Voksvadászat, vagy koncepciózus politika Európában?

Amíg a Pax Amaricana jegyében fogant világrend működött vagy működni látszott, addig nem maradt sok tér a koncepciózus politizálásra, különösen nem Európában. Így olyan politika és politikus-nemzedék került a különböző országokban élre, amely ívben kerülte a látványos döntéseket is, a nagyobb léptékű koncepciók kidolgozását és meghirdetését meg különösképpen. Ami politikai döntés volt Európában, az többnyire a felszín alatt történt, illetve - ha kellett - egyes tagországok kormányainak megregulázására irányult. Defenzív volt a válasz a 2008-as pénzügyi válságra is és az "olcsó pénz" monetáris politikát is inkább suba alatt vezényelték le, nem pedig harsonaszóval.

Közben Európa körül mind a geopolitkai környezet, mind a világgazdaság, mind pedig a kilátásban lévő technikai bázis megváltozott. Az USA érdeklődése Európa iránt lényegesen lecsökkent, az EU-tól keletre Oroszország és Törökország letért a parlamentáris demokrácia újtáról és komplex fenyegetést jelentenek a szomszédaiknak, Kína pedig egyre inkább az USA fő riválisává válik, s egyben rendszer-alternatívát is képvisel. A világgazdaságban a pozíciók átrendeződtek és az USA sem rendelkezik már akkora súllyal, mint korábban - Európáról nem is beszélve. S minden bizonnyal egy új ipari - szolgáltatási forradalom előtt állunk, amelynek centruma a mesterséges intelligencia és a robotizáció. Minderre Európának válaszolnia kellett volna, de mindmáig érdemben képtelennek mutatkozott rá. Az európai establishment nem csak a külső kihívásoknak nem tud jól megfelelni, de a választópolgárai bizalmát sem bírja úgy, mint a korábbi évtizedekben, Ennek legdrasztikusabb oka a pénzügyi világválság, amelynek mind meggyőző magyarázatával, mind pedig a megismétlődése elleni garanciákkal adós maradt. De nem volt válasza sem a relatív helyzetüket tekintve romló rétegek, sem pedig a reményeikhez képest rosszabb starthelyzetbe kényszerült fiatalok problémáira. És egyáltalán: hiányzott egy a társadalom integrálására alkalmas perspektíva, amit az establishment képviselt volna.

Nem meglepő, hogy ilyen körülmények között a hagyományos vezető pártok eróziója következett be és feltűntek politikai ambicióval rendelkező csodadoktorok és vezér-önjelöltek, akik a frusztrált szavazók körében  kisebb - nagyobb választási sikereket értek el. Ebből a tarka kínálatból mára egy olyan mix bizonyult a legvirulensebbnek, amely -pozitív program híján - a nacionalizmusra, a vallási obskurantizmusra, a szociális média gátlástalan profi kezelésére, a hamis hírek gyártására, a lejárató kampányokra és a nyelvi zűrzavar felidézésére alapoz - és persze mennél több pénzt és egyéb vagyontárgyat harácsol össze. Ez olyan kihívás, amire országonként a konszolidált pártok összefogásának van csak esélye  válaszolni, ám Európán ezen túlmenően csak az integációs folyamat fokozatos előrehaladása segíthet mind a nemzetközi versenyképesség, mind a nemzeti alapú konfliktusok elkerülése érdekében.

Az EU fejlődésének fő dilemmája már korábban is a szélesítés kontra mélyítés volt. A döntések megvétózásáőnak széleskörű lehetősége, s ezen belül a számos alapvető derogációval rendelkező Nagy - Britannia EU tagsága miatt a minden tagországra kiterjedő mélyítés valójában sohasem volt reális. Így a két legfontosabb integrációs eredmény, az euro és a schengeni egyezmény nem EU-szintű volt, hanem a tagországoknak csak egy-egy csoportja vesz benne részt. A kisebb jelentőségű EU szintű megállapodásokban az egyhangúságot gyakran csak úgy lehetett a Tanácson, a legfőbb döntéshozó szerven keresztülvinni, ha egyidejűleg a vétóval fenyegető egyes országok kedvenc "gumimacskája" is bekerült az EU szintű szabályok közé. Ez  szükségszerűen hallatlanul elbonyolította a joganyagot, amit a különböző, a választók kegyét kereső miniszterelnökök nem átallottak a "brüsszeli bürokrácia" nyakába varrni, noha ők maguk, illetve szervezetük, a Tanács volt a valódi ludas. Így ők szállítottak municiót az anti-establishment érzelmeknek.

