A magyar rendszer 2014-ben három választást is fölényesen megnyert. Ennek ellenére már ősszel sokak számára nyilvánvalóvá vált, hogy mind a külpolitkában mind a gazdaságban válságos a magyar kormány helyzete és ettől nem függetlenül belpolitikai nehézségei is vannak. Értelemszerűen megindultak a kóbor gondolatok arról, hogy mi jöhet ez után.
Abban mindenki egyetért, hogy Orbán nem az az alkat, aki bármilyen kudarc esetén feladná a harcot - bármennyire is kilátástalannak látszik az mások számára. Ám abban is egyetértés látszik, hogy mind az USA, mind az EU részéről általános bekeményítés várható, amely nyomásnak ez a rendszer a "normális" állapotok fenntartása mellett vajmi nehezen tudhat ellenállni. A normalitás jelenlegi szintjének feladása viszont kétségessé teheti mind a rendszer jelenlegi tömegtámogatásának fennmaradását, mind pedig azt, hogy az oligarchák és a politikai garnitúra egy része kitart-e a hatalmat gyakorlók mellett. Ha nem, az annyira precedens nélküli lenne, hogy még találgatások sincsenek arra nézve, hogy kik és milyen politika jegyében jelentkezhetnek hatalomváltókként.
Az ellenzéki pártoknak a találgatások nem osztanak különösebb szerepet a hatalomváltásban. A szélsőjobbot kormányzásképtelennek tartják és nem látnak semmiféle reális programot a különféle akcióik mögött. Amiket mondanak, az tartalmilag nagy mértékben egyezik a NER-rel, csak még radikálisabb. Ezért ez utóbbinak az ellehetetlenülésére aligha adhat a szélsőjobb működőképes választ. A demokratikus pártok pedig mind szervezeti, mind program, mind személyi adottságok mind pedig tömegtámogatottság tekintetében annyira szétesett állapotban vannak,. hogy senki se lát bennük válságkezelésre képes alternatívát.
Az igazi gondot az jelenti, hogy azok a "normális" állapotok, amelyek most fenyegetve vannak, euroatlanti mércével mérve maguk se normálisak. Csak utalásszerűen: a termelékenység, a gazdasági növekedési potenciál, a foglalkoztatottság, a kormányzás színvonala, a humán infrastruktúra mind súlyosan deficites állapotban van - és ez nem a teljes lajstrom. A deficitek mellett ugyanilyen abnormis az a mértékű és jellegű szegénység, ami az országnak egyre nagyobb részét foglalja magába. Mindennek visszafordítása nem csak irreális feladat rövid időszak alatt, de ráadásul egyes elemei még ellent is mondanak egymásnak.
Illúzió, hogy a jelenlegi rendszertől való megszabadulásnak akkora lehet a spontán hozadéka, hogy az önmagában képes megfordítani a trendet. Ugyanakkor egy fordulattól nem csak a legrosszabb helyzetben lévők, hanem a normatívan gondolkodó értelmiségiek is azonnali, széleskörű és látványos javulást várnának el. Vagyis megváltó erőre, megváltó gondolatokra és megváltó politikusokra várnak. Ezt szubjektív vágyként nem lehet kifogásolni, de realitását nem lehet nem kétségbe vonni.
Ha nem hiszünk a megváltás lehetőségében, akkor csak valami (valamilyen gondolat mentén) racionális csődgodnokokat várhatunk a káosz alternatívájaként - vagy egy káosz- periódust követően. Ahhoz azonban, hogy egy ilyen gondnokságnak kibontakozási esélye legyen, előbb széles körben tudomásul kellene venni magát a csődöt. Ez ma koránt sincs így. Továbbá az is előfeltétel, hogy ne túl sokan adjanak hitelt mindenféle csodadoktornak és vajákosnak. Ez sincs ma így.
Az idei ősz talán az eszmélés első lépéseit hozta meg. Kérdés, hogy az erősen determinált hanyatlásnak milyen lesz a tényleges időbeni és egymásra hatási forgatókönyve és hogy a tömeges felismerések és indulatok hogyan tartanak majd lépést a fejleményekkel. Ha nem tartanak, az meghosszabbíthatja a NER agóniáját, amely itthon és külföldön magát a "rend" egyedüli képviselőjének próbálja beállítani.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése