Az 1989-ben életbe léptetett magyar köztársasági Alkotmányt a Parlament a szavazatok 2/3-ával bármikor módosíthatta. 2010 után a 2/3-os többséggel rendelkező Orbán - rendszer úgy döntött, hogy az Alkotmány egészét Alaptörvénnyel cseréli le. Az ellenzéki pártok közül az MSZP és az LMP mind az alkotmányozás módját, mind a tervezetét súlyosan kifogásolta, ezért annak parlamenti vitáját is bojkottálta. Az EU részéről is alapvető ellenvetések hangzottak el a tervezet bizonyos pontjaival szemben. A Hatalom mindezt figyelmen kívül hagyva erőből egyoldalúan elfogadta az Alaptörvényt. Életbelépése alkalmából önmagát az Operaházban akarta megünnepelni 2012 jan.2.-án. Ennek hírére az Operaháznál többtízezres ellentüntetésre került sor - mintegy delegitimálandó az új alkotmányt. A tüntetés miatt személy szerint Orbánnak is mellékbejáratot kellett használni, hogy a díszünnepségre be- illetve onnan kijusson.
Ezt követően - érveiket nem deklarálva - a bojkottáló ellenzéki pártok is visszaültek a Parlamentbe. Ezzel az Alaptörvény legitimitása jogilag nem vitathatóvá vált.Az EU is tudomásul vette ezt a részletekkel szembeni kifogásai ellenére. Politikailag természetesen az alkotmányozás és az eredménye mindmáig vitatható. Hatályon kívül helyezésére két út képzelhető el. Az egyik, hogy az Alaptörvényen alapuló választásokat követően olyan 2/3-os többség jöjjön létre, amely lényegesen módosítja, vagy újjal cseréli ki az Alaptörvényt. A másik egy olyan népfelkelés, amely az addigi rendszert egészében érvénytelennek nyilvánítja és magának szerez nemzetközi elismerést. Ha sem egyik, sem másik nem következik be, akkor a rendszer politikai negálásának jogkövetkezménye nincs - ellentétben a 2012-es januári tüntetők reményeivel.
2014. december 29., hétfő
2014. december 24., szerda
Magántulajdont vagy javadalmakat osztogat a mai rendszer?
A fülkeforradalom lényege a javak politikai célú újraosztása. Ha kell, törvényhozási eszközökkel, ha kell, más állami eszközökkel megindult a talált tulajdonviszonyok újrarendezése - deklaráltan is mindenekelőtt a külföldi tőke ellenében. A tulajdon újraelosztása részben az "állam" (értsd a politikai rendszer apparátusa), részben pedig a rendszer ilyen, vagy olyan rendű és rangú kegyeltjei javára történt és történik.
A fülkeforradalmat követő első ciklus alatt úgy látszott, hogy a haszonélvezőket sikerült a rendszerbe betagozni, a veszteseket meg ilyen vagy olyan szöveggel széles körben diszkreditálni. (A vesztesek politikai szempontból legpikánsabb kategóriáját az önkormányzatok jelentették, de minthogy azok is túlnyomórészt a kormánypárt embereinek irányítása alatt álltak, a belső manipulációk segítségével ezt az ügyet is megoldották.)
A rendszer irányítója úgy gondolta, hogy ez a folyamat folytatható, hiszen még mindig sok "nemszeretem" tulajdonos maradt az országban. Valójában azonban két ponton is jelentkezett a rendszer kimerülése. Az egyik, hogy az államadósság kezelése nem volt folytatható a korábbi hitelforrásokból, s e miatt új külföldi patrónusra szorult a rendszer. Ez pedig olyan nemzetközi konfliktust generált, amely különféle áttételeken keresztül a rendszer folytathatóságát kérdőjelezi meg. A másik pont az volt, hogy az új kegyeltek igényei immár csak a régi kegyeltek rovására kielégíthető. Ezért a korábbi "jussok" sorsát tette kétségessé a hatalom gyakorlója. Az első lépésben ez inkább csak egyesek politikai befolyásának csökkenésével és a további szerzemények kérdésessé válásával járt együtt és nem érintette a már megszerzett javakat.Az érintettek azonban képesek tovább gondolni a dolgot.
A továbbgondoló számára hirtelen világossá válik, hogy amit a tulajdonának gondolt, azt a begyakorlott mechanizmussal bármikor el is vehetik tőle. A rendszer az ismételt újraelosztással elvben növelné a játékterét és a saját élettartamát. Viszont ha az új tulajdonosok hirtelen rádöbbennek, hogy nem magántulajdonuk, hanem csak bármikor elvehető javadalmuk van, akkor sok minden megváltozik. Maguk és családjuk tétjét csak feltételesen teszik rá a rendszerre és vagy külföldre menekítik mozdítható vagyonukat, ahol bíznak a jogrendben, vagy máshol keresnek vagyoni és személyi biztosítékot arra az esetre, ha a rendszerrel bármi történne.
Talán nem tévedünk, ha a NER felsőbb köreiben mutatkozó ellentétek hírét annak a rádöbbenésnek tudjuk be, hogy amit korábban magántulajdonuknak hittek, azt immár egy ismeretlen jövőjű rendszer javadalmának látják.
A fülkeforradalmat követő első ciklus alatt úgy látszott, hogy a haszonélvezőket sikerült a rendszerbe betagozni, a veszteseket meg ilyen vagy olyan szöveggel széles körben diszkreditálni. (A vesztesek politikai szempontból legpikánsabb kategóriáját az önkormányzatok jelentették, de minthogy azok is túlnyomórészt a kormánypárt embereinek irányítása alatt álltak, a belső manipulációk segítségével ezt az ügyet is megoldották.)
A rendszer irányítója úgy gondolta, hogy ez a folyamat folytatható, hiszen még mindig sok "nemszeretem" tulajdonos maradt az országban. Valójában azonban két ponton is jelentkezett a rendszer kimerülése. Az egyik, hogy az államadósság kezelése nem volt folytatható a korábbi hitelforrásokból, s e miatt új külföldi patrónusra szorult a rendszer. Ez pedig olyan nemzetközi konfliktust generált, amely különféle áttételeken keresztül a rendszer folytathatóságát kérdőjelezi meg. A másik pont az volt, hogy az új kegyeltek igényei immár csak a régi kegyeltek rovására kielégíthető. Ezért a korábbi "jussok" sorsát tette kétségessé a hatalom gyakorlója. Az első lépésben ez inkább csak egyesek politikai befolyásának csökkenésével és a további szerzemények kérdésessé válásával járt együtt és nem érintette a már megszerzett javakat.Az érintettek azonban képesek tovább gondolni a dolgot.
A továbbgondoló számára hirtelen világossá válik, hogy amit a tulajdonának gondolt, azt a begyakorlott mechanizmussal bármikor el is vehetik tőle. A rendszer az ismételt újraelosztással elvben növelné a játékterét és a saját élettartamát. Viszont ha az új tulajdonosok hirtelen rádöbbennek, hogy nem magántulajdonuk, hanem csak bármikor elvehető javadalmuk van, akkor sok minden megváltozik. Maguk és családjuk tétjét csak feltételesen teszik rá a rendszerre és vagy külföldre menekítik mozdítható vagyonukat, ahol bíznak a jogrendben, vagy máshol keresnek vagyoni és személyi biztosítékot arra az esetre, ha a rendszerrel bármi történne.
Talán nem tévedünk, ha a NER felsőbb köreiben mutatkozó ellentétek hírét annak a rádöbbenésnek tudjuk be, hogy amit korábban magántulajdonuknak hittek, azt immár egy ismeretlen jövőjű rendszer javadalmának látják.
2014. december 23., kedd
Új ösvényen a jobboldali krampuszgyár
A magyar rendszerváltás óta a jobboldal egyik kedvenc módszere a krampuszgyártás. Atyamestere Csurka volt, aki egész csokrot alakított ki hazai és külföldi szereplőkből, azokat megformálta, bevéste, mitikussá növelte és attól kezdve minden neki nem tetsző jelenség mögé felfestette az ő ármánykodásukat. Természetesen a módszer nem új: a nemzetközi és hazai jobboldalon ennek évszázados múltja van, de a sztalinizmus is köztudottan átvette ezt a módszert. (Sajátos grimasza volt ennek a gyakorlatnak, amikor a nürnbergi tárgyalóteremben két nagy "krampusz", Göring, illetve Ehrenburg élőben kölcsönösen megbámulták egymást.)
A hazai kis színpadon új jelenség, hogy a bevált sablonokat feladva egy aktív USA-diplomata, Goodfriend ügyvivő vált az ügyeletes főkrampusszá. Kijelölését a jobboldali boszorkánykonyha kezdeményezte azzal, hogy a "kitiltási ügyet" megszellőztette. De a diplomata vette a lapot és sűrű szerepléseivel, nyilatkozataival elébe ment a krampuszgyárnak. Ennek üzemeltetéséből a miniszterelnök személyesen is aktív részt vállalt. Most folyik a nagy kísérlet: hazai és külföldi politikusok és nagytőkések után hogyan szuperál krampuszként egy külföldi diplomata, aki a küldő ország utasításait kell kövesse és még véletlenül se dolgozhat saját szakállára. Csereszabatosan átadhatja szerepét valaki másnak, vagy a funkciójától elszakadva egy periódusra mitikus figura marad?
A hazai kis színpadon új jelenség, hogy a bevált sablonokat feladva egy aktív USA-diplomata, Goodfriend ügyvivő vált az ügyeletes főkrampusszá. Kijelölését a jobboldali boszorkánykonyha kezdeményezte azzal, hogy a "kitiltási ügyet" megszellőztette. De a diplomata vette a lapot és sűrű szerepléseivel, nyilatkozataival elébe ment a krampuszgyárnak. Ennek üzemeltetéséből a miniszterelnök személyesen is aktív részt vállalt. Most folyik a nagy kísérlet: hazai és külföldi politikusok és nagytőkések után hogyan szuperál krampuszként egy külföldi diplomata, aki a küldő ország utasításait kell kövesse és még véletlenül se dolgozhat saját szakállára. Csereszabatosan átadhatja szerepét valaki másnak, vagy a funkciójától elszakadva egy periódusra mitikus figura marad?
2014. december 20., szombat
Értelmiség és politika - itt és most (4.)
Amíg az Orbán rendszer minden reális várakozás ellenére működni látszott és nyerte a 2014-es választásokat, addig az értelmiségi politizálás fő vonulata hosszú Orbán korszakot vízionált és azt magyarázta, hogy ennek a népnek törvényszerűen ilyen rendszer felel meg. Amióta viszont ősszel a rendszer nemzetközi kutyaszorítóba került és tüntetéshullám alakult ki, ezt elfelejtve az értelmiségi politizálás nagyja átesett a ló túlsó oldalára. A rendszer megdöntését kéri számon minden akción és ráugrott arra a tematikára, hogy ki mit tud letenni az asztalra a rendszer megdőlése utáni állapotokra vonatkozóan.
Tehát ismét szarva közt a tőgyét. Ugyanis a jelenlegi helyzet nem erről szól, hanem a bizalmatlanság elharapózásáról a NER jövőjét illetően mind külföldön, mind a hazai pályákon. Az aztán, hogy a terjedő bizalmatlanság csak nehezíti-e az Orbán rendszer eddig bevált húzásainak alkalmazását és egyre gyakoribb üzemzavarokat okoz, vagy már hamarosan krízist eredményez - azt ma még nem lehet tudni. De annyit a bizalmatlanság maga elér, hogy a jövőt (kint és bent) egyre többen többesélyesnek lássák, ha nem is világos, hogy az eltérő forgatókönyvek valójában mit is jelentenek.
A bizalmatlanság, bizonytalanság sajátosan csapódhat le a "hazai pályák" egyikén: az Orbán rendszer politikai és gazdasági centrumában, illetve a főbb gazdasági kedvezményezettek körében. Ha kritikus mennyiség látja közülük úgy, hogy erősen kockázatos pozícióját Orbán személyéhez kötni, az nem csupán passzív spekulációt jelenthet. Megindíthat alternatíva - keresést, szervezkedést, ami a rendszer 2012-es krízise esetén nem történt meg. Igen, vagy nem : ez erősen befolyásolja mind a külföldi, mind a többi hazai pálya mozgását.
Arról természetesen nincs szó, hogy a rendszer sorompóin belüli fejlemények lennének a döntőek a változás sorsát illetően. Bármikor előállhat olyan világpolitikai vagy világgazdasági eseménysor, amely átrendezi az összes belső és külső szereplő helyzetérzékelését, azt, hogy mit akar lépni és mit fogad el másoktól. A leginkább valószínűtlen azonban, hogy a változások motorja a magyar tömegmozgalom vagy a politikai ellenzék legyen. Ez csak az értelmiségi politizálás virányain feltételezhető. De attól persze, hogy nem motor és nem világítótorony, a különféle hazai Orbán - ellenes erőknek bizonyosan lesz szerepe az események menetében. Csak előre nem kell körülötte fontoskodni.
Tehát ismét szarva közt a tőgyét. Ugyanis a jelenlegi helyzet nem erről szól, hanem a bizalmatlanság elharapózásáról a NER jövőjét illetően mind külföldön, mind a hazai pályákon. Az aztán, hogy a terjedő bizalmatlanság csak nehezíti-e az Orbán rendszer eddig bevált húzásainak alkalmazását és egyre gyakoribb üzemzavarokat okoz, vagy már hamarosan krízist eredményez - azt ma még nem lehet tudni. De annyit a bizalmatlanság maga elér, hogy a jövőt (kint és bent) egyre többen többesélyesnek lássák, ha nem is világos, hogy az eltérő forgatókönyvek valójában mit is jelentenek.
A bizalmatlanság, bizonytalanság sajátosan csapódhat le a "hazai pályák" egyikén: az Orbán rendszer politikai és gazdasági centrumában, illetve a főbb gazdasági kedvezményezettek körében. Ha kritikus mennyiség látja közülük úgy, hogy erősen kockázatos pozícióját Orbán személyéhez kötni, az nem csupán passzív spekulációt jelenthet. Megindíthat alternatíva - keresést, szervezkedést, ami a rendszer 2012-es krízise esetén nem történt meg. Igen, vagy nem : ez erősen befolyásolja mind a külföldi, mind a többi hazai pálya mozgását.
Arról természetesen nincs szó, hogy a rendszer sorompóin belüli fejlemények lennének a döntőek a változás sorsát illetően. Bármikor előállhat olyan világpolitikai vagy világgazdasági eseménysor, amely átrendezi az összes belső és külső szereplő helyzetérzékelését, azt, hogy mit akar lépni és mit fogad el másoktól. A leginkább valószínűtlen azonban, hogy a változások motorja a magyar tömegmozgalom vagy a politikai ellenzék legyen. Ez csak az értelmiségi politizálás virányain feltételezhető. De attól persze, hogy nem motor és nem világítótorony, a különféle hazai Orbán - ellenes erőknek bizonyosan lesz szerepe az események menetében. Csak előre nem kell körülötte fontoskodni.
2014. december 19., péntek
Megkockáztatható állítás, hogy nincs (és nem is volt) autonóm magyar társadalom?
Igen, megkockáztatható
Autonóm társadalom csak is a szabad, polgári berendezkedés keretei között alakulhat ki. Magyarországon ennek kereteit az 1848-as törvények teremtették meg a Habsburg uralkodó szentesítésével. Ezt a szentesítést az uralkodó visszavonta, majd a szabadságharc elbukott. A neoabszolutizmus a feudalizmust nem állította vissza, de szabad polgári berendezkedésről szó sem volt. De ez a Kiegyezés után is csak részlegesen következett be - a maga korlátozottságban látványos eredménnyel. A Világháború, majd a korábbi rendszernek véget vető forradalmak, majd az ellenforradalom sok mindent megváltoztattak, de ha valamit nem teremtettek, az az autonóm polgári berendezkedés volt. Sőt, a lakosság élménye a teljes, akár fizikai kiszolgáltatottság volt a tőle nem függő eseménysorban. Nem történt fordulat az autoritér Horthy rendszerben sem, amely a saját átmeneti jellegét hangsúlyozta a visszaállítandó "Nagymagyarország" ábrándképének megvalósulásáig. A világválsággal kezdődő háborús felfutás, a jogfosztó törvények, majd maga a háború nyilván nem közelebb, hanem távolabb vitt az autonóm társadalom ideáljától. Akárcsak a háborús vereséget követő megszállás, a felülről irányított földosztás és a hiperinfláció sem. A békekötést követő Köztársaság rövid idő alatt átnőtt az államszocializmusba, amely elvileg is tagadta a polgári, szabad tulajdonon alapuló autonómiát.
A rendszerváltás elvben megnyitotta volna az utat a polgári autonómia felé, de a gyakorlatban nem tette, A rendszer megváltoztatásában minden lépést törvények és rendeletek határoztak meg. A tulajdon tekintetében a kárpótlás, a privatizáció és mindaz, ami ehhez kapcsolódott. (Csak jelzésül: bankkonszolidáció.) A következőkben is minden kormány és minden parlament arra törekedett, hogy ne csökkentse, hanem növelje az állam (központi és részben helyi hatóság) befolyását minden fontos döntési ponton. Gazdasági tekintetben az államadósság növekedése és az EU-s pénzekkel való sáfárkodás, a tenderek és közbeszerzések körüli folyamatos homály növelte meg az állam, a politika kezében összpontosuló erőt.
Az állami befolyást a végsőkig növelte a NER a maga törvényhozási (nemegyszer egyedi szituációkra szabott) nimfomániájával és az államosításaival, centralizációjával és a politikaszülte "új elit" erőszakos megteremtésével.
Mindezt alaposan és szakszerűen is ki lehetne fejteni, de annak megvilágítására, hogy miért nem jött létre Magyarországon autonóm társadalom, ennyi is elég. Hozzátenni csak annyit kell, hogy mivel a lakosság tapasztalata folyamatosan az volt, hogy mindenben ott az állam keze, gondjainak, bajainak megoldását (vagy ha azt nem, saját egzisztenciális felszínen maradását) ha valamitől, akkor az államtól várja-reméli.
Autonóm társadalom csak is a szabad, polgári berendezkedés keretei között alakulhat ki. Magyarországon ennek kereteit az 1848-as törvények teremtették meg a Habsburg uralkodó szentesítésével. Ezt a szentesítést az uralkodó visszavonta, majd a szabadságharc elbukott. A neoabszolutizmus a feudalizmust nem állította vissza, de szabad polgári berendezkedésről szó sem volt. De ez a Kiegyezés után is csak részlegesen következett be - a maga korlátozottságban látványos eredménnyel. A Világháború, majd a korábbi rendszernek véget vető forradalmak, majd az ellenforradalom sok mindent megváltoztattak, de ha valamit nem teremtettek, az az autonóm polgári berendezkedés volt. Sőt, a lakosság élménye a teljes, akár fizikai kiszolgáltatottság volt a tőle nem függő eseménysorban. Nem történt fordulat az autoritér Horthy rendszerben sem, amely a saját átmeneti jellegét hangsúlyozta a visszaállítandó "Nagymagyarország" ábrándképének megvalósulásáig. A világválsággal kezdődő háborús felfutás, a jogfosztó törvények, majd maga a háború nyilván nem közelebb, hanem távolabb vitt az autonóm társadalom ideáljától. Akárcsak a háborús vereséget követő megszállás, a felülről irányított földosztás és a hiperinfláció sem. A békekötést követő Köztársaság rövid idő alatt átnőtt az államszocializmusba, amely elvileg is tagadta a polgári, szabad tulajdonon alapuló autonómiát.
A rendszerváltás elvben megnyitotta volna az utat a polgári autonómia felé, de a gyakorlatban nem tette, A rendszer megváltoztatásában minden lépést törvények és rendeletek határoztak meg. A tulajdon tekintetében a kárpótlás, a privatizáció és mindaz, ami ehhez kapcsolódott. (Csak jelzésül: bankkonszolidáció.) A következőkben is minden kormány és minden parlament arra törekedett, hogy ne csökkentse, hanem növelje az állam (központi és részben helyi hatóság) befolyását minden fontos döntési ponton. Gazdasági tekintetben az államadósság növekedése és az EU-s pénzekkel való sáfárkodás, a tenderek és közbeszerzések körüli folyamatos homály növelte meg az állam, a politika kezében összpontosuló erőt.
Az állami befolyást a végsőkig növelte a NER a maga törvényhozási (nemegyszer egyedi szituációkra szabott) nimfomániájával és az államosításaival, centralizációjával és a politikaszülte "új elit" erőszakos megteremtésével.
Mindezt alaposan és szakszerűen is ki lehetne fejteni, de annak megvilágítására, hogy miért nem jött létre Magyarországon autonóm társadalom, ennyi is elég. Hozzátenni csak annyit kell, hogy mivel a lakosság tapasztalata folyamatosan az volt, hogy mindenben ott az állam keze, gondjainak, bajainak megoldását (vagy ha azt nem, saját egzisztenciális felszínen maradását) ha valamitől, akkor az államtól várja-reméli.
2014. december 17., szerda
A magyar focikór
A fociról vég nélkül lehet beszélni. Rajongva és elemezve, átkozódva és összeeseküvés elméleteket tálalva és fejlesztve, nosztalgikusan és esélyeket latolgatva - vége-hossza nincs a lehetőségeknek. Ez mind azon alapszik, hogy a foci (vagy annak egyik - másik szegmense) ma embermilliárdokat érdekel. Bár a gyilkos indulatokig össze lehet szólalkozni focin, alapjában véve az mégis közös nyelv, amely keresztülszánt kontinenseket és beszélt nyelveket, társadalmi és vagyoni pozíciókat, korcsoportokat és nemeket. Lehet sorolni az árnyoldalait és visszásságait, de egy világbajnokságnak és egy kontinentális kupának évről évre helyt kell állni saját magáért. Éppen e kiemelt szerepe miatt sok pénz van benne, ez sok mindent eltorzít, de végülis a gyepen valamiféle igazságnak rendszeresen ki kell derülnie, különben berogyna ez az egész univerzum.
Ebben az univerzumban sajátos sziget a magyar foci. Része az univerzumnak, csapatai, játékvezetői rendre részt vesznek a nemzetközi tornákon, Magyarországon is érvényesek a FIFA és az UEFA döntései, magyar játékosok és edzők igazolhatók külföldi csapatokhoz, külföldiek magyar csapatokhoz.Mégis a magyar foci évtizedek óta enklávé, amelyet külön törvényszerűségek igazgatnak.
Ami a magyar foci régmúltját illeti, a "nemzeti sajátosságok" nem különböztek lényegesen más országokétól. Vagy ha igen, akkor különleges sikeressége okán. A magyar válogatott világbajnoki ezüstérmes volt 1938-ban és 1954-ben. Ez tápot adott annak, hogy a nemzeti büszkeség kiemelt hordozója legyen és rárakódjon mindaz, ami a mindenkori magyar közállapotokat mintegy koncentráltan mutatja. Ebben a tekintetben a pálmát az "aranycsapat" vitte el. Azért arany, mert a foci - szempontból nem kiemelkedő versenyen, az 1952-es olimpián aranyérmet nyert. A jelzőt igazolta Anglia válogatottjának kétszeri, nagy gólarányú legyőzése, csakúgy, mint az, hogy a magyar válogatott volt az 1954-es VB vitathatatlanul legjobb csapata. Legjobb - de mégiscsak ezüstérmes lett. Ezt a sokszor és sokféleképpen magyarázott bakit a magyar foci - közvélemény 60 év alatt se tudta megemészteni és ez vált a kiindulópontjává a magyar foci deviálásának a fő útvonaltól. Azóta honosodott meg az a kettős látás, hogy van a hivatalos eredménylista, de "mi tudjuk, amit tudunk" és az az igazán érvényes, amit mi tudunk. (Nem mintha az állami erőszak és az állami stiklik szerepe a magyar fociban addig ne forgott volna közszájon, együtt a focisták stiklijeinek népmesei kiszínezésével. Csak ezt elfedte a válogatott sikere. Az 54-es VB döntővel kapcsolatos "értesülések" pedig ezt a nem nyilvános világot kiterjesztették nemzetközi szintre is.) A kettős látás előtörténetével kapcsolatban nem lenne helyes említetlenül hagyni még egy lényeges gyökeret: a Fradi szindrómát. Köztudott, hogy már a Horthy - korszakban az állam beavatkozott a focivilágba, amely egészen a nemszeretem csapatok feloszlatásáig vezetett. Az új politikai rendszer visszavágott és ennek látványos áldozata a Fradi lett. A "fordulat éve" idején a csapat legjobb játékosait erőszakkal más csapatokba kényszerítették és a csapat "büntető- nevet" kapott. Hogy ezt sérelmezték a szurkolói, az nem szorul magyarázatra. Az azonban igen, hogy a meggyöngített Fradival kapcsolatban megingathatatlan volt a hitük, hogy még így is megnyerné a bajnokságot, csak "nem engedik", Ezzel szakadt meg a kapcsolat model- értékűen a pályán látottak és az érzelemfűtötte párhuzamos valóság között.
1954 után a magyar foci VB utáni zavara találkozott a politikai cikk-cakk korszak fejleményeivel. Ez kulminált 1956 őszén, amikor az ismert körülmények között nagy vérveszteség érte a magyar focit. A külföldön maradt játékosok közül néhány Spanyolországban és Németországban egyértelműen meghatározó ember lett. A szintén kinn maradt közvetlen utánpótlásból azonban ezen a szinten már senkinek sem sikerült ez. Az itthon maradtak pedig, kiegészülve azokkal a fiatalokkal, akiknek képzését a korábbi műhelyek állami szétverése még nem károsította súlyosan, még vagy egy évtizedig tudtak olyan válogatottat produkálni, amely a nemzetközi élvonal közelében volt, bár a VB-ken komoly helyezést elérni többé nem sikerült. A 60-as évek magyar focissztárjainak külföldre szerződését, megméretését a politikai- és sportvezetés nem engedélyezte, így ez a mérce se működhetett. El is szakadt egymástól a hazai és a nemzetközi mérce. Ez vált egyértelművé a 60-as évek végén. Akkor a magyar foci Mohácsának nevezett vereség sokkot okozott: a válogatott a megismételt selejtezőn most először nem tudott kijutni a VB--re. Vészcsengőként jelezte a magyar foci egészének leszakadását és egyben startjel volt valamiféle megújítási próbálkozásra. Ám a hatásosnak szánt gyógyszer nem vált be.