Most a Brexit, az új EU-költségvetési periódus kezdete és a világból érkező különféle kihívások összegződése lehetőséget adhat egy nagyobb integrációs lépés megtételére vagy az EU egésze, vagy a tagországok nagyobb csoportja számára. Ennek első lépcsőfoka az, hogy olyan EU Parlamentet (és ennek folyományaként olyan Bizottságot) válasszanak meg a polgárok, amely pártolja az integrációs folyamatot. Ezért május végéig szükségképpen a voksvadászat fogja eluralni az európai politikát, amiből vajmi nehéz kihüvelyezni, hogy később az adott ország adott pártja milyen integrációs politikát fog követni. A kampány során mégis érdemes külön figyelni a jobbközép pártokat, hogy vajon nyitnak-e a szélsőjobb felé, vagy inkább onmaguktól balra nyitottak majdani szövetségkötésre, Annál is inkább kulcskérdés ez, mert egy eredményes reformpolitikát amúgy sem egyetlen pártcsalád, hanem egy koalíció lenne képes kialakítani és végigvinni. Egy ilyen koalíció létrejöttéhez (vagy létre nem jöttéhez) az út a voksvadászaton keresztül visz. Mennél kevesebb szélsőjobboldali, nacionalista EU képviselőt küldenek a választók Strasbourgba, annál jobbak az esélyei egy koncepciózus (bár egyelőre nem túlzottan propagált) reformpolitikának. Megvalósulására  garanciát azonban még a mérsékeltek meggyőző parlamenti többsége sem jelent.

Formálódóban egy új német politika?

Nyugat - Németország (és közelebbről a CDU-CSU) politikája a II. Világháború után formálódott ki. Feladata volt maga mögé állítani a lakosság zömét, amely nehezen ocsúdott fel a totális háborús vereséget és a nácizmus törvényen kívül helyezését követően. A nyugati megszálló hatalmak ebben a helyzetben tétjüket az Adenauer (a Hitler előtti időkben Köln polgármestere) körül alakuló katolikus pártra tették és megértőek voltak annak olyan vonalával, mely kerülte az egyértelmű zárást jobbfelé. Ez a vonal nyert később megfogalmazást a bajor testvérpárt, a CSU vezetője, F.J. Strauss híres-hírhedt formulájában, hogy nem szabad megengedni pártjától jobbra álló politikai formáció kialakulását. Az NSZK megalakulása, integrálódása a NATO-ba és ezzel párhuzamosan a "gazdasági csoda" kedvezett e politika megszilárdulásának, lakossági elfogadottságának. A 60-as évek közepéig a második legfontosabb párt, az SPD szavazótábora nem volt elegendő ahhoz, hogy váltópártként egyáltalán szóba jöjjön.

Nem szükséges a Németországot körülvevő világ és ebben Németország és ezen belül CDU-CSU politikájának kisebb- nagyobb fordulatait végig követni a közel hét évtized alatt, minthogy egy fontos tekintetben a helyzet konstans volt : a keresztény pártoktól jobbra elhelyezkedő szavazók végig látenciában maradtak, illetve csak sporadikus szerepet játszottak - egészen a közelmúltig. Az AfB-nek mint szélsőjobboldali pártnak a legutóbbi választásokon viszont - sokak számára váratlan - előretörése (amelynek okai, azok áttekintése szétfeszítené ennek az írásnak a kereteit) elsősorban és közvetlenül a CDU-CSU számára jelentett és jelent kihívást. Egyrészt azért, mert az oda szavazók jelentős része korábban az ő szavazói voltak, másrészt azért, mert az új többpártiság számukra koalíciós kényszert jelent, ami egy fokon túl az ország kormányozhatóságát teszi kétségessé. A kihívásra a korábbi tradíciónak megfelelően a legkényelmesebb válasz az elpártolt szavazók visszaszerzését megcélzó politika lett volna. Voltak ennek hívei a pártszövetségen belül, de pár hónapon belül nyilvánvalóvá vált, hogy egyrészt a jobbra nyitás nem hozná vissza az elvesztett szavazókat, másrészt a pártot és az országot Európában és a világban a senki földjére vezetné.

