2019. január 11., péntek

USA Demokraták leckéje - európai logikával

Európai logikával a lecke egyszerű. Az USA-ban él és működik a kétpártrendszer. Az egyik párt olyan elnökjelöltet állított legutóbb és választott meg, aki a választópolgárok többsége szerint az Unió részére minimum veszélyes, de sokak által ennél sokkal negatívabb minősítésű politikát folytat. Az elnök győzelme a választók körében már megválasztásakor minimális volt és csak annak köszönhető, hogy a szövetségi államban olyan bonyolult a választási rendszer, hogy a szavazók többsége (popular vote) alul maradhat, ha a szavazatok sajátos eloszlása más eredményt hoz ki. Nagyjából ez ismétlődött meg a félidős választásoknál is: a Kongresszus többségét a Demokraták elhódították, a Szenátusban viszont még nőtt is a Republikánus többség. A 2020-as lecke egyszrűnek tűnik: a Demokratáknak olyan elnökjelöltet kell találni, akit meg is választanak, aki az adott szisztémában is többséget kap.

Az USA-ban  - pártokon belül és pártok között - nagy ereje van a tradíciónak, a szokásjognak. Ennek figyelmen kívül hagyása minden bizonnyal visszarúgna. Tehát a Demokratáknak el kell fogadni, hogy soraikból bárki aspirálhat az elnökjelöltségre és hogy a konvención győztes jelölt nem kapja meg automatikusan az összes lehetséges demokrata szavazatot "élesben" a választásokon. Ezt tekintetbe véve egy olyan vitát kellene bevezetésképpen a pártban lefolytatni, hogy milyen jegyekkel rendelkező jelöltnek van esélye Trump legyőzésére. Olyannak-e, akinek határozott víziója van arról, hogy milyen USA-t szeretne és/vagy a potenciális demokrata szavazók egy részéből fanatikus támogatókat tud maga mögé állítani. Vagy pedig olyannak, aki talán szürkébb egyéniség, de minden körülmények között megbízhatónak és a legjobb pragmatikus lépés megtalálójának látszik. Ha a kockázatosabb első típust preferálják, akkor szabad a verseny az önjelöltelnek az előválasztásokon. Akkor csak azon kell próbálni munkálkodni, hogy a győztes jelölt mögé álljanak (és elmenjenek szavazni) a vesztes jelöltek hívei is. Ha viszont a szürkébb, pragmatikus jelöltet tartják esélyesebbnek, aki ellen a mérsékelt republikánusok sem fognak Trumpra szavazni, akkor a markáns profilú önjelöltekre kell olyan nyomást gyakorolni, hogy ne induljanak el elnökjelöltként és elszánt híveikkel ne osszák meg a demokrata szavazótábort.

Az amerikai rendszer bonyolultsága elvben lehetővé teszi a pártokon belüli előzetes alkut.Aki nem lesz elnök, kiélheti politikai ambicióit kormányzóként, szenátorként, képviselőként, illetve pártja elnökének adminisztrációjában is. Ráadásul a markáns nézeteket képviselő demokrata, ha jól választja ki, hogy hol indul, ne4m elnökjelöltként is tud lelkes csapatot gyüjteni magának és egy fölényes helyi győzelemmel már a ciklus kezdetén országosan is felhívja magára a figyelmet. Vagyis - kívülről nézve - az a lecke a demokratáknak, hogy ambícióikat és vízióikat egy célnak, Trump leváltásának rendelik-e alá (nem ismerős a helyzet?), vagy mindenki megy a maga útján azzal, hogy lesz ami lesz - Trump meg buktassa meg saját magát.

2018. december 31., hétfő

2019: az előreláthatatlanság éve

Ami a politikát illeti, előreláthatatlan, hogy az USA, Európa, Nagy-Britannia, Törökország - a sor folytatható - labilis belpolitikai helyzete merre fordul. De azt se látjuk, hogy Kína és Oroszország kézbentartott expanziv politikája milyen fordulatot vesz rövid távon.

A világgazdaság volatilis mozgásokat mutat. A politika a korábbinál váratlanabbul nyúl bele a gazdaság folyamataiba. Hogy a technika-technológia változásának mélyebb és az ökológiai változások folyamatai mikor mit hoznak, azt se tudjuk, de van okunk tartani attól, hogy a fogadóközeg nem csak felkészületlen, hanem ezen túlmenően inadekvát reakciókra is hajlamos.

