Európai logikával a lecke egyszerű. Az USA-ban él és működik a kétpártrendszer. Az egyik párt olyan elnökjelöltet állított legutóbb és választott meg, aki a választópolgárok többsége szerint az Unió részére minimum veszélyes, de sokak által ennél sokkal negatívabb minősítésű politikát folytat. Az elnök győzelme a választók körében már megválasztásakor minimális volt és csak annak köszönhető, hogy a szövetségi államban olyan bonyolult a választási rendszer, hogy a szavazók többsége (popular vote) alul maradhat, ha a szavazatok sajátos eloszlása más eredményt hoz ki. Nagyjából ez ismétlődött meg a félidős választásoknál is: a Kongresszus többségét a Demokraták elhódították, a Szenátusban viszont még nőtt is a Republikánus többség. A 2020-as lecke egyszrűnek tűnik: a Demokratáknak olyan elnökjelöltet kell találni, akit meg is választanak, aki az adott szisztémában is többséget kap.
Az USA-ban - pártokon belül és pártok között - nagy ereje van a tradíciónak, a szokásjognak. Ennek figyelmen kívül hagyása minden bizonnyal visszarúgna. Tehát a Demokratáknak el kell fogadni, hogy soraikból bárki aspirálhat az elnökjelöltségre és hogy a konvención győztes jelölt nem kapja meg automatikusan az összes lehetséges demokrata szavazatot "élesben" a választásokon. Ezt tekintetbe véve egy olyan vitát kellene bevezetésképpen a pártban lefolytatni, hogy milyen jegyekkel rendelkező jelöltnek van esélye Trump legyőzésére. Olyannak-e, akinek határozott víziója van arról, hogy milyen USA-t szeretne és/vagy a potenciális demokrata szavazók egy részéből fanatikus támogatókat tud maga mögé állítani. Vagy pedig olyannak, aki talán szürkébb egyéniség, de minden körülmények között megbízhatónak és a legjobb pragmatikus lépés megtalálójának látszik. Ha a kockázatosabb első típust preferálják, akkor szabad a verseny az önjelöltelnek az előválasztásokon. Akkor csak azon kell próbálni munkálkodni, hogy a győztes jelölt mögé álljanak (és elmenjenek szavazni) a vesztes jelöltek hívei is. Ha viszont a szürkébb, pragmatikus jelöltet tartják esélyesebbnek, aki ellen a mérsékelt republikánusok sem fognak Trumpra szavazni, akkor a markáns profilú önjelöltekre kell olyan nyomást gyakorolni, hogy ne induljanak el elnökjelöltként és elszánt híveikkel ne osszák meg a demokrata szavazótábort.
Az amerikai rendszer bonyolultsága elvben lehetővé teszi a pártokon belüli előzetes alkut.Aki nem lesz elnök, kiélheti politikai ambicióit kormányzóként, szenátorként, képviselőként, illetve pártja elnökének adminisztrációjában is. Ráadásul a markáns nézeteket képviselő demokrata, ha jól választja ki, hogy hol indul, ne4m elnökjelöltként is tud lelkes csapatot gyüjteni magának és egy fölényes helyi győzelemmel már a ciklus kezdetén országosan is felhívja magára a figyelmet. Vagyis - kívülről nézve - az a lecke a demokratáknak, hogy ambícióikat és vízióikat egy célnak, Trump leváltásának rendelik-e alá (nem ismerős a helyzet?), vagy mindenki megy a maga útján azzal, hogy lesz ami lesz - Trump meg buktassa meg saját magát.
Ezzel az elemzéssel buktam meg magam előtt. Álmomban nem jutott eszembe sem a pávatánc, sem az, hogy a komoly tényezők azt megbűvölten végignézik. Így - mint ma látjuk - a komoly tényezők is megbuktak
Minden ütőkártya az IMF kezében
Orbán eldöntötte, hogy nem játssza végig a teljes összeolmláshoz vezető kalandor partiját. Egyfelől a pénzügyi világ egyértelmű ítélete, másfelől a kínai kártya értéktelensége vezette erre, de a végső lökést alighanem a görög - olasz model létrejötte adta meg. Rájött, hogy a szabadságharc bukása után nem ér számára semmit, hogy nincs vele szemben működőképes politikai alternatíva. Viszont megoldható az Orbán utáni gazdaságpolitika a jelenlegi parlamenti felállásban is. Ezért megpróbálkozik a halálugrással: ha megakadályozni nem tudja, megpróbál a váltás élére állni.
A választott módszer Orbán módra nem szokványos. Tényleges tárgyalási kérés nélkül a gazdasági tárcával szivárogtatta ki a politikaváltás hírét. Ezt szoktatásnak - tesztelésnek szánta, amivel - hite szerint - itthon a propagandagépezete meg tud birkózni. A forint árfolyama - az előzetes kalkulációnak megfelelően - azonnal reagált a hírre és a forint visszafordult az addig mindenki által visszafordíthatatlannak hitt hanyatló pályán. Orbán alighanem azt hiszi, hogy kezdeményezése révén előnyös helyzetbe került a fordulat dominálásában.
A valóság ennek éppen az ellenkezője. Ha az IMF érzékeny, hiú politikus lenne, akkor nagy lenne benne a sértettség a kipaterolás miatt és ezt csak tetézné a kicselezésével a köztudatba bedobott fordulat híre. Ezzel szemben az IMF-nek nincs "lelke", de vannak céljai és módszerei. Ezek pedig az ország gazdaságpolitikájával és valutájával kapcsolatosak. A Valutaalapnak nem célja Orbán eltávolítása. Sőt. Ha ő hajtja végre az igényelt fordulatot, akkor a világ előtt be lehet bizonyítani, hogy protekcionista kuruckodással, sarlatánsággal és meglepetés - dramaturgiával semmire se lehet menni. Ha Orbán marad a végrehajtó, akkor a Valutaalapnak nem kell bíbelődni a fordulat politikai legitimációjával, végrehajtási tempójával, helyi részérdekeknek tett engedményekkel. A kétharmad bármit lenyomhat az ország torkán késedelem nélkül.
Ezért az nem kérdés, hogy az IMF akar-e tárgyalni. Világos, hogy akar, mégpedig a legkeményebb feltételek alapján. A tapasztaltak alapján bizonyára külön gondot fog fordítani a végrehajtás garanciáira, mivel mind a partner megbízhatatlansága, mind a kiugróan gyenge kormányzási képessége közismert veszélyforrás. Ellentételként azt nyújthatja, hogy nem szól bele a fordulatot kísérő propagandakampányba. A forint, a magyar kötvények és részvények látványos megerősödése ugyanis egyszerre jó az IMF-nek és a kormánypropagandának. Nyilvánvaló, hogy a "nagy térképen" a kettő közül melyik a fontosabb. És aligahanem a partner EU sem élezi ki közben túlságosan a demokratikus jogállammal kapcsolatos alapvető kifogásainak érvényesítését.
Az irányváltás ennek ellenére nem lesz fáklyásmenet senki számára sem, de kiváltképp a magyar nép és az itthoni gazdasági körök számára. A bajoknak csak a kormány által generált része oldódik meg (az se minden elemében), a krónikus problémák, fájdalmas feladatok velünk maradnak. Lehet, hogy ezek olyan nagyok, hogy a gazdaságpolitikai fordulat utáni Orbánnak is látványosan beletörik a bicskája. Szinte biztos, hogy a stabilizáció és reform terheinek és részleges kedvezményeinek elosztása eleve a kurzus értékrendje szerint fog elindulni. És az is kézen fekvő, hogy a mély szociális és kulturális berögződöttségek minden törekvés hatásfokát nagymértékben rontják. De megvalósulhatnak azok a kül- és belföldi remények, hogy az elkerülhetetlen átalakítások politikai terhét a mostani kétharmadnak kell viselnie.
Ha nem gyors kudarccal jár a fordulat kísérlete, akkor ugrásszerűen javulnak az ésszerű politikát képviselő ellenzékiek esélyei. Csak akadályozniuk nem szabad az elkerülhetetlen reformokat, látványosan átvállalni viszont nem kell ezek ódiumát. És joggal kelthetik azt a benyomást, hogy ha a világ legalább félig sikeresen birkózik meg a kialakult problémáival, akkor 2014 után megalapozottan ígérhetnek általános javulást és néhány kiemelt ponton kárpótlást.