhet a kisördög, amelyik erre azt mondja, hogy igen, igen, de miért beszél csak erről, de arról nem, hogy Szabó Bence aranyérme óta 20 év telt el, mindössze egy ezüstéremmel és idén nem jutott ki az olimpiára a magyar kardcsapat és egyéniben is kizárólag Szilágyi. Igaza van? Igaza. És melyiknek van "igaza" a sportág mai helyzetét illetően?
De vakmerőn s hívatlanul előállhat harmadik és szól.: Szilágyi egyesületének, a Vasasnak a kardvívó múltja is patinás, de nézzük a jelent. Ott vív Nemcsik Zsolt, az egyetlen, aki a 20 szűk esztendőben egyéniben olimpiai ezüstérmet szerzett, továbbá figyelemreméltó, hogy a magyar férfi kard csapat a junior vívók ezévi moszkvai világbajnokságán aranyérmet szerzett és a csapat négy tagja közül három, Csaba, Ravasz és Szatmári Vasas versenyző. Tehát Szilágyi olyan műhelyben dolgozik, amely a jövő ígérete is. Igaz? Igaz.
Három igaz interpretáció és lehet választani, hogy ki melyiket tartja relevánsnak Szilágyi Áron sikere kontextusba helyezésére.
Boldog és kivételes állapot ma Magyarországon, ha a hír valódi sikerről szól és csak igaz interpretációk közül kell választani...
2012. július 28., szombat
Oktatáspolitika az erős érdekérvényesítő szülők ellenében?
Magyarországon különféle politikai rendszerek idején időről időre jelentkeznek olyan oktatáspolitikai törekvések, amelyeket állami kényszerrel megpróbáltak - megpróbálnak az erős érdekérvényesítő képességgel rendelkező szülők gyerekeire is kiterjeszteni. Értve ilyen törekvéseken mind a szabad iskolaválasztás lehetőségének korlátozását, mind a minden iskolára kiterjedő olyan szabályozást, amely a tantermi, vagy azon kívüli munkát igyekszik a szülői akarattal szemben formálni.Ha az állami kényszer nem olyan fokú, amely képes és hajlandó a gyerekek államosításáig elmenni, akkor az ilyen időszakos törekvések kudarcra vannak ítélve.
Erős érdekérvényesítő az a szülő, akinek nagyon fontos a gyereke iskolázása, határozott elképzelései vannak arról, hogy mit akar elérni vele, rendelkezésére állnak ehhez számára fontosnak gondolt információk, széleskörű kapcsolatai és megfelelő anyagi eszközei vannak. Az ilyen szülő megkerülheti az állami akaratot (ilyenben hallatlan találékonyság szokott mutatkozni), megpróbálhat ráhatni gyereke pedagógusaira, hogy bánjanak másképp az ő gyerekével, mint a többivel, vállalhat nyílt konfrontációt a konkrét iskolával vagy az oktatási hatóságokkal, hangolhatja gyerekét az iskola ellen, vállalva ennek következményeit, vagy dönthet a gyerek "kettős nevelése" mellett: a gyerek konform magatartású az iskolában, de otthon, illetve különórákon az iskolával ellentétes nevelést - oktatást kap. Ha az oktatáspolitika nem számol ezzel és nem hagy tudatosan az ilyen szülők számára kiskapukat, akkor nem tudhatja, hogy miben és hol fogják keresztezni az ilyen szülők az állami törekvéseket és mindez hogyan hat a többi szülőre is.
Természetesen az állami oktatáspolitika és az erős érdekérvényesítő szülők (illetve ezek egyes csoportjai) közötti konfliktusok intenzitása, ennek konkrét tárgya, valamint az a közeg, amelyben erre a konfliktusra sor kerül, igen széles skálán mozog. Értve ezalatt az általános politikai klímától az egyes szereplők (iskolaigazgatók, pedagógusok, más hatóságok stb.) beállítottságáig sok mindent. Egy differenciált, plurális fenntartójú iskolarendszerben eleve jobbak a harcrakész szülők esélyei, mint egy egy kézben tartott, uniformizált rendszerben.
Az elmondottakat fel lehet tölteni konkrét példaanyaggal az oktatástörténet különféle időszakából többféle tematikával. Itt és most ebből annyi érdekes, hogy ambiciózus oktatáspolitikai és államosítási törekvésekről hallunk, amelyek tudatosan vállalnak konfliktusokat erős érdekekkel és véleményekkel szemben. Ha nem számol a kormányzat saját korlátaival, akkor vesztes csatákra van ítélve. De az állam és az erős érdekérvényesítő szülők konfliktusának igazi kárvallottjai - mint mindig - a nem ilyen családokból az iskolába érkező gyerekek lesznek - tehát a mindenkori többség.
Erős érdekérvényesítő az a szülő, akinek nagyon fontos a gyereke iskolázása, határozott elképzelései vannak arról, hogy mit akar elérni vele, rendelkezésére állnak ehhez számára fontosnak gondolt információk, széleskörű kapcsolatai és megfelelő anyagi eszközei vannak. Az ilyen szülő megkerülheti az állami akaratot (ilyenben hallatlan találékonyság szokott mutatkozni), megpróbálhat ráhatni gyereke pedagógusaira, hogy bánjanak másképp az ő gyerekével, mint a többivel, vállalhat nyílt konfrontációt a konkrét iskolával vagy az oktatási hatóságokkal, hangolhatja gyerekét az iskola ellen, vállalva ennek következményeit, vagy dönthet a gyerek "kettős nevelése" mellett: a gyerek konform magatartású az iskolában, de otthon, illetve különórákon az iskolával ellentétes nevelést - oktatást kap. Ha az oktatáspolitika nem számol ezzel és nem hagy tudatosan az ilyen szülők számára kiskapukat, akkor nem tudhatja, hogy miben és hol fogják keresztezni az ilyen szülők az állami törekvéseket és mindez hogyan hat a többi szülőre is.
Természetesen az állami oktatáspolitika és az erős érdekérvényesítő szülők (illetve ezek egyes csoportjai) közötti konfliktusok intenzitása, ennek konkrét tárgya, valamint az a közeg, amelyben erre a konfliktusra sor kerül, igen széles skálán mozog. Értve ezalatt az általános politikai klímától az egyes szereplők (iskolaigazgatók, pedagógusok, más hatóságok stb.) beállítottságáig sok mindent. Egy differenciált, plurális fenntartójú iskolarendszerben eleve jobbak a harcrakész szülők esélyei, mint egy egy kézben tartott, uniformizált rendszerben.
Az elmondottakat fel lehet tölteni konkrét példaanyaggal az oktatástörténet különféle időszakából többféle tematikával. Itt és most ebből annyi érdekes, hogy ambiciózus oktatáspolitikai és államosítási törekvésekről hallunk, amelyek tudatosan vállalnak konfliktusokat erős érdekekkel és véleményekkel szemben. Ha nem számol a kormányzat saját korlátaival, akkor vesztes csatákra van ítélve. De az állam és az erős érdekérvényesítő szülők konfliktusának igazi kárvallottjai - mint mindig - a nem ilyen családokból az iskolába érkező gyerekek lesznek - tehát a mindenkori többség.
Demokratikus legitimáció?
A képviseleti demokráciában a politikai legitimáció kizárólagos forrása a tiszta választásokon kapott felhatalmazás.Ez két előfeltevésen alapul. Az egyik az, hogy a jelöltek előre világosan megmondják, hogy győzelmük esetén mit akarnak csinálni, min akarnak változtatni. Az is ehhez az előfeltevéshez tartozik, hogy képesek is erre. A másik szerint a választópolgár kompetens érdekei felismerésében és annak megítélésében, hogy azt szavazatával hogyan tudja érvényesíteni. A klasszikus demokráciákban a választáshoz segítséget adott, hogy a kormányképes pártoknak volt karakterisztikus állandó politikai arcéle, voltak hagyományos témái, a választók nagy része pedig tartósan kötődött egyik vagy másik párthoz. Így egy-egy választás tétje az volt, hogy a bizonytalanok kihez csapódnak és a törzsszavazók pártonként milyen arányban járulnak az urnákhoz.
A posztmodern világban mindez jórészt illuzórikussá vált. A választók akár tudomásul vették ezt a tényt, akár nem, ebből mindenképpen demokratikus deficit keletkezett. Hogy reagálhatnak erre? Az egyik lehetőség, hogy a választó távol marad, gondolván, hogy a kínálatból senkitől se remélheti annak képviseletét, még kevésbé valóra váltását, amit ő szeretne. A másik lehetséges reakció az, hogy frusztrációját az éppen kormányzó párton, koalíción "veri le" és azzal az egyetlen tényleges lehetőségével él, hogy leválthatja ezeket és helyzetbe hozza a riválist. Vagy azért, mert aktuálisan többet remél tőle, vagy pusztán csak meg akarja leckéztetni a jelenlegit: protestálni akar. Végül az is lehetséges, hogy a választó olyan politikusra adja a voksát, aki segíti őt naiv hite őrzésében, még ha valójában akár gátlástalanul hazudik is.
Vérmérséklet és tájékozottság dolga, hogy a posztmodern helyzetért ki mennyire teszi felelőssé a színen lévő politikusokat és ki látja úgy, hogy ha a politikusoknak nem is lenne annyi vétke és hibája, mint amennyi van, a lényegen ez nem változtatna. Egyik vélemény képviselői sem magát a politikusi hivatást vonják kétségbe, csak másfajta politikusokat szeretnének. Az egyik típus erős akaratú, tiszta kezű, világos programmal rendelkező, vagy netán karizmatikus politikusokat, akik a világot változtatják meg. Akik szembe mennek a politikai szférán kívüli erősekkel is és majd jól elbánnak velük. A másik választói típus meg okos, rugalmas, komplexen gondolkodó politikusokat preferálna, akik megértik a létező bonyolult viszonyokat és azok között tudnak jól navigálni annak érdekében, hogy mind rövid, mind hosszú távon jobban, vagy legalább kevésbé rosszul járjanak a választói.
A dolog paradoxona, hogy mennél erősebben hisz a közönség az eredeti demokratikus előfeltevésekben, annál inkább tartozik az első választói típusba, illetve kész az ennek megfelelő politikus választására. Olyannyira, hogy ha ez a politikus alkatánál fogva csorbítja a jogállamra, a fékek és ellensúlyok garanciájára épülő demokráciát, akkor ezt közönsége hajlamos nem észrevenni, vagy megengedően viszonyulni ehhez. A másik választásnak megfelelő politikus se makulátlan a demokratikus intézményrendszer tekintetében, de nem megy szembe vele, inkább csak "szükségből" megkerülni igyekszik azt.
A demokratikus előfeltevések és a valóság közötti rés nem szokott nagy problémákat okozni, ha úgy általában jól mennek a dolgok. Más a helyzet, ha rosszul. Ilyenkor nő a politikával és a politikusokkal szembeni elégedetlenség. Egyes szembetűnő, látványos nehézségekkel, gondokkal kapcsolatban a politikusokon kívül ilyenkor megszólalnak különféle szakemberek is, mondván, hogy ők tudják a megoldást a beállott és a fenyegető bajra, nem pedig a politikusok, akik sokfelé figyelnek, de legkivált újraválasztási esélyeikre. És itt van az, amikor a választópolgár elbizonytalanodik. Kire hallgasson? A jósokra, akik egymással se értenek egyet? Mégiscsak a politikusokra, akiknek a kezében ott van a döntés lehetősége és – nehezen megfogható – felelőssége? Senkire – de akkor mit tegyen? Ő is struccpolitikát folytasson, mint sok politikus, mert akkor látszatra legalább nem ő döntött?
E megválaszolhatatlan kérdéseket akarva-nem akarva valahogy mégis mindenki, minden újabb választás alkalmából megválaszolja. Szóval, tettel és hallgatással is. Azok, akik úgy gondolják, hogy a demokráciánál – ahol a többség dönt, de később ezt a döntését felül is vizsgálhatja – még nem találtak ki jobb politikai rendszert (az Arisztotelész óta ismert problémák ellenére), egyben azonban aggódnak is, hogy a többség talán mégse a legkisebb rosszat fogja választani, noha0 mostanság ez lenne a legjobb opció.És marad minden a posztmodern kor eddig évtizedeiben megszokott keretei között, hacsak nem áll be súlyos általános gazdasági válság, vagy korlátlan önbizalmú, ellenállást nem ismerő fanatikusok nem lépnek be nagy erővel a képbe. Márpedig a korábbi konstrukciót erősen megkérdőjelező európai fejleményeket nehéz lenne tagadni. Ezekkel azonban a politikusok nem merték kendőzetlenül szembesíteni a választókat, mint ahogy a felgyűlt demokratikus deficit is ettől a félelemtől alakult ki.
A posztmodern világban mindez jórészt illuzórikussá vált. A választók akár tudomásul vették ezt a tényt, akár nem, ebből mindenképpen demokratikus deficit keletkezett. Hogy reagálhatnak erre? Az egyik lehetőség, hogy a választó távol marad, gondolván, hogy a kínálatból senkitől se remélheti annak képviseletét, még kevésbé valóra váltását, amit ő szeretne. A másik lehetséges reakció az, hogy frusztrációját az éppen kormányzó párton, koalíción "veri le" és azzal az egyetlen tényleges lehetőségével él, hogy leválthatja ezeket és helyzetbe hozza a riválist. Vagy azért, mert aktuálisan többet remél tőle, vagy pusztán csak meg akarja leckéztetni a jelenlegit: protestálni akar. Végül az is lehetséges, hogy a választó olyan politikusra adja a voksát, aki segíti őt naiv hite őrzésében, még ha valójában akár gátlástalanul hazudik is.
Vérmérséklet és tájékozottság dolga, hogy a posztmodern helyzetért ki mennyire teszi felelőssé a színen lévő politikusokat és ki látja úgy, hogy ha a politikusoknak nem is lenne annyi vétke és hibája, mint amennyi van, a lényegen ez nem változtatna. Egyik vélemény képviselői sem magát a politikusi hivatást vonják kétségbe, csak másfajta politikusokat szeretnének. Az egyik típus erős akaratú, tiszta kezű, világos programmal rendelkező, vagy netán karizmatikus politikusokat, akik a világot változtatják meg. Akik szembe mennek a politikai szférán kívüli erősekkel is és majd jól elbánnak velük. A másik választói típus meg okos, rugalmas, komplexen gondolkodó politikusokat preferálna, akik megértik a létező bonyolult viszonyokat és azok között tudnak jól navigálni annak érdekében, hogy mind rövid, mind hosszú távon jobban, vagy legalább kevésbé rosszul járjanak a választói.
A dolog paradoxona, hogy mennél erősebben hisz a közönség az eredeti demokratikus előfeltevésekben, annál inkább tartozik az első választói típusba, illetve kész az ennek megfelelő politikus választására. Olyannyira, hogy ha ez a politikus alkatánál fogva csorbítja a jogállamra, a fékek és ellensúlyok garanciájára épülő demokráciát, akkor ezt közönsége hajlamos nem észrevenni, vagy megengedően viszonyulni ehhez. A másik választásnak megfelelő politikus se makulátlan a demokratikus intézményrendszer tekintetében, de nem megy szembe vele, inkább csak "szükségből" megkerülni igyekszik azt.
A demokratikus előfeltevések és a valóság közötti rés nem szokott nagy problémákat okozni, ha úgy általában jól mennek a dolgok. Más a helyzet, ha rosszul. Ilyenkor nő a politikával és a politikusokkal szembeni elégedetlenség. Egyes szembetűnő, látványos nehézségekkel, gondokkal kapcsolatban a politikusokon kívül ilyenkor megszólalnak különféle szakemberek is, mondván, hogy ők tudják a megoldást a beállott és a fenyegető bajra, nem pedig a politikusok, akik sokfelé figyelnek, de legkivált újraválasztási esélyeikre. És itt van az, amikor a választópolgár elbizonytalanodik. Kire hallgasson? A jósokra, akik egymással se értenek egyet? Mégiscsak a politikusokra, akiknek a kezében ott van a döntés lehetősége és – nehezen megfogható – felelőssége? Senkire – de akkor mit tegyen? Ő is struccpolitikát folytasson, mint sok politikus, mert akkor látszatra legalább nem ő döntött?
E megválaszolhatatlan kérdéseket akarva-nem akarva valahogy mégis mindenki, minden újabb választás alkalmából megválaszolja. Szóval, tettel és hallgatással is. Azok, akik úgy gondolják, hogy a demokráciánál – ahol a többség dönt, de később ezt a döntését felül is vizsgálhatja – még nem találtak ki jobb politikai rendszert (az Arisztotelész óta ismert problémák ellenére), egyben azonban aggódnak is, hogy a többség talán mégse a legkisebb rosszat fogja választani, noha0 mostanság ez lenne a legjobb opció.És marad minden a posztmodern kor eddig évtizedeiben megszokott keretei között, hacsak nem áll be súlyos általános gazdasági válság, vagy korlátlan önbizalmú, ellenállást nem ismerő fanatikusok nem lépnek be nagy erővel a képbe. Márpedig a korábbi konstrukciót erősen megkérdőjelező európai fejleményeket nehéz lenne tagadni. Ezekkel azonban a politikusok nem merték kendőzetlenül szembesíteni a választókat, mint ahogy a felgyűlt demokratikus deficit is ettől a félelemtől alakult ki.
2012. július 25., szerda
Nincs "helyzet"
A magyar politika iránt intenzíven érdeklődő értelmiségiek a diktatúrák idején jól megtanulták, hogy nem aktív alakítói saját életüknek, legfeljebb cseppfolyós helyzetekben képesek egy-egy kisebb önálló lépésre. Ez azonban nem csökkentette folyamatos érdeklődésüket a világ és az ország eseményei, fejleményei iránt. Ha valaki közülük úgy ítélte, hogy valahol Magyarország helyzetére is kiható, vagy legalább ennek lehetőségét hordozó elmozdulás történt, jelentőségteljesen közölte barátaival, ismerőseivel, hogy "helyzet van!" Ha ezt ők is jóváhagyták, ez futótűzként futott végig kommunikációs láncolatukon.
Persze a "helyzet" lehetett sokféle: valami történt a nagy szovjet "kastélyban", vagy annak magyar filiáléjában vagy a tábor egy másik barakkjában - vagy akár a világ egy másik fontos sarkában. Teremthetett "helyzetet" a szoros értelemben vett hagyományos politikán túl egy új fegyverfajta megjelenése vagy telepítése is, ami a nemzetközi erőviszonyok felbillenésének lehetőségét hordozta magában. 60-as évek végétől a bretton - woodsi rendszer felszámolása és az olajárrobbanás révén pedig a gazdaság is bekerült a megfigyelt, időnként "helyzetet" generáló tényezők közé. Arról aztán, hogy a "helyzet" mit hozhat, különösen "nekünk" - a végtelenségig lehetett töprengeni és vitatkozni mindaddig, amíg a viszonyok újra stabilizálódtak és lehetett várni egy következő alkalomra.
A 80-as évek második felében aztán már permanens módon volt "helyzet", felsejlettek a részleteiben nem előre látható alapvető változások körvonalai. Ez is izgatott beszélgetések tárgya volt. Később már a beszélgetéseket mozgolódások is felválthatták - a "helyzet van!" ki is veszett a közbeszédből. A rendszerváltás mintha a múltidőbe helyezte volna ezt a fogalmat: a politika, ezen belül a konfliktus és a változás nagyfokú nyilvánosságot kapott, a média ennek közvetítője, nemegyszer generálója volt és egyben megszűnt az a társadalmi altalaj, amelyben a korábbi, gyakran csak utalásokkal, összekacsintásokkal operáló kommunikációs láncolatnak tere, értelme lett volna.
A "központi erőtér" fülkeforradalmi rendszere rohammal bevette és átrendezte az emberek - közte az elégedetlenek - kommunikációs kapcsolatrendszerét is. Mind a maradék interaktív ellenzéki médiában, mind a magánérintkezésben a hüledezésés, a panaszkultúra és a folyamatos sopánkodás lett a módi, de a keretet a totális és tartósnak vélt vereségtudat határozta meg. Aztán az új rendszer szövedéke hol itt, hol ott kezdett fölfesleni, felsejlett a nem túl távoli változás lehetősége is. Erre reakcióként többezres, majd többtízezres ellenzéki tüntetéseknek lehettünk tanúi (netán résztvevői) - de ezt természetesen egy még szélesebbkörű kommunikációs gyűrű is körülvette. Idén télre ez oda kulminált, hogy (nem kimondva) érezni lehetett, "helyzet van", amelyben bármi megtörténhet. Ezt támasztotta alá a forint fenyegető mélyrepülése is - hogy más fontos tényezőket ne is említsünk. Ez a periódus az, amit a hatalom egy ideje puccskísérletként, pancser puccsként emleget. És büszkélkedik: elhárította.
A hatalommal szemben "érzők" nehezen vették észre a helyzet átmeneti megváltozását, nem akartak róla tudomást venni és közülük a forrófejűbbek úgy képzelték, hogy akciózással azonnali módon meg lehetne változtatni a dolgok menetét. Frusztráltan tapasztalták, milyen kis visszhangja van próbálkozásuknak még azok körében is, akikkel alapjában véve egyetértenek. A mai generációk nem mentek át azon az iskolán, hogy első sorban a könyörtelen hosszabb távú trendekre figyeljenek és ennek alapján legyenek meggyőződve arról: ezután is lesz "helyzet", de annak kialakulását hiábavaló dolog eröltetniük. Számolni vele, felkészülni rá viszont nem csak indokolt - fontos is.
Persze a "helyzet" lehetett sokféle: valami történt a nagy szovjet "kastélyban", vagy annak magyar filiáléjában vagy a tábor egy másik barakkjában - vagy akár a világ egy másik fontos sarkában. Teremthetett "helyzetet" a szoros értelemben vett hagyományos politikán túl egy új fegyverfajta megjelenése vagy telepítése is, ami a nemzetközi erőviszonyok felbillenésének lehetőségét hordozta magában. 60-as évek végétől a bretton - woodsi rendszer felszámolása és az olajárrobbanás révén pedig a gazdaság is bekerült a megfigyelt, időnként "helyzetet" generáló tényezők közé. Arról aztán, hogy a "helyzet" mit hozhat, különösen "nekünk" - a végtelenségig lehetett töprengeni és vitatkozni mindaddig, amíg a viszonyok újra stabilizálódtak és lehetett várni egy következő alkalomra.
A 80-as évek második felében aztán már permanens módon volt "helyzet", felsejlettek a részleteiben nem előre látható alapvető változások körvonalai. Ez is izgatott beszélgetések tárgya volt. Később már a beszélgetéseket mozgolódások is felválthatták - a "helyzet van!" ki is veszett a közbeszédből. A rendszerváltás mintha a múltidőbe helyezte volna ezt a fogalmat: a politika, ezen belül a konfliktus és a változás nagyfokú nyilvánosságot kapott, a média ennek közvetítője, nemegyszer generálója volt és egyben megszűnt az a társadalmi altalaj, amelyben a korábbi, gyakran csak utalásokkal, összekacsintásokkal operáló kommunikációs láncolatnak tere, értelme lett volna.
A "központi erőtér" fülkeforradalmi rendszere rohammal bevette és átrendezte az emberek - közte az elégedetlenek - kommunikációs kapcsolatrendszerét is. Mind a maradék interaktív ellenzéki médiában, mind a magánérintkezésben a hüledezésés, a panaszkultúra és a folyamatos sopánkodás lett a módi, de a keretet a totális és tartósnak vélt vereségtudat határozta meg. Aztán az új rendszer szövedéke hol itt, hol ott kezdett fölfesleni, felsejlett a nem túl távoli változás lehetősége is. Erre reakcióként többezres, majd többtízezres ellenzéki tüntetéseknek lehettünk tanúi (netán résztvevői) - de ezt természetesen egy még szélesebbkörű kommunikációs gyűrű is körülvette. Idén télre ez oda kulminált, hogy (nem kimondva) érezni lehetett, "helyzet van", amelyben bármi megtörténhet. Ezt támasztotta alá a forint fenyegető mélyrepülése is - hogy más fontos tényezőket ne is említsünk. Ez a periódus az, amit a hatalom egy ideje puccskísérletként, pancser puccsként emleget. És büszkélkedik: elhárította.
A hatalommal szemben "érzők" nehezen vették észre a helyzet átmeneti megváltozását, nem akartak róla tudomást venni és közülük a forrófejűbbek úgy képzelték, hogy akciózással azonnali módon meg lehetne változtatni a dolgok menetét. Frusztráltan tapasztalták, milyen kis visszhangja van próbálkozásuknak még azok körében is, akikkel alapjában véve egyetértenek. A mai generációk nem mentek át azon az iskolán, hogy első sorban a könyörtelen hosszabb távú trendekre figyeljenek és ennek alapján legyenek meggyőződve arról: ezután is lesz "helyzet", de annak kialakulását hiábavaló dolog eröltetniük. Számolni vele, felkészülni rá viszont nem csak indokolt - fontos is.
2012. július 24., kedd
A hatalom által teremtett politikai és kommunikációs tér és minden tartalmi vita lehetetlensége kapcsán
Orbán már a választásokat megelőzően sem hagyott kétséget: át akarja alakítani a versengő politikai és szellemi arénát és hegemon "központi erőteret" akar létrehozni, amelyben mindenféle ellenzéki megnyilvánulás marginális és irreleváns. A szót tett követte: ennek megfelelően alakította át az alkotmányos rendet, az intézményrendszert, megszállta a hazai nyilvánosság közel egészét és a hatalom emberei olyan kommunikációt alkalmaznak, amely nemcsak a kontextust, hanem a szavak értelmét és a tényeket is maga határozza meg és kinyilatkoztatásaival kapcsolatban érdemi vitákba nem bocsátkozik.
A központi erőteren kívüli politikai és szellemi erők a maguk állandó létbizonytalanságban lévő, szűk hatókörű médiumaikba szorultak vissza, ahol ugyan egymásnak elvben szabadon fejthetik ki véleményüket és akár "szabadon" vitatkozhatnak is, de számolniuk kell azzal, hogy állandóan rajtuk van a hatalom gyanakvó szeme. Ez azzal jár, hogy saját, belsőnek vélt nyilvánosságukban leírt vagy kimondott mondataikat a hatalom és/vagy a hatalom hívei bármikor kiragadhatják, átemelhetik a saját kontextusukba és nyilvánosságukba - és ott azt tehetnek vele, amit akarnak. Ledorongolhatják, eltorzíthatják, kifigurázhatják, gyűlöletkeltésre vagy "oszd meg és uralkodj" célokra használhatják. Ezért az, aki a hatalomtól függetlennek nevezhető médiumokban megszólal, annak nem csak a tekintélyuralmi rendszerekben szokásos öncenzúrára érdemes gondolnia, hanem arra is, hogy milyen következményei lehetnek szavainak saját táborán belül, illetve akkor, ha a belsőnek szánt kommunikációba a hatalom "belelép". Így válhat a kritikából nem végiggondolt tabusértés, a kommentárból feljelentés.
Az elmondottak azt jelentik, hogy a centrális erőtér tervrajza sikeresen életre kelt. Ez azonban nem egészen van így. Van egy fontos terület, ahol a hatalom és technológiája totálisan csődöt mondott, és ez a gazdaság. Semmi nem úgy alakul, ahogy meghirdették és ahogy azóta is igyekeznek állítani. Ennek hazai felismerése és kimondása messze túllép a marginalizált ellenzék körén. Kiterjed minden magára adó közgazdászra politikai színezetétől függetlenül, de elszivárog a nép, a választópolgárok közé is, akik mára már nem csak tapasztalják, hanem egyre inkább verbálisan is visszahallják e tekintetben a hatalom állításai és a valóság közötti szakadékot. Ezért a gazdaságról kimondott igaz szavak nem hullnak a semmibe.
A centrális erőtér koncepciójának másik szervi fogyatékossága, hogy nem számolt azzal: Magyarország ma már semmilyen tekintetben nem zárt világ. Figyelnek a magyar fejleményekre az integrációs intézmények, a külföldi kormányok, a nemzetközi média, a piacok, a hitelminősítők, a különféle titkosszolgálatok - és folytathatnánk a sort egészen a határokat nem ismerő internetig. És miután a fülkeforradalmi rendszer széles körökben lelepleződött, a figyelem még fokozottabbá vált az ország kis mérete és nemzetközi súlya ellenére is.
A nemzetközi figyelemben ha nem is döntő, de nem is elhanyagolható szerepe van a hazai marginalizált független és/vagy ellenzéki nyilvánosságnak. Ezért aki ott megszólal, az ugyan jobb, ha tudomásul veszi a hazai érdemi viták lehetetlenné válását és szavai önmaga ellen fordításának lehetőségeit, de cserébe esetenként váratlanul olyan nemzetközi figyelmet kaphat és "mandinerből" olyan hatásokat érhet el, amit magyar nyelven, kis közönség által követett szavaitól normál körülmények között álmában sem remélhetne.
Valamit - valamiért...
A központi erőteren kívüli politikai és szellemi erők a maguk állandó létbizonytalanságban lévő, szűk hatókörű médiumaikba szorultak vissza, ahol ugyan egymásnak elvben szabadon fejthetik ki véleményüket és akár "szabadon" vitatkozhatnak is, de számolniuk kell azzal, hogy állandóan rajtuk van a hatalom gyanakvó szeme. Ez azzal jár, hogy saját, belsőnek vélt nyilvánosságukban leírt vagy kimondott mondataikat a hatalom és/vagy a hatalom hívei bármikor kiragadhatják, átemelhetik a saját kontextusukba és nyilvánosságukba - és ott azt tehetnek vele, amit akarnak. Ledorongolhatják, eltorzíthatják, kifigurázhatják, gyűlöletkeltésre vagy "oszd meg és uralkodj" célokra használhatják. Ezért az, aki a hatalomtól függetlennek nevezhető médiumokban megszólal, annak nem csak a tekintélyuralmi rendszerekben szokásos öncenzúrára érdemes gondolnia, hanem arra is, hogy milyen következményei lehetnek szavainak saját táborán belül, illetve akkor, ha a belsőnek szánt kommunikációba a hatalom "belelép". Így válhat a kritikából nem végiggondolt tabusértés, a kommentárból feljelentés.
Az elmondottak azt jelentik, hogy a centrális erőtér tervrajza sikeresen életre kelt. Ez azonban nem egészen van így. Van egy fontos terület, ahol a hatalom és technológiája totálisan csődöt mondott, és ez a gazdaság. Semmi nem úgy alakul, ahogy meghirdették és ahogy azóta is igyekeznek állítani. Ennek hazai felismerése és kimondása messze túllép a marginalizált ellenzék körén. Kiterjed minden magára adó közgazdászra politikai színezetétől függetlenül, de elszivárog a nép, a választópolgárok közé is, akik mára már nem csak tapasztalják, hanem egyre inkább verbálisan is visszahallják e tekintetben a hatalom állításai és a valóság közötti szakadékot. Ezért a gazdaságról kimondott igaz szavak nem hullnak a semmibe.
A centrális erőtér koncepciójának másik szervi fogyatékossága, hogy nem számolt azzal: Magyarország ma már semmilyen tekintetben nem zárt világ. Figyelnek a magyar fejleményekre az integrációs intézmények, a külföldi kormányok, a nemzetközi média, a piacok, a hitelminősítők, a különféle titkosszolgálatok - és folytathatnánk a sort egészen a határokat nem ismerő internetig. És miután a fülkeforradalmi rendszer széles körökben lelepleződött, a figyelem még fokozottabbá vált az ország kis mérete és nemzetközi súlya ellenére is.
A nemzetközi figyelemben ha nem is döntő, de nem is elhanyagolható szerepe van a hazai marginalizált független és/vagy ellenzéki nyilvánosságnak. Ezért aki ott megszólal, az ugyan jobb, ha tudomásul veszi a hazai érdemi viták lehetetlenné válását és szavai önmaga ellen fordításának lehetőségeit, de cserébe esetenként váratlanul olyan nemzetközi figyelmet kaphat és "mandinerből" olyan hatásokat érhet el, amit magyar nyelven, kis közönség által követett szavaitól normál körülmények között álmában sem remélhetne.
Valamit - valamiért...
2012. július 21., szombat
PÉNZÜGY / TŐZSDE Orbán jövő kedden találkozik az IMF-fel
Minden jóslás kockázatos. Ennek ellenére jelezni kívánom: úgy látom, a keddi Orbán - találkozó a tárgyaló-küldöttséggel sem konvencionálisan semmitmondó, sem következmények nélküli nem lesz.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)