A katonai fejlesztések is meglehetősen elszakadtak mind a gazdaság egészétől, mind az elvben azokat irányító "megrendelői" politikai háttértől.

Az országok közhangulatára a frusztráltság és az általános bizalomvesztés jellemző. Ez azt jelenti, hogy könnyű vevőt találni bármely logikát és mérlegelést nélkülöző akcióra, illetve irányzatra. Ám  hogy ez az opció tartósan kötődik-e az esetlegesen előkerült ágensekhez - az kétséges.

Ez a konstelláció bármikor előidézhet egy apokalipszist. De nem szükségképpen idézi elő azt. Vezethet kaotikus állapothoz is, amiben a végső lépésektől azért minden cselekvő fél visszariad. És minthogy a remény hal meg utoljára, a kaosz közepette - ha nem is egy-két év alatt -megszülethetnek új gondolatok a globális fenomének és folyamatok olyan átrendezésére is, amelyek egy időre fenntarthatóvá teszik 7 és félmilliárd ember békés együttélését a földön a tömegnyomor mérséklése közepette. Hogy aztán ezt a gyakorlatba is átültetik, azt csak a legoptimistábbak gondolhatják.

2018. december 22., szombat

Fb.bejegyzésem a magyar politikai élet esetleges szerkezetváltozásáról

Megszűnt a centrális erőtér?

2010-ben Orbán azzal jött vissza a hatalomba, hogy a két jelentéktelen szélsőség között lesz a leválthatatlan közép. Ez olyan jól sikerült neki, hogy hiába tolódott jobbra és jobbra, az "ellenzék" üres fogalom volt, mert minden volt. csak együttesen fellépő erő nem. Sok kis. egymással viaskodó párt volt. Ez változott volna meg 2018 decemberében? Újra kétosztatú lesz a magyar politika? Még nem tudjuk, de először van rá újra esély. Hegemon ellenzéki párt hiányában ez itt és most előrelépés lenne. Vajh a két 2019-es választás alátámasztja-e ezt, vagy megcáfolja? Elég egyértelmű-e a közös ellenség elleni harc elsődlegessége, hogy egy időszakra zárójelbe tehesse az ellenzéken belüli. amúgy kibékíthetetlen világszemléleti különbségeket?

2018. december 8., szombat

Tudják, de nem teszik

Az utóbbi évtized a fejlett Nyugaton arról szólt, hogy az establishment korábbi mulasztásainak jött meg a böjtje, amiket abban a tudatban hozott össze, hogy kormányzásának nincs alternatívája. A böjt a pénzügyinek induló 2008-as világválsággal kezdődött, a technikain túlmenő lényegi változások elmaradásával és a pénzhigítással folytatódott és az establishment széleskörű bizalomvesztésével tetőzött számos ország választói körében.

A nyugati politikusok 1990 utáni mulasztásaira magyarázat van, mentség nincs.A globalizáció előrehaladtával a problémák áttekinthetősége sokkal nehezebbé vált, a politikusokra nehezedő nyomás az érdekcsoportok részéről pedig intenzívebbé. Ráadásul 1990-ben, győzelmi mámorban nem gondoltak arra, hogy a rendszeren kívül álló világhatalmak (Oroszország, Kína) nem hozzájuk akarnak majd igazodni, hanem nagyon hamar váratlan harcmodorral versenytársakká, majd ellenfelekké válnak. Az így beszűkült politikusi játéktér számottevő kontraszelekciót is eredményezett a politikus-utánpótlás körében.

Széles szavazói rétegek frusztráltsága előbb egy-egy konkrét (és gyakran esetleges)kérdésben mutatkozott meg, ami komoly veszélyt a kormányzásra magára nem jelentett, a következő választásokra annál inkább. Ez a tény tovább csökkentette a politikusok tevékenységének és látókörének horizontját. Közben a tradicionális néppártok tömegbázisa is erodálódott a gazdasági-társadalmi változások és a generációcsere következtében. Így amikor a fennálló rendszert kritizáló, vagy legalábbis magukat ilyen színben feltűntető nacionalista és populista demagóg kihívók jelentek meg, váratlanul széles körben találtak visszhangra. Ezek az erők egyben rendelkeztek a modern, a korábbi etikát sutbadobó politikai arzenállal és ugyanígy függetlenítették magukat olyan normáktól is, hogy milyen - a nyugati rendszeren kívüli - erők támogatását fogadják el. A korábbi vezető politikai erők velük szemben lépten- nyomon tehetetlennek bizonyultak.