Az azóta eltelt 45 évet nem érdemes részletesen taglalni. A két vonulat, a "miért beteg?" megszólalások és a különféle nekibuzdulások párhuzamos síneken haladtak: mindkét vonulat abban hitt, hogy ilyen, vagy olyan bajok orvoslásával a magyar foci felzárkózása viszonylag közeli jövőben lehetséges. Akik záróvonalat és sokéves szisztematikus munkát tartottak előfeltételnek, azokat lehurrogták. A közönség ugyan látványosan otthagyta a lelátókat ezek alatt az évtizedek alatt, még a tévéközvetítéseknek is erősen visszaesett a nézettsége, de a közönség is kétlelkű: amint bíztató jeleket tálalnak neki, rögvest hajlamosnak látszik a visszatérésre. Így a kisebb - nagyobb csodadoktoroknak és a hazai vagy itt játszó külföldi játékosoknak mindig jut elég pénz a végtelenített folyamat fenntartására és elég sok ember meg tud élni a foci körül is. Így a kölcsönös kábításnak, a tökélyre vitt mindent kimagyarázásnak, a szemmel láthatótól szögesen eltérő verbális valóságnak egész kultúrája fejlődött ki a magyar foci körül.
Ami az utóbbi években új fejlemény ebben a közel félszázados szubkultúrában, hogy a politikai élet centruma keveredett a fociban is a középpontba. Minthogy az ország meghatározó vezetője ebben a közegben szocializálódott, érdeklődésének mindig is a centrumában állt a foci, világlátása is ennek a közegnek a mentalitását tükrözi egyedi változatban, nem meglepő, amit szervezetileg és financiálisan a foci körül tesz. Ám részletes tanulmányozást mégsem az igényelne, hogy az adott közegben mi történik az unikális magyar foci körül, hanem épp az ellentettje. Vagyis, hogy az a torz világlátás, valóságérzékelés, a felszínes elemzés,a vágyak és az akarat összekeveredése a tényleges folyamatokkal, a sajátos kommunikáció, ami a magyar foci utóbbi félévszázadát jellemzi hogyan teljesedett ki az ország egész életét meghatározó módon a NER-ben. Mert azonos motívumok, mechanizmusok és a közönség analóg reakciója tartja életben napjainkban mind a versenyképtelen magyar focit, mind pedig a NER-t. Ameddig, addig.
Ebben az univerzumban sajátos sziget a magyar foci. Része az univerzumnak, csapatai, játékvezetői rendre részt vesznek a nemzetközi tornákon, Magyarországon is érvényesek a FIFA és az UEFA döntései, magyar játékosok és edzők igazolhatók külföldi csapatokhoz, külföldiek magyar csapatokhoz.Mégis a magyar foci évtizedek óta enklávé, amelyet külön törvényszerűségek igazgatnak.
Ami a magyar foci régmúltját illeti, a "nemzeti sajátosságok" nem különböztek lényegesen más országokétól. Vagy ha igen, akkor különleges sikeressége okán. A magyar válogatott világbajnoki ezüstérmes volt 1938-ban és 1954-ben. Ez tápot adott annak, hogy a nemzeti büszkeség kiemelt hordozója legyen és rárakódjon mindaz, ami a mindenkori magyar közállapotokat mintegy koncentráltan mutatja. Ebben a tekintetben a pálmát az "aranycsapat" vitte el. Azért arany, mert a foci - szempontból nem kiemelkedő versenyen, az 1952-es olimpián aranyérmet nyert. A jelzőt igazolta Anglia válogatottjának kétszeri, nagy gólarányú legyőzése, csakúgy, mint az, hogy a magyar válogatott volt az 1954-es VB vitathatatlanul legjobb csapata. Legjobb - de mégiscsak ezüstérmes lett. Ezt a sokszor és sokféleképpen magyarázott bakit a magyar foci - közvélemény 60 év alatt se tudta megemészteni és ez vált a kiindulópontjává a magyar foci deviálásának a fő útvonaltól. Azóta honosodott meg az a kettős látás, hogy van a hivatalos eredménylista, de "mi tudjuk, amit tudunk" és az az igazán érvényes, amit mi tudunk. (Nem mintha az állami erőszak és az állami stiklik szerepe a magyar fociban addig ne forgott volna közszájon, együtt a focisták stiklijeinek népmesei kiszínezésével. Csak ezt elfedte a válogatott sikere. Az 54-es VB döntővel kapcsolatos "értesülések" pedig ezt a nem nyilvános világot kiterjesztették nemzetközi szintre is.) A kettős látás előtörténetével kapcsolatban nem lenne helyes említetlenül hagyni még egy lényeges gyökeret: a Fradi szindrómát. Köztudott, hogy már a Horthy - korszakban az állam beavatkozott a focivilágba, amely egészen a nemszeretem csapatok feloszlatásáig vezetett. Az új politikai rendszer visszavágott és ennek látványos áldozata a Fradi lett. A "fordulat éve" idején a csapat legjobb játékosait erőszakkal más csapatokba kényszerítették és a csapat "büntető- nevet" kapott. Hogy ezt sérelmezték a szurkolói, az nem szorul magyarázatra. Az azonban igen, hogy a meggyöngített Fradival kapcsolatban megingathatatlan volt a hitük, hogy még így is megnyerné a bajnokságot, csak "nem engedik", Ezzel szakadt meg a kapcsolat model- értékűen a pályán látottak és az érzelemfűtötte párhuzamos valóság között.