A kettéosztott Németországra találó volt a "gazdasági óriás - politikai törpe" bonmot. Ez ma már messze nem igaz, de arról sincs szó, hogy a mai Németország politikai óriássá vált volna. Befolyását inkább a színfalak mögött, különféle nyomásgyakorlásokkal tudta érvényesíteni. Ezért amíg (az olyan - amilyen) világrend fennált és működött, a német politika megengedhette magának azt a luxust, hogy kerülje a markáns állásfoglalásokat és bizonyos helyzetekben akár inkonzisztens legyen. A nemzetközi színtéren a korábbi világrend nyilvánvaló bomlása ellenére ez a német gyakorlat mindmáig fennáll. Ez viszont azt is jelenti, hogy helyette más ország vagy politikai tényező sem képes az európai vezető szerepre. Macron megpróbálta, de nem sikerült neki. Az EU helyzete közben annyiban tisztázódott, hogy a Brexit immár visszafordíthatatlan, tehát vagy egy fajta német-francia hegemóniával jön létre egy új Európa, vagy az EU szétesik és a kontinens nemzetközi tekintetben jelentéktelenné, darabonként pedig szabad prédává válik. Egy ilyen hegemónia előfeltétele viszont, hogy a német politika szakítson eddigi bevált beidegzéseivel és nyílt sisakkal vegyen részt egy új kezdet kialakításában.

Ennek a fordulatnak napjainkban kezdenek látszani a jelei a CDU-CSU politikájában. Túl korai még a pillanat, hogy érdemes legyen ezeket a jeleket számba venni és nyilván a helyzet is nagyon képlékeny. Az EU parlamenti választások kampányfinise, a választások országonkénti kimenetele és az új EP megalakulása után lehet majd számbavenni, hogy valóban kialakultak-e egy új Európa víziójának körvonalai és hogy mi az esélye egy ilyen vízió valamelyes sikerének.

Fb. bejegyzésem a kollektív érdekérvényesítés lehetőségeiről Magyarországon

Érdekérvényesítés: Győri Audi igen - MTA és intézetei nem

A győri Audi magáncég - az MTA az állammal kerekedett konfliktusba. A győri Audi egy nemzetközi termelési lánc szerves része - az MTA összes nemzetközi kapcsolata ellenére hazai ügy. Az Audi kalkulálja, hogy a dolgozók követelésének elutasítása milyen károkat okoz a cégnek - a magyar állam nem.Ezért a győri Audi sztrájk megmaradt gazdasági kérdésnek, ahol a ráció a domináns, az MTA a felszínen politikai és presztizs-ügy, ahol a ráció nem korlát. Győrben, ha vesztettek volna a sztrájkolók, lett volna, aki egyénileg rosszabb helyzetbe kerül, de alapvető egzisztenciális gondjai senkinek nem lettek volna. Az MTA és intézeteinek dolgozói egy része külföldön jobb helyzetbe kerülhet, mint amilyenben itthon volt, másik része egzisztenciális válságba kerül, amelyben vagy pályamódosításra kényszerül, vagy behódolásra. A kormány erre vár. Az országot érő, ebből származó közvetlen politikai és hosszú távú gazdasági és civilizációs károkra meg fütyül.

USA Demokraták leckéje - európai logikával

Európai logikával a lecke egyszerű. Az USA-ban él és működik a kétpártrendszer. Az egyik párt olyan elnökjelöltet állított legutóbb és választott meg, aki a választópolgárok többsége szerint az Unió részére minimum veszélyes, de sokak által ennél sokkal negatívabb minősítésű politikát folytat. Az elnök győzelme a választók körében már megválasztásakor minimális volt és csak annak köszönhető, hogy a szövetségi államban olyan bonyolult a választási rendszer, hogy a szavazók többsége (popular vote) alul maradhat, ha a szavazatok sajátos eloszlása más eredményt hoz ki. Nagyjából ez ismétlődött meg a félidős választásoknál is: a Kongresszus többségét a Demokraták elhódították, a Szenátusban viszont még nőtt is a Republikánus többség. A 2020-as lecke egyszrűnek tűnik: a Demokratáknak olyan elnökjelöltet kell találni, akit meg is választanak, aki az adott szisztémában is többséget kap.

Az USA-ban  - pártokon belül és pártok között - nagy ereje van a tradíciónak, a szokásjognak. Ennek figyelmen kívül hagyása minden bizonnyal visszarúgna. Tehát a Demokratáknak el kell fogadni, hogy soraikból bárki aspirálhat az elnökjelöltségre és hogy a konvención győztes jelölt nem kapja meg automatikusan az összes lehetséges demokrata szavazatot "élesben" a választásokon. Ezt tekintetbe véve egy olyan vitát kellene bevezetésképpen a pártban lefolytatni, hogy milyen jegyekkel rendelkező jelöltnek van esélye Trump legyőzésére. Olyannak-e, akinek határozott víziója van arról, hogy milyen USA-t szeretne és/vagy a potenciális demokrata szavazók egy részéből fanatikus támogatókat tud maga mögé állítani. Vagy pedig olyannak, aki talán szürkébb egyéniség, de minden körülmények között megbízhatónak és a legjobb pragmatikus lépés megtalálójának látszik. Ha a kockázatosabb első típust preferálják, akkor szabad a verseny az önjelöltelnek az előválasztásokon. Akkor csak azon kell próbálni munkálkodni, hogy a győztes jelölt mögé álljanak (és elmenjenek szavazni) a vesztes jelöltek hívei is. Ha viszont a szürkébb, pragmatikus jelöltet tartják esélyesebbnek, aki ellen a mérsékelt republikánusok sem fognak Trumpra szavazni, akkor a markáns profilú önjelöltekre kell olyan nyomást gyakorolni, hogy ne induljanak el elnökjelöltként és elszánt híveikkel ne osszák meg a demokrata szavazótábort.

Az amerikai rendszer bonyolultsága elvben lehetővé teszi a pártokon belüli előzetes alkut.Aki nem lesz elnök, kiélheti politikai ambicióit kormányzóként, szenátorként, képviselőként, illetve pártja elnökének adminisztrációjában is. Ráadásul a markáns nézeteket képviselő demokrata, ha jól választja ki, hogy hol indul, ne4m elnökjelöltként is tud lelkes csapatot gyüjteni magának és egy fölényes helyi győzelemmel már a ciklus kezdetén országosan is felhívja magára a figyelmet. Vagyis - kívülről nézve - az a lecke a demokratáknak, hogy ambícióikat és vízióikat egy célnak, Trump leváltásának rendelik-e alá (nem ismerős a helyzet?), vagy mindenki megy a maga útján azzal, hogy lesz ami lesz - Trump meg buktassa meg saját magát.

2019: az előreláthatatlanság éve

Ami a politikát illeti, előreláthatatlan, hogy az USA, Európa, Nagy-Britannia, Törökország - a sor folytatható - labilis belpolitikai helyzete merre fordul. De azt se látjuk, hogy Kína és Oroszország kézbentartott expanziv politikája milyen fordulatot vesz rövid távon.

A világgazdaság volatilis mozgásokat mutat. A politika a korábbinál váratlanabbul nyúl bele a gazdaság folyamataiba. Hogy a technika-technológia változásának mélyebb és az ökológiai változások folyamatai mikor mit hoznak, azt se tudjuk, de van okunk tartani attól, hogy a fogadóközeg nem csak felkészületlen, hanem ezen túlmenően inadekvát reakciókra is hajlamos.

A katonai fejlesztések is meglehetősen elszakadtak mind a gazdaság egészétől, mind az elvben azokat irányító "megrendelői" politikai háttértől.

Az országok közhangulatára a frusztráltság és az általános bizalomvesztés jellemző. Ez azt jelenti, hogy könnyű vevőt találni bármely logikát és mérlegelést nélkülöző akcióra, illetve irányzatra. Ám  hogy ez az opció tartósan kötődik-e az esetlegesen előkerült ágensekhez - az kétséges.

Ez a konstelláció bármikor előidézhet egy apokalipszist. De nem szükségképpen idézi elő azt. Vezethet kaotikus állapothoz is, amiben a végső lépésektől azért minden cselekvő fél visszariad. És minthogy a remény hal meg utoljára, a kaosz közepette - ha nem is egy-két év alatt -megszülethetnek új gondolatok a globális fenomének és folyamatok olyan átrendezésére is, amelyek egy időre fenntarthatóvá teszik 7 és félmilliárd ember békés együttélését a földön a tömegnyomor mérséklése közepette. Hogy aztán ezt a gyakorlatba is átültetik, azt csak a legoptimistábbak gondolhatják.

Fb.bejegyzésem a magyar politikai élet esetleges szerkezetváltozásáról

Megszűnt a centrális erőtér?

2010-ben Orbán azzal jött vissza a hatalomba, hogy a két jelentéktelen szélsőség között lesz a leválthatatlan közép. Ez olyan jól sikerült neki, hogy hiába tolódott jobbra és jobbra, az "ellenzék" üres fogalom volt, mert minden volt. csak együttesen fellépő erő nem. Sok kis. egymással viaskodó párt volt. Ez változott volna meg 2018 decemberében? Újra kétosztatú lesz a magyar politika? Még nem tudjuk, de először van rá újra esély. Hegemon ellenzéki párt hiányában ez itt és most előrelépés lenne. Vajh a két 2019-es választás alátámasztja-e ezt, vagy megcáfolja? Elég egyértelmű-e a közös ellenség elleni harc elsődlegessége, hogy egy időszakra zárójelbe tehesse az ellenzéken belüli. amúgy kibékíthetetlen világszemléleti különbségeket?

Tudják, de nem teszik

Az utóbbi évtized a fejlett Nyugaton arról szólt, hogy az establishment korábbi mulasztásainak jött meg a böjtje, amiket abban a tudatban hozott össze, hogy kormányzásának nincs alternatívája. A böjt a pénzügyinek induló 2008-as világválsággal kezdődött, a technikain túlmenő lényegi változások elmaradásával és a pénzhigítással folytatódott és az establishment széleskörű bizalomvesztésével tetőzött számos ország választói körében.

A nyugati politikusok 1990 utáni mulasztásaira magyarázat van, mentség nincs.A globalizáció előrehaladtával a problémák áttekinthetősége sokkal nehezebbé vált, a politikusokra nehezedő nyomás az érdekcsoportok részéről pedig intenzívebbé. Ráadásul 1990-ben, győzelmi mámorban nem gondoltak arra, hogy a rendszeren kívül álló világhatalmak (Oroszország, Kína) nem hozzájuk akarnak majd igazodni, hanem nagyon hamar váratlan harcmodorral versenytársakká, majd ellenfelekké válnak. Az így beszűkült politikusi játéktér számottevő kontraszelekciót is eredményezett a politikus-utánpótlás körében.

Széles szavazói rétegek frusztráltsága előbb egy-egy konkrét (és gyakran esetleges)kérdésben mutatkozott meg, ami komoly veszélyt a kormányzásra magára nem jelentett, a következő választásokra annál inkább. Ez a tény tovább csökkentette a politikusok tevékenységének és látókörének horizontját. Közben a tradicionális néppártok tömegbázisa is erodálódott a gazdasági-társadalmi változások és a generációcsere következtében. Így amikor a fennálló rendszert kritizáló, vagy legalábbis magukat ilyen színben feltűntető nacionalista és populista demagóg kihívók jelentek meg, váratlanul széles körben találtak visszhangra. Ezek az erők egyben rendelkeztek a modern, a korábbi etikát sutbadobó politikai arzenállal és ugyanígy függetlenítették magukat olyan normáktól is, hogy milyen - a nyugati rendszeren kívüli - erők támogatását fogadják el. A korábbi vezető politikai erők velük szemben lépten- nyomon tehetetlennek bizonyultak.

A jóhiszemű kívülállók arra gondolhattak, hogy a politikai hatalom centrumában tevékenykedőknek már nincs is áttekintésük a világ előtt álló ökológiai, gazdasági, politikai, katonai, tudományos-technikai-technológiai és intézményi kihívások tömkelege fölött és ez okozza egy helyben topogásukat illetve defenzív beállítottságukat. A héten azonban olvashattuk Angela Merkel búcsúbeszédét pártelnöki posztján, amiből kiderül, hogy ő meglehetősen struktúráltan és világosan látja mindezt és beszéde (megbuktatóitól) tízperces vastapsot kap. Mi meg tudjuk, hogy kár örülni - minden úgy fog tovább folyni, ahogy eddig. (Tükörpélda Macron reformpolitikájának jelenlegi kálváriája.) Csak az értelmiségi politizálással kapcsolatos illúziót kellene elveszítse, aki eddig még nem tette volna.És nagy kérdés, hogy ha belelátnánk azokba az erős, a számunkra logikusnál erősebb kártyákba, amikbe nem látunk bele, mennénk-e ezzel bármire is.