A jóhiszemű kívülállók arra gondolhattak, hogy a politikai hatalom centrumában tevékenykedőknek már nincs is áttekintésük a világ előtt álló ökológiai, gazdasági, politikai, katonai, tudományos-technikai-technológiai és intézményi kihívások tömkelege fölött és ez okozza egy helyben topogásukat illetve defenzív beállítottságukat. A héten azonban olvashattuk Angela Merkel búcsúbeszédét pártelnöki posztján, amiből kiderül, hogy ő meglehetősen struktúráltan és világosan látja mindezt és beszéde (megbuktatóitól) tízperces vastapsot kap. Mi meg tudjuk, hogy kár örülni - minden úgy fog tovább folyni, ahogy eddig. (Tükörpélda Macron reformpolitikájának jelenlegi kálváriája.) Csak az értelmiségi politizálással kapcsolatos illúziót kellene elveszítse, aki eddig még nem tette volna.És nagy kérdés, hogy ha belelátnánk azokba az erős, a számunkra logikusnál erősebb kártyákba, amikbe nem látunk bele, mennénk-e ezzel bármire is.

2018. november 18., vasárnap

Egy 7 évvel ezelőtti Fb. bejegyzésem a magyar helyzetről


    Balint Suranyi megosztott egy emléket.
    8 perce
    Ezzel az elemzéssel buktam meg magam előtt. Álmomban nem jutott eszembe sem a pávatánc, sem az, hogy a komoly tényezők azt megbűvölten végignézik. Így - mint ma látjuk - a komoly tényezők is megbuktak
    Minden ütőkártya az IMF kezében
    Orbán eldöntötte, hogy nem játssza végig a teljes összeolmláshoz vezető kalandor partiját. Egyfelől a pénzügyi világ egyértelmű ítélete, másfelől a kínai kártya értéktelensége vezette erre, de a végső lökést alighanem a görög - olasz model létrejötte adta meg. Rájött, hogy a szabadságharc bukása után nem ér számára semmit, hogy nincs vele szemben működőképes politikai alternatíva. Viszont megoldható az Orbán utáni gazdaságpolitika a jelenlegi parlamenti felállásban is. Ezért megpróbálkozik a halálugrással: ha megakadályozni nem tudja, megpróbál a váltás élére állni.
    A választott módszer Orbán módra nem szokványos. Tényleges tárgyalási kérés nélkül a gazdasági tárcával szivárogtatta ki a politikaváltás hírét. Ezt szoktatásnak - tesztelésnek szánta, amivel - hite szerint - itthon a propagandagépezete meg tud birkózni. A forint árfolyama - az előzetes kalkulációnak megfelelően - azonnal reagált a hírre és a forint visszafordult az addig mindenki által visszafordíthatatlannak hitt hanyatló pályán. Orbán alighanem azt hiszi, hogy kezdeményezése révén előnyös helyzetbe került a fordulat dominálásában.
    A valóság ennek éppen az ellenkezője. Ha az IMF érzékeny, hiú politikus lenne, akkor nagy lenne benne a sértettség a kipaterolás miatt és ezt csak tetézné a kicselezésével a köztudatba bedobott fordulat híre. Ezzel szemben az IMF-nek nincs "lelke", de vannak céljai és módszerei. Ezek pedig az ország gazdaságpolitikájával és valutájával kapcsolatosak. A Valutaalapnak nem célja Orbán eltávolítása. Sőt. Ha ő hajtja végre az igényelt fordulatot, akkor a világ előtt be lehet bizonyítani, hogy protekcionista kuruckodással, sarlatánsággal és meglepetés - dramaturgiával semmire se lehet menni. Ha Orbán marad a végrehajtó, akkor a Valutaalapnak nem kell bíbelődni a fordulat politikai legitimációjával, végrehajtási tempójával, helyi részérdekeknek tett engedményekkel. A kétharmad bármit lenyomhat az ország torkán késedelem nélkül.
    Ezért az nem kérdés, hogy az IMF akar-e tárgyalni. Világos, hogy akar, mégpedig a legkeményebb feltételek alapján. A tapasztaltak alapján bizonyára külön gondot fog fordítani a végrehajtás garanciáira, mivel mind a partner megbízhatatlansága, mind a kiugróan gyenge kormányzási képessége közismert veszélyforrás. Ellentételként azt nyújthatja, hogy nem szól bele a fordulatot kísérő propagandakampányba. A forint, a magyar kötvények és részvények látványos megerősödése ugyanis egyszerre jó az IMF-nek és a kormánypropagandának. Nyilvánvaló, hogy a "nagy térképen" a kettő közül melyik a fontosabb. És aligahanem a partner EU sem élezi ki közben túlságosan a demokratikus jogállammal kapcsolatos alapvető kifogásainak érvényesítését.
    Az irányváltás ennek ellenére nem lesz fáklyásmenet senki számára sem, de kiváltképp a magyar nép és az itthoni gazdasági körök számára. A bajoknak csak a kormány által generált része oldódik meg (az se minden elemében), a krónikus problémák, fájdalmas feladatok velünk maradnak. Lehet, hogy ezek olyan nagyok, hogy a gazdaságpolitikai fordulat utáni Orbánnak is látványosan beletörik a bicskája. Szinte biztos, hogy a stabilizáció és reform terheinek és részleges kedvezményeinek elosztása eleve a kurzus értékrendje szerint fog elindulni. És az is kézen fekvő, hogy a mély szociális és kulturális berögződöttségek minden törekvés hatásfokát nagymértékben rontják. De megvalósulhatnak azok a kül- és belföldi remények, hogy az elkerülhetetlen átalakítások politikai terhét a mostani kétharmadnak kell viselnie.
    Ha nem gyors kudarccal jár a fordulat kísérlete, akkor ugrásszerűen javulnak az ésszerű politikát képviselő ellenzékiek esélyei. Csak akadályozniuk nem szabad az elkerülhetetlen reformokat, látványosan átvállalni viszont nem kell ezek ódiumát. És joggal kelthetik azt a benyomást, hogy ha a világ legalább félig sikeresen birkózik meg a kialakult problémáival, akkor 2014 után megalapozottan ígérhetnek általános javulást és néhány kiemelt ponton kárpótlást.

2018. november 6., kedd

Trump félig teli, félig üres pohara,

Trump elnökké választása 2016-ban széleskörű meglepetést leltett. A közvéleménykutatások nem ezt jelezték előre.Sokan a szereplése alapján teljesen alkalmatlannak tartották erre a funkcióra és remélték, hogy erre a protestből rászavazők is rájönnek, akárcsak pártja olyan korifeusai, akik eleve nem mögötte álltak és végül az USA alkotmámy a súlyok és ellensúlyok rendszerével úgyis meg fogja jötni Trump kezét.

A dolgok Trump számára sokkal kedvezőbben alakultak. Bár lépten nyomon hajmeresztő dolgokat mondott és csinált, eredeti szavazóit végig maga mellett tudta rartani sajátos kommunikációjávsl. Néhány koccanást nem számítva a Republikánus párt is kitart mellette. Ez átsegítette egy sor bizalmasának bukásán csakúgy, mint nemzetközi kudarcain.Az ellenzéki pártnak, a demokratáknak két év alatt se sikerült felocsudni a vereségből, kialakítani egy egységes progrqamot, amrllyel legalább Trumpot le tudnák győzno minden fronton.

Így jutott el az USA a tegnapi félidős választáshoz, amit a közvéleménykutatók háromesélyesnek tartottak.Ha Trump minden vonalon győzött volna, akkor a világ végképp búcsút mondhatott volna a korábban megismert Amerikának. Ha Trump megsemmisítő vereséget szenved, akkor remélhettük volna, hogy ez a kétéves közjáték csak múló epizód volt. Ez a megosztott képviselőház és szenátus arra mutat, hogy a harc folytatódik Kimenetele nagyban függ a két nagy párt politikai érettségétől és tehetségétől, valamint a választói tömegek radikalizmusának alakulásától a "hideg polgárhábotús " helyzetben, - nem különben a gazdasági ciklus alakuláséról.

2018. október 29., hétfő

Posztmodern politika

Korunk gazdaságába és nyilvánosságába -és egyre inkább a politikájába - egyre több személy, csoport beavatkozhat úgy, hogy a maga számára se világos, hogy voltaképpen mit is akar, ám nem érez felelősséget beavatkozása következményeiért. Ez a korábbi "erősek" számára egy ideig nem okozott nagyobb problémát, mert a kialakított intézmény- és egyezményrendszer alapjában nekik dolgozott, ezért nyilvános és színfalak mögötti eszközökkel el tudták hárítani a nekik nem tetsző törekvéseket (netán blöfföket).

A világ objektiv változásai, továbbá  több más fejlemény is megrengette a korábbi státusquot. Az ipari korszakot követő évtizedek során egyre kevésbé körvonalazódik, hogy mi minden termeli a jövedelmet és az milyen elosztási formákon keresztül jut vagy nem jut el a lakosság különféle csoportjaihoz. A globalizáció révén egyre többféle kultúrájú szereplők jutnak kisebb, de akár nagyobb aktív szerephez a világban, akik a fennálló "rendet" a maguk módján értelmezik, tartják be vagy játsszák ki, vagy akár törekszenek  annak megváltoztatására. Ezzel párhuzamosan a tradicionális centrumban vezető pozícióban lévők is esetlegesebben kezelik a formális és informális szabályokat, aminek helyretétele az ügyészségekre és bíróságokra marad, vagy legalábbis maradna. Az információk és a kommunikáció világában még kaotikusabb a kép mind a nyilvános, mind a félnyilvános szférában. A nyilvánosságnak szánt és a titkosan kezelt információk korábbi kettősségét lépttn-nyomon keresztbeszántja a kiszivárogtatások, a leleplezések és a félrevezető hírek áttekinthetetlen szövedéke.

Mindez lényegesen korlátozza, leszűkíti a demokratikus politika, a politikusok akciórádiuszát. Demokratikus viszonyok között egyre kevesebb lehetőségük marad átfogó programok megalkotására, de főképp végrehajtására. Sőt, a tevékenységük lényegét jelentő koordinációs szerepük is egyre inkább ad hoc jellegűvé válik, amelynek során más demokratikus intézményekkel (parlament, igazságszolgáltatás, erőszakszervek,  stb.) is folyamatos iszapbirkózásban vannak, akárcsak szövetségeseik vezető köreivel. Ráadásul ahogy távolodunk az utolsó nagy háborús kataklizmától, a megismétlődés lehetőségének garantált elkerülése is megszűnik első számú prioritás, politikai rendezőelv lenni. Így nem csoda, hogy az igazán kreatív, koncepciózus emberek számára egyre kevésbé vonzó a politikusi pálya, amiből kontraszelekció következik.

A különböző okokból frusztrált választópolgárok, akiknek az establishmentbe vetett bizalmát a 2008-as pénzügy, majd világválság nagy mértékben aláásta, keresik a változás lehetőségét.. Számukra kezük ügyébe eső bűnbakként csak a politikusok adódnak, akiknek a választásokon kimutathatják az elégedetlenségüket. Ha egyáltalán nem hinnének abban, hogy valami is a javukra változhat, a távolmaradás lenne a proteszt eszköze. De sokan hisznek,vagy reménykednek a jobb jövőben, ezért az establishment pártok ellen szavaznak. Hogy kire, az esetleges, mert nem fárasztják magukat komplett programok végiggondolásával s így a választékot adó pártok sem fárasztják ilyennel magukat. Egy-egy téma, program-elem elegendő. A kormányozhatóságot meg végképp nem gondolják olyasminak, ami az ő felelősségük lenne.

Vannak a demokratikus országokban olyan választók is, akikre nagy hatást tesz, hogy a régi centrumon kívüli, olykor világpolitikai rivális országokban bárminek mondják is, erős államközpontú, keménykezű rendszer van, többnyire egy ember nagy hatalmával. El tudják képzelni, hogy náluk is egy ilyen vezetés eredményes lenne és ezért az ilyet kínáló pártokra szavaznak. S ha egy ilyen vágású jelölt egy tradicionális nagy párt jelöltjeként, annak apparátusát is használva láp színre, akkor képesek őt meg is választani, mint az eddigi elő számú világhatalom USA-ban. Akik pedig ezt nem akarják, nem hajlamosak összefogni a "kisebbik rossz" jelöltje mellé állva.

Hogy hová vezet mindez, azt nem tudhatjuk. De nehéz arra számítani, hogy a rossz közérzet, a bizalmatlanság ,az értékválság és a meghatározó erők és viszonyok áttekinthetetlensége talaján úgy alakuljon ki egy fenntartható és elfogadható világrend, hogy a lakosság előzőleg ne szembesüljön a jelenleginél sokkal riasztóbb élményekkel.