1954 után a magyar foci VB utáni zavara találkozott a politikai cikk-cakk korszak fejleményeivel. Ez kulminált 1956 őszén, amikor az ismert körülmények között nagy vérveszteség érte a magyar focit. A külföldön maradt játékosok közül néhány Spanyolországban és Németországban egyértelműen meghatározó ember lett. A szintén kinn maradt közvetlen utánpótlásból azonban ezen a szinten már senkinek sem sikerült ez. Az itthon maradtak pedig, kiegészülve azokkal a fiatalokkal, akiknek képzését a korábbi műhelyek állami szétverése még nem károsította súlyosan, még vagy egy évtizedig tudtak olyan válogatottat produkálni, amely a nemzetközi élvonal közelében volt, bár a VB-ken komoly helyezést elérni többé nem sikerült. A 60-as évek magyar focissztárjainak külföldre szerződését, megméretését a politikai- és sportvezetés nem engedélyezte, így ez a mérce se működhetett. El is szakadt egymástól a hazai és a nemzetközi mérce. Ez vált egyértelművé a 60-as évek végén. Akkor a magyar foci Mohácsának nevezett vereség sokkot okozott: a válogatott a megismételt selejtezőn most először nem tudott kijutni a VB--re. Vészcsengőként jelezte a magyar foci egészének leszakadását és egyben startjel volt valamiféle megújítási próbálkozásra. Ám a hatásosnak szánt gyógyszer nem vált be.
Az azóta eltelt 45 évet nem érdemes részletesen taglalni. A két vonulat, a "miért beteg?" megszólalások és a különféle nekibuzdulások párhuzamos síneken haladtak: mindkét vonulat abban hitt, hogy ilyen, vagy olyan bajok orvoslásával a magyar foci felzárkózása viszonylag közeli jövőben lehetséges. Akik záróvonalat és sokéves szisztematikus munkát tartottak előfeltételnek, azokat lehurrogták. A közönség ugyan látványosan otthagyta a lelátókat ezek alatt az évtizedek alatt, még a tévéközvetítéseknek is erősen visszaesett a nézettsége, de a közönség is kétlelkű: amint bíztató jeleket tálalnak neki, rögvest hajlamosnak látszik a visszatérésre. Így a kisebb - nagyobb csodadoktoroknak és a hazai vagy itt játszó külföldi játékosoknak mindig jut elég pénz a végtelenített folyamat fenntartására és elég sok ember meg tud élni a foci körül is. Így a kölcsönös kábításnak, a tökélyre vitt mindent kimagyarázásnak, a szemmel láthatótól szögesen eltérő verbális valóságnak egész kultúrája fejlődött ki a magyar foci körül.
Ami az utóbbi években új fejlemény ebben a közel félszázados szubkultúrában, hogy a politikai élet centruma keveredett a fociban is a középpontba. Minthogy az ország meghatározó vezetője ebben a közegben szocializálódott, érdeklődésének mindig is a centrumában állt a foci, világlátása is ennek a közegnek a mentalitását tükrözi egyedi változatban, nem meglepő, amit szervezetileg és financiálisan a foci körül tesz. Ám részletes tanulmányozást mégsem az igényelne, hogy az adott közegben mi történik az unikális magyar foci körül, hanem épp az ellentettje. Vagyis, hogy az a torz világlátás, valóságérzékelés, a felszínes elemzés,a vágyak és az akarat összekeveredése a tényleges folyamatokkal, a sajátos kommunikáció, ami a magyar foci utóbbi félévszázadát jellemzi hogyan teljesedett ki az ország egész életét meghatározó módon a NER-ben. Mert azonos motívumok, mechanizmusok és a közönség analóg reakciója tartja életben napjainkban mind a versenyképtelen magyar focit, mind pedig a NER-t. Ameddig, addig